Logo
Nyomtatás

Örökélet?


A Halászbástya nekikoccant a kikötőpontonnak.
- Végre! – sóhajtottam volna, de érthető okból nem tehettem.
A történet majdnem egy éve kezdődött, illetve az egyik szála, talán a
legfontosabb, tíz esztendeje. Akkor olvastam egy novellát (szerkesztőként,
antológiába gyűjtve írásokat), aminek hőse, egy hölgy, észak-afrikai nyaralásán
egy bazárban elvetődik egy jósnőhöz, akinél örök életet lehet vásárolni potom
áron. A nő a drágább lehetőséget választotta, a testében akart maradni. Ám
nemsokára meghalt, és most egy urnában panaszolja sorsát, aminek lényegét
alkotása címében foglalta össze: „Örökélet, baszhatom”.
A szerkesztői lét elmaradt mögöttem, az elbeszélésről hosszú időre
elfeledkeztem, mígnem pár hét híján tizenkét szűnni nem akaró köhögésemmel
végre orvoshoz mentem. Röntgen, torkomon leeresztett harapós kis szerkezet,
majd PET CT. Végül a sűrűn pislogó doktornő, aki látszólagos
megilletődöttségének ellentmondó hűvös hangon közölte, hogy a betegségem
kissejtes tüdőrák, és legföljebb kilenc-tíz hónap van hátra az életemből.
A kínlódást mindkét értelemben nyújtó kezeléseket, a sugár- és kemoterápiát
köszönettel elutasítottam. Méltósággal akartam meghalni, vagy ha nem megy,
minél tovább méltósággal élni. És egy átverejtékezett éjszakán eszembe jutott a
novella. Másnap befizettem egy társas útra abba az arab országba, ahol az írás
egy része játszódik.
Hittem. Egyrészt az irodalomban. Ha egy történet annyira szellemes,
bizarrságában is reális, akkor akár igaz is lehet, hiszen a szerző elérhetetlenné
távolodott, akár az életen túlra, és telepatikusan diktálta valakinek, aki félig
öntudatlanul rótta a sorokat. Másrészt nagyon kellett a remény, hiszen napról-
napra, érezhetően növekvő sebességgel zuhantam a semmi felé. Összeszorított
fogakkal, bontakozó fájdalmaimra ügyet sem vetve kerestem a jóst, akitől örök
életet vásárolhatok.
Már a második napon megtaláltam. Végigültem a szertartást, ami annyira
ismerős volt a novella elfeledett részéből, hogy elkábított. Öntudatlanul tűrtem,
hallgattam, éltem át. Azt kértem, amit a novella szerzője, testemhez kötött
öröklétet.
- Urgent, urgent – bólogatott a jósnő, amikor elköszöntem tőle. Vagy valami
ilyesmit mondott, én pedig az örök élet reményétől részegen, párszor eltévedve
botorkáltam vissza a szállodába.
Volt egy másik kitörési irány is, de arra nem akarok sok szót vesztegetni. Utódot
vagy utódokat szerettem volna, de a négy nő közül, akinél próbálkoztam – pedig
csak a tüdőorvosnő asszisztense tudott a betegségemről – egyik sem akart
gyereket tőlem, pedig még házasságot is ígértem nekik. El is vettem volna
bármelyiket, ha megfogan, a szülést úgysem értem volna meg.

Aztán egyre rosszabbul lettem, a kórház elfekvőjébe kerültem, aminek a
bejáratánál naponta többször is megállt a szürke furgon, hogy kivegyék belőle,
aztán megtöltve visszategyék bele a nyeles fémkoporsót.
Aki tüdőrákban haldoklik, elég csöndes. Nincs mivel üvöltenie az elviselhetetlen
kíntól. Azért nyögés, hörgés volt bőven. De – főleg a női szobákból – még a
végső stádiumban is kiszökdöstek az udvarra bagózni. Mert már mindegy.
Lassan megértettem, elfogadtam a betegségemet. Már nem gyűlöltem, s mivel
volt egy csöppnyi reményem (ha elfogyok, csak az marad), megpróbáltam
elfogulatlanul gondolni rá. Elképzeltem egy embert, aki tudja, hogy életének
szűkre szabott hat-nyolc évtizedének legalább a felét növekedéssel, majd
leépüléssel, s ezeknek minden kínjával, kellemetlenségével tölti. S egyszer csak
kap egy lehetőséget, hogy megszázszorozza-ezerszerezze aktív, boldog idejét.
Fellázíthatja a társait, hogy azok se a monoton szolgálatba pusztuljanak bele idő
előtt, legyenek ők is halhatatlanok. Nem látják, nem tudhatják, hogy az egész
rendszer összeomlik miattuk, hogy az erejüket a többiektől rabolják, ami nekik
perspektíva, az a többieknek, de főleg az egésznek pusztulás. De ha tudnák,
akkor sem éreznék nagynak ezt az árat. Ilyen a rákos sejt önzése is.
Nem tudom, milyen öregen, együtt bomló szervek kimúlásával elhunyni. De
egészséges, életerős testben egy végromlást hozó rész iszonyatos kínokat
gerjeszt. Napról-napra egyre kevesebb levegő, a fuldokló kapkodás is elég
lenne, de a fájdalom, amit a morfium csak tompít, leírhatatlan, és nem is
érdemes leírni.
Aztán nem bírtam tovább, meghaltam, de a lelkem-szellemem tovább élt, ahogy
azt az arab jósnő megígérte. Öt érzékemből három maradt, szagolni légzés és
tapintani test híján nem tudtam, de így is elégedett voltam. Életemben sem
szerettem részt venni a dolgokban, vagy ha szerettem is, már nem hiányzott.
Nem tudom az élőknek jelezni a véleményemet, hát nem is szükséges, hogy
legyen. Néztem vázzá fogyott testemet, a proszektúrát, a boncolást, még
használható szerveim eltávolítását (a szívemnek és a májamnak örültek és én is
örültem, mert azt hittem, élőben is tovább élhetek így, de nem, csonkolt
testemben maradtam), aztán a fémkoporsó belsejét, majd a hamvasztásomat.
Mert a fő gondolat és a végrendeletem utasítása az volt, hogy a Dunába
szóratom magam. Szatyorban himbáltak – legalábbis úgy éreztem, nem láttam –
aztán autóban vittek, majd megint kézben.
És itt térek vissza az első mondathoz. A Halászbástya természetesen nem egy
rettenetes földrengés után koccant a pontonhoz, hanem kikötéskor. Mert egy
hajó, amiről a folyóba szórnak hamvakat. Ki pedig ott kötött, ahogy a gyászolók
felszállhattak, hogy végső búcsút vegyenek tőlem, egy szál virágot utánam
ejthessenek.
Honnan tudtam, hogy a „Halászbástyára” visznek? Mikor még éltem, sokszor
elsétáltam az alsó rakparton a hajóra váró sötétruhás, többnyire megilletődött
csoportok mellett. Mindig ugyanaz a sétahajó jött. Miért lenne most másik?

Elindultunk, dohogtunk egy darabig, hullámok loccsantak, aztán nemi lavírozás
után finoman a hajóhídhoz értünk.
Érdekelt volna, hányan jöttek elbúcsúzni tőlem. Legalább kilenc emberre
számítottam, de nem tudtam elszabadulni urnába zárt hamvaimtól. A
búcsúbeszédek is (kettő volt) torzan, érthetetlen zajként jutottak el hozzám.
Tantalosz jutott eszembe, s az, hogy mi bűnt követhettem el az Isten vagy az
Istenek ellen. Létezésére vagy létezésükre ott voltam én, halott bizonyítéknak.
Talán a mennyben vagy a pokolban, esetleg egy másik élőlényben, emberben
lennék, ha kishitűségemmel nem ragasztom magam a testemhez.
Az urna kettévált, tompa fényt láttam csekély ideig, aztán sötétben sodródtam,
görögtem, hullottam szét, s ahogy maradék részeim, úgy gondolataim és
érzéseim is egyre távolabb kerültek egymástól. Minden apró részecském
magánál tartott valamennyit belőlem. Elkeveredtem a víz sodorta és a
leülepedett iszappal, s lassacskán semmivel sem lettem különb nála. Nem sok
idő múltán már a vegetálás is elérhetetlen álomkép lett számomra. Szóval
elcsesztem az öröklétet.

Utoljára frissítve:2019. december 06., péntek 20:05
Szecsődy Péter

Szecsődy Péter

Amióta az eszemet tudom, író akartam lenni, ezért választottam a magyar-történelem szakot, amikor egyetemista korba kerültem. Hosszú, viharos pályafutásom alatt voltam többek között tudományos segédmunkatárs, szerkesztettem a Rádióban, napilapnál és egy kis kiadónál mintegy négy tucat könyvet. Írtam is jó párat, de eddig csak kettő jelent meg. Nem vagyok féltékeny szerző, aki tehetséges, a barátom, míg el nem rontjuk.

 

Legfrissebbek a szerzőtől: Szecsődy Péter

© A Hetedik, minden jog fenntartva.