Logo
Nyomtatás

Úton

A gyermekotthonok kis lakóinak

Amikor beléptél, éppen azon tűnődtem, mikor vesztettem el az arcomat.
Az ölemben az a doboz volt, amit nem engedtem költözéskor kinyitni neked, azt mondtam,
mindenféle kacat van benne, lom. Most láthattad, hogy hazudtam, mert amikor felnéztem
észlelve, hogy te vagy az, aki belépett, hagytam, hogy belepillanthass. Direkt úgy tartottam,
lásd, fotók vannak benne, csupa-csupa csecsemő és kisgyermek fotó, fiú, lány vegyesen.
Kérdőn húztad fel a szemöldököd, én pedig a kezedbe nyomtam a dobozt, és azt kértem,
keresd meg, melyik vagyok én. Remegtem az izgalomtól, vajon jól vizsgázol-e.
Megkérdezted, apámra, vagy anyámra hasonlítok-e jobban. Láttam, megbotránkozol, amikor
azt feleltem, remélem, egyikükre sem. Nem magyarázkodtam, hagytam, gondolj rólam, amit
akarsz. Csodálkoztál, minek nekem ez a sok-sok fotó, de nem választoltam, feszülten
figyeltelek, hogy hogyan teszed félre egyiket a másik után. Ha egy-egy kisgyerek megtetszett
neked, kérdőn néztél rám, de egyszer sem reagáltam, a körmeimet figyeltem elmélyülten,
dünnyögtem is, hogy a költözéssel járó hercehurca tönkre tette a friss lakkozást… nem
tudhattad, hogy valójában minden idegszálammal rád koncentrálok, annyira akartam, hogy te
legyél az, aki megfejt engem.
Akik előtted voltak, úgy suhantak át az életemen, úgy szórtam ki őket az életemből, mintha
soha nem is lettek volna. Réka néha őrjöngött, mert hozzá jártak panaszkodni, őt hívták fel,
zaklatták, nem volt elég erős, hogy ajtót mutasson nekik, mint én, mert én többé nem
magyarázkodtam, senkivel sem álltam szóba, akit eltemettem a múltamban. Nem is volt
nehéz, soha senkihez sem ragaszkodtam, fáradt teherré vált egy idő után minden érdeklődés,
elvonták az időmet a kutatástól, amit egyedül szeretek csinálni, felbőszítettek oktalan
rajongásukkal, időigényükkel, követelőzésükkel.
Szeretem benned, hogy neked soha nem kell magyarázkodnom; valahol te is olyan
vagy, mint én, de mintha az én jó fonákom lennél, hát ezért kívántam, hogy keresd meg az
arcom, azt az igazit, amit valahol elveszítettem.
Mikor már minden képet kitettél a dobozból, és még egyre sem mondtad, hogy ez az,
megtaláltad!, akkor megkönnyebbültem, mert ezzel valóban megleltél. Ezek a képek mind egytől egyig lopott
fényképek voltak, egy sem rólam készült.
Minket sokszor vittek vendégségbe a nevelőink. Válogatott csoportban tereltek,
gyönyörű ruhánk nem volt a miénk, a modorunk sem, semmink sem, még a gondolatainkat is
mások határozták meg. Tudod, kegyetlen mostoha az állam.
Gyűlölöm a szüleimet, mert elhagytak.
26 éve dolgozom azon, hogy ezt a gyűlöletet fenntartsam.
Szeretném megtalálni őket, de csak azért, hogy az arcukba üvölthessem, mit tettek. Mert egy
éjjel kidobtak, mint fölös szaporulatot az alomból, az otthon küszöbén talált rám egy nevelő.
Anyám nyilván szajha volt, apám meg börtöntöltelék.
Azt mondtad, nem hiszed el, hogy ez a mélységes gyűlölet,/nem kell vessző/ meg ez a vad
szerelem valóban megférhet egymás mellett, pedig így van. Hidd el, aki nem tud gyűlölni, az
szeretni sem tud. Ez csak a skála két széle, a két véglet között még sok-sok árnyalat van.
Tudom, hogy ettől vagyok neked érdekes; soha nem tudhatod, meddig tart még a szerelmem,
újra és újra meg kell értem küzdened, mert ha egyszer elunlak, téged is kiszórlak, ahogy a
többit előtted. Én nagyon élvezem ezeket a lelki vergődéseket, ezek tesznek engem
valóságossá, élővé.
Ha vendégségbe tereltek minket, mindig azt a fényképet loptam el, amelyre a
legbüszkébbek voltak a házigazdáink. Mire hazavittem, már nem értek számomra semmit,
csak addig, amíg tudtam, hogy meg akarom szerezni, és törtem a fejem, hogy vajon sikerül-e,

míg ott vagyunk, és amíg mutogatják. Később kiügyeskedtem, hogy visszamehessek, és
megfigyelhessem, ahogy sopánkodnak a háziak az eltűnt kép fölött. Játszottam, hogy
emlékszem, volt még egy képük, én is emlékszem, amit újra meg szeretnék nézni, pont az;
együtt keseregtem velük, ha nagyon bánták a veszteséget, még meg is könnyeztem, nekem
mindig könnyen ment a sírás. Elég volt arra gondolnom, hogy én szegény árva, és már
hullottak is a könnyeim, mint a záporeső… Igazán, szívből még sohasem sírtam. Ezért is
fizetnie kell a világnak, hogy könnyeket csikarjanak ki belőlem; mindenért bosszút állok, mert
cserbenhagytak azok, akiknek a legjobban kellett volna vigyázniuk rám.
Olyan fotót soha nem hoztam el, amin apák, és anyák is voltak. Azoktól viszolyogtam. Mert
olyan mesterkéltek a gyerekeikkel, olyan nem igaziak, nem valóságosak.
Kamasz korom óta úgy járom az utcákat, hogy minden arcba belelesek, aki szembe jön
velem, hogy hátha egyszer rálelek az apámra vagy az anyámra, egy esetleges testvéremre.
Egyszer egy vad suhanc kinevetett és ajánlatot tett nekem. Obszcén volt, de izgalmas. Nagyon
kíváncsi voltam, mit érezhetett az anyám, ki akartam próbálni, de akkor nem mehettem volna
vissza az otthonba, és nem volt hova mennem, így ököllel a kamasz arcába vágtam, és amikor
láttam, hogy kibuggyan a vére és a könnye, futásnak eredtem, hazáig, azaz az otthonig meg
sem álltam. Majd kiszakadt a tüdőm, úgy lihegtem, de boldoggá tett a tudat, hogy valakin
megint bosszút álltam anyámért, magamért. Az egész gyerekkorom a bosszúról szólt; hadat
üzentem öntudatlanul is a felnőtt társadalomnak.
Az otthonban sokszor kaptam büntetést rám fogott, de valójában el nem követett
csínyekért. Ilyenkor a feljelentő bujdosott előlem, mert tudta, ha meglátom, szorul, irtózatosan
megverem. Mindig mindenkin bosszút álltam, nem kicsit, tudták ezt rólam a gyerekek, csak a
felnőttek hittek a mosolyomnak, a könnyeimnek.
Amikor egyszer majdnem elkéstünk az iskolából, mert a tükör előtt ácsorogtam hosszan,
nagyon megbüntettek. Minket iskolabusz vitt alsóban. Hogy nem találtak, összevissza
keresgéltek, mikor meglelt az egyik társam, és szólt a nevelőknek, hazatérés után az otthon
összes ablakát és tükrét le kellett mosnom, és leírnom százszor, hogy nem hivalkodom.
Persze, hogy az árulkodóval írattam meg a büntetésfeladatot, miután alaposan elvertem!
Én nem voltam sohasem hiú, sőt, csak meg akartam magamat tanulni, hogyha egyszer szembe
jönnének a szüleim, rájuk ismerhessek.
Amikor kicsik voltunk, sokszor álltunk a kerítés mellett és megszólítottunk idegeneket, de
volt, hogy csak kidugtuk a rácson koszos kis praclinkat és kéregettünk. Ha észrevették a
nevelők, megbüntettek. Soha nem volt szabad még játszanunk sem közel a kerítéshez.
Egyszer egy néni megállt a kerítésnél, és megszólított. Talán hároméves lehettem, még éppen
eszméltem. Csak a cipőjére emlékszem, szép piros, magas sarkú körömcipő volt. Ő velem
próbált meg beszélgetni, engem viszont csak a cipője érdekelt, nagyon megkívántam. Nem
feleltem, csak bámultam elnyílt szájjal, csöpögő orral a cipőt. A néni elunta, azt mondta, kis
hülye, és elkopogott. Akkor nagyon sokáig sírtam, ma sem tudom, miért. Azóta már nekem is
van olyan piros, kopogós, magas sarkú cipőm, sose volt rajtam, csak megvettem.
Réka nevette, amikor hozzá költöztem, és meglátta, milyen a ruhatáram. Kérdezte,
minek veszem ezeket a soha nem hordott, cifra holmikat, nem feleltem, becsuktam a
szekrényt, és felöltöztem a szokásos szürkébe.
Mindig mondod, hogy úgy öltözködöm, mint egy öregasszony; szürke és fekete minden, amit
eddig láttál rajtam, meglepődnél, ha kinyitnád a szekrényemet. Nem tudom, létezik-e
génemlékezet – talán onnan a tarka holmik szeretete, de számomra nyilvánosan
felvállalhatatlanok, mégis mindig újabbal és újabbal bővül a ruhatáram, az otthonban nagyon
ügyeltek arra, hogy igényesen öltözködjünk.
Amikor azt kérted, mutassam meg az otthont, ahol felnőttem, nagyon közel álltál hozzá, hogy
elhagyjalak. Aztán egy szép májusi napon, amikor kirándultunk, valahogy odakeveredtünk. A

kerítés pont olyan ütött-kopott volt, mint 8 éve, amikor elmentem. A kapu tárva, nyitva, talán
nyaraltak a gyerekek, te beszéltettél, mert azt hitted, így nem veszem észre, hogy besétáltunk.
Nem szóltál, fogtad a kezem, hallgattad a madarakat, egy percre meg is álltál, becsuktad a
szemed, fürdetted az arcod a napfényben. Néztem, hogy a szemed körül eddig nem észlelt
apró ráncokba ül a fény, és akkor elgyöngültem a rám törő szerelemtől, megriadtam, mert
rájöttem, milyen esendő vagy te is, és valamikor el foglak veszíteni. Elöntötte a szememet a
könny. Én nem tudok veszíteni, annyira vesztes vagyok már rég. Mikor kinyitottad a szemed
és rám mosolyogtál, durván megszorítottam a karod, hogy menjünk már végre, de egy
határozott mozdulattal beirányítottál a házba, tehetetlen voltam. Itt is nyitva volt minden, a
ház szinte tátongott ürességtől, csak egy takarítónő hurcolászott egy szőnyeget. Ránk
pillantott, nem köszönt, sietett tovább. Bevonszoltál a mosdóba, folyt a könnyem, apró
zsámolyok voltak a csap alatt. Kihúztam egyet és ráálltam, te elnevetted magad, mert le kellett
hajolnom, hogy láthassam magam a tükörben. És akkor megpillantottam az arcomat, kicsi
voltam, zilált hajú, copfos, maszatos, és kíváncsian néztem a nénit a tükörben, aki valamiért
annyira sírt. A kislány a tükörben elfintorodott, mert nem tetszett neki a szürke ruhám,
meghúzkodta a copfjait, végignézett gyönyörű ruháján, és nagyon elégedett volt magával.
Akkor megfordítottál, egy vonalba került a szemünk, láttam, ahogy az apró sárga pontok
szikrát vetnek az íriszeden, és letérdeltél előttem a hideg kövön, mondtál valamit
megindultan. Nem bírtam el a perc súlyát, visszafordultam a tükörhöz, és kértem, várj, míg
rájövök, mit is akarok. Nem akartam, hogy lásd, tele lett a szemem könnyel.
A kislány a tükörben nagyot szippantott az orrán, és akkor már tudtam, mi lesz a válasz a
kérdésedre.

Utoljára frissítve:2019. december 07., szombat 15:28
Ferenczfi-Faragó Eszter

Előbb formáltam történeteket, mint ahogyan rajzolni tudtam. Igaz, ennek is, annak is megvolt a rendelt ideje. Ma már azonban csak írok – verseket és novellákat. Az írás nekem nagy kaland. Kicsi gyerekként csak néztem, hogy hogyan lesz a betűből szó, s a szóból mondat, a mondatból történet, érzelem, gondolat. Már  5 évesen álmodoztam róla, micsoda nagy lehetőség a „betűvarázs”. 9 évesen aztán megírtam az első versem, azóta pedig  csak Isten tudja, hogy hányadiknál járok… 
Nem lehet abbahagyni, mint ahogyan a levegővételt sem.
Budapesten élek,. Életemben a hitnek, a családnak és az alkotásnak óriási szerepe van; egyik nélkül sem tudnék élni. Az alkotás – meggyőződésem szerint, ahogyan ezt gyönyörű anyanyelvünk is kifejezi -, adottság, kaptuk Istentől, melyet úgy tudunk „meghálálni”, ha helyesen élünk vele.
Két kötetem jelent meg eddig, egy verses, amelynek címe Hajléktalan angyalok (2012.), és egy novellás kötet, Novemberi levelek címmel (2014.). Sok-sok antológiába, lapba is (pl.Napút, Négy az egyben, stb.) kerültek még be verseim, és prózáim, több pályázaton is sikeresen szerepeltem műveimmel. Készítettek velem kamasz koromban riportot a Petőfi Rádióban, szerepeltem TV interjúban, most legutóbb a Civilhang Rádióban lehetett velem egy beszélgetést meghallgatni.
Gitárművész barátnőmmel egy magunk által felépített műsorral járjuk az országot; olyan helyeken lépünk fel, ahol a kényszerű ingerszegény környezetben némi napfényt tudunk az emberek szívébe lopni a versekkel, zenével. Meglepő módon fiatal egyetemisták is nagy szeretettel fogadták legutóbbi fellépésünket Debrecenben, az egyetemen, és ez igen nagy örömmel töltött el; talán nem hal ki a líra, az irodalom szeretete sem – legfeljebb nekünk, akik írunk és egyben elő is adunk, kell megtalálnunk kreatív módon a fiatal generáció felé az utat, és a módot.
Kisfiam iskolájában a költészet napja alkalmából szerveztem irodalmi műsort, ami meggyőzött arról, hogy az irodalom megszerettetését nagyon pici korban kell elkezdeni, mert ekkor még nagyon fogékonyak a gyerekek a szépre, a jóra (is). Éppen ezért első színdarabomat is nekik írtam, amit nagy sikerrel, 2016-ban mutattunk be, mely egy rendhagyó betlehemi történet, A hiú hóemberek címmel. Álmodom újabb és újabb lehetőségekről. Azért vagyok itt is...

Legfrissebbek a szerzőtől: Ferenczfi-Faragó Eszter

© A Hetedik, minden jog fenntartva.