Hóangyal

Nyirkos volt a reggel. Ila didergett, bár nem a hideg riasztotta, hanem anyósának a
szöszmötölése kinn a konyhában. Megint egy új nap, megint a megszokott morózus
hangulat, és ma is biztosan valami szörnyűség vár rá, ami elől nem tud elmenekülni.
Egyszer már megpróbálta, akkor a hajánál fogva cipelte vissza a férje, és napokig
hallgathatta az anyósa gyűlölettel teli fröcsögését. Ha nagyon felhergelte magát az
öregasszony – ehhez elég volt pár pohár ócska kannás bor is –, képes volt egészen
közel az arcába rikácsolni, és csak akkor hagyta abba, ha fuldoklott a száján
kiforduló szennytől.
Csákiné pokolba kívánta a menyét.
Ila a mai napig nem tudja, milyen üzletet kötött az apja a kíméletlen, és nagyhangú
Csáki Illéssel, sem a férje, sem az apja nem kötötte az orrára. Annyit tudott, hogy a
Csákiak pénzt kölcsönöznek, s főleg abból élnek. Mindig sokan tartoznak nekik, és
Ila tudta azt is, Csáki Illésnek megvannak az eszközei, és a módszere, hogy
visszakapja a pénzét.
A fiatal asszony élete akkor sem lett könnyebb miután megszülte a lányát. Csak
tizenhét éves volt. Megviselték a várandós hónapok, a szülésbe majdnem belehalt.
Anyósa rá sem hederített, figyelembe sem vette az állapotát, minden szavával szúrt
rajta, mert nem fiút szült az urának. A kislányra úgy tekintettek, mintha nem is
létezne, vagy megjegyezték: „Eggyel több kódis van a háznál.”
Özvegy Csákiné minden télen átköltözött a fiához, a saját házát lezárta. Aprójószágot
nem tartott, kutyát, macskát nem tűrt maga mellett. Nem kellett gondoskodnia
senkiről, és semmiről. Esténként leült a konyhaasztal mellé, elővette a füzeteit, és
rubrikáról rubrikára ellenőrizte a kinnlévőségeket, vagy beírta az aznap befolyt
összegeket. Olyankor nyikkanni sem lehetett, Ila még a gyereket is elvitte a
közeléből, mert képes volt az alig pár hónapos csecsemőre is rámordulni. Anya, és
lánya legalább ilyenkor békés kettesben lehettek a szobában, a fiatalasszony
mórikálhatott, dúdolgathatott a kicsinek úgy, hogy nem torkolták le miatta. Mesélt
neki egy szebb, egy jobb életről, s hitte, ha sokszor elmondja, talán valóra is válik.
A november hirtelen hozott havat, és hideg északi széllel verte az ablakokat.
Szombat este lévén, Illés erősen bepálinkázva érkezett, majd jó erősen berúgta az
ajtót.
– Hogy az a redves féreg rágja meg ezeket a kódisokat, már megint nem fizetnek
rendesen! – üvöltötte köszöntés helyett.
Csákiné rezzenéstelen arckifejezéssel nézett fel a füzetei mellől, bortól homályos
szemekkel fogadta a fiát, bambult rá, mint valami jelenésre. Ila rettegve ölelte
magához a gyereket a szobában, mert a becsukott ajtó mögött is félelmetes volt a
hang, és még félelmetesebb volt, hogy tudta mi következhet egy ilyen belépő után.
– Kitekerem a nyakukat, hogy rohadna meg ez az egész csürhe! – tombolt tovább a
férfi, miközben levetette magát a lócára. – Mindegyik kitalál valamit, csak fizetni ne
kelljen! Mit nézi a könyveket? – mordult az anyja felé –, ebben a hónapban
kevesebben törlesztettek mint októberben! Lassan ott tartunk, hogy én járhatok a
pénzem után, verje ki őket a ragya! – folyt belőle kifogyhatatlanul a káromkodás.
– Neked mégis az ágról szakadt Zseveli Pista lánya kellett, aztán most etetheted a
pulyáját is! Annyira se volt képes, hogy fiút szüljön! – hergelte sipákolva a fiát a
vénasszony, látva, csak egy kicsi hiányzik ahhoz, hogy a bódult férfi figyelme, dühe a
felesége felé forduljon.

Tudta nagyon jól, Illésnek elég egy szikra, és lobbanni fog. A mérgét nem rajta tölti ki,
annak a másiknak meg nem árt, ha naponta megtanulja, hol a helye. Ilyen
kirohanások után, másnap kéjes örömmel leste, hol kékül Ila testén a folt,
elégtételként könyvelte el magában, a feleség fizetett fia rossz hangulatáért. Soha
nem tudta megemészteni, hogy Illés minden előzetes, vele való megbeszélés nélkül
egyezett meg a lány apjával. A tartozás régi, és tetemes volt, az öreg Zseveli
nemhogy lefaragott volna belőle, inkább növelte azt. Amíg a felesége élt, nem látták
kocsmában, asszonya elvesztése után szokott rá az italra. Pár pohár is megártott
neki, csak ezzel csitíthatta a lelkét. Talán, ha valamelyik józan pillanatában eszébe
jut kihez kényszeríti a kislányát, másképpen cselekszik. De nem volt józan pillanata.
Csáki Illés régóta, remény nélkül ácsingózott Ila után, ám hiába vitte az ablaka alá a
cigányokat, húzatta a szebbnél szebb nótákat, a lány soha nem gyújtott gyertyát neki
válaszképpen. A nászéjszakán aztán elégtételt vett minden egyes megaláztatásért,
minden egyes meg nem gyújtott gyertyáért.
Most is elég volt neki az anyja által odavetett pár szó, és pavlovi reflexként
beindította a részeg férfi brutális énjét. Csáki nyögve kelt fel a faragott padról, aztán
lendületet véve robbant be a szobába. Nem érdekelte a gyereksírás, nem érdekelte
Ila rémült tekintete, egy mozdulattal tépte le az asszony ingét, és lökte az ágyra.
A vasárnap virradóra leesett hó, puha fehéren takart be mindent. Nyugalom volt, a
kutyák behúzódtak, a kakasok is mintha elfelejtettek volna kukorékolni. Az udvart, a
csűrt, az ólakat, még a góré tetejét is megszépítette a fehér. Nem látszottak a földből
kimart sebek, a fák pedig méltósággal viselték az éjszaka kapott ruhájukat. A patak
szélén csillogó hópaplan eltakarta az ősszel feketére égetett tarlót, a víz tisztán, és
sebesen futott tovább a földeken át, hogy a falu szélén bóbiskoló erdő csendjébe
lopjon egy kis csobogást.
Ila benézett a konyhába, halkan nyitotta az ajtót, és egy szál ingben, mezítláb lépett
ki a tornácra. Nem érezte a hideget, csak a tisztaságot látta. Ő is tiszta akart lenni,
lemosni magáról az éjszaka mocskát, a durva, a fájdalmas behatolások nyomán
combjára ragadt vért, el akarta tüntetni az ütéseknek, és harapásoknak még az
emlékét is. Elindult az udvaron át, a porták mögötti földekre. Mikor elég távolinak
érezte a házakat, felhúzta az ingét, és ide-oda hempergett a dunyha vastagságú
hóban. Aztán a hátára feküdt, és hóangyalt formázott a karjaival, és a lábaival. Jól
esett a hűvös fehérség, a teste forró volt, úgy érezte szinte sistereg rajta a megolvadt
égi áldás. Fertályóra múlva a foga is vacogott már, akkor felállt, elrendezte magán az
inget, és amilyen halkan jött ki, olyan halkan tért vissza a házba.
A konyhában szokatlan csend fogadta. Mindkét szobaajtó csukva volt, csak a hajnali
derengés, és a friss hó fénye világított annyira, hogy lássa hová lép. Bent sokkal
jobban remegett, a kinti hideg semmiség volt a félelméhez képest. Az asztalon fehér
bögrében tej, mellette kenyér, a csorba tányéron kolbász, és szalonna volt kikészítve,
a férje kis bicskájával együtt. Itt soha, semmit nem tettek eléje, így hozzá sem nyúlt
az ételhez. Megmosakodott, tiszta ruhát vett magára, aztán halkan, hogy a férjét fel
ne ébressze, benyitott a szobába, majd óvatosan felemelte, és kihozta a lányát. A
pici mintha megérezte volna, hogy nem szabad megmukkannia sem, csak a kezeivel
hadonászott a jól ismert, mosolygós arc felé. Ila gyorsan magára tekerte a
nagykendőt, jó melegen bebugyolálta a kicsit, magához szorította, és nesztelenül
vissza sem tekintve, kilépett az ajtón.
*

A rendőrség hamar lezárta a nyomozást. Amikor megtalálták az üres méregfiolát
egyértelművé vált, a gyilkos csakis az anya lehetett. A tejes bögrén, és az üvegcsén
talált ujjlenyomatok teljes mértékben bizonyították Csákiné bűnösségét.
Megmérgezte a fiát. A faluban gyorsan terjedt a hír, és csak találgatták, vajon mi
történhetett anya, és fia között. Az öregasszony még akkor is üvöltött, amikor elvitték.
A börtönben nem bírta sokáig, két hónap alatt elvitte az őrület.
Ilára, és a gyerekre a rendőrök találtak rá a városi kórházban. Az asszony mély
sebeket kapott, több hétig tartott míg felépült, a sérülései – testiek és lelkiek egyaránt
– nehezen gyógyultak be.
Csáki Illésné – született Zseveli Ilona –, és lánya örökölt mindent. Idősebb Csákiné
halálával a hagyatéki eljárás lényegesen lerövidült.
Már aratásra készülődött a falu, amikor Ila a kamrában, a lekvárok mögött megtalálta
anyósa füzeteit. A lajstrom pontosan megmutatta ki, és mennyivel tartozott, mennyi
kamatot számítottak fel a kölcsönért. Az özvegy egyenként ment el mindenkihez, s
adta vissza az adósleveleket. Nem magyarázott, nem jótékonykodott, egyszerűen
csak így számolt le a számára élhetetlen, mocskos múlttal. Tiszta lappal akart új
életet kezdeni. Eladta mindkét házat, a férjéét, az anyósáét, s más vidékre költözött.
Ila, és a lánya soha senkit nem látogattak meg, nem tértek vissza a faluba, és soha
senkit nem fogadtak vendégül a régi életükből. A múltjuk ugyanúgy semmibe olvadt,
mint a hóangyal azon a szörnyű éjszakán...

Utoljára frissítve:2019. december 14., szombat 14:19
P. Pálffy Julianna

P. Pálffy Julianna
 
Valamikor, még a múlt évezredben a pólyámba tehettek egy tollat, de csak nagyon későn vettem észre, hogy szúr valami. Először tiniként, majd hosszú időt kihagyva, tizenvalahány éve leltem rá, és azóta birkózom az írással, igyekeztem, igyekszemrátalálni a saját stílusomra, az egyéni hangomra. Kedvelem a szabad szárnyalást, és kedvelem a haikuk kötöttségét. Mint minden kezdő „író”, én is a fióknak írtam, és csak nagyon sokára léptem nyilvánosság elé. Szeretek haikuban gondolkodni a rövid, tömör kifejezésmód miatt, de szeretem megírni „hosszabb lére eresztve” a novelláim leíró részleteit is.
Írásaim megjelentek az Amatőr Művészek Fórumán, ahol két évig szerkesztőként is részt vehettem a fórum munkájában, a Litera-Túra Művészeti Magazinban, és pár versemmel angol és román nyelven jelen lehetek a Magyarul Bábelben Irodalmi Antológia oldalán is.
Remélem a saját történeteim, verseim, meséim továbbra is megkeresnek, és továbbra is megengedik, hogy megírjam őket. 2020-ban tervezem írásaim nyomtatott formában való megjelenését.
Jelenleg a Litera-Túra Művészeti Magazin irodalmi szerkesztőjeként tevékenykedem nagy-nagy lelkesedéssel, és örömmel.

Legfrissebbek a szerzőtől: P. Pálffy Julianna

Tovább a kategóriában: « Bizonyítás Negatívok »
A hozzászóláshoz be kell jelentkezned