22:33

Szeptember.
Még két nap és ennek is befellegzett. Csatangolok…
Céltalanul bolyongok értéktelen kacatok között. Egykedvűen rovom a szokásos
köröket. Mindenhol ugyanaz. Mindig ugyanaz…
Nyomaszt az ősz. Köd. Zörgő levelek. Zokogó fák. Eső. Kopott vagyok. Fénytelen.
Fázom belül. Perceket számlálok órákon át. Várom, hogy történjen valami. Valami
felrázó, valami megrázó, valami helyrerázó. Valami eget rengető. Semmit nem
teszek érte. Majd erre téved magától, ha akar.
Nézelődök…
Nem látok. Vakon rovom a szokásos köröket. Monoton. Jeleket hagyok, nehogy
elfelejtsenek. Én elfelejtem magam. Kimegyek a fejemből. Mások mindig
fontosabbak.
MEGÁLLJ!
Alig érzékelhető selymes érintés mozdít ki egykedvűségem börtönéből. Hűvös csepp
gördül homlokomtól az ajkamig, s egy kiadós zuhé kellős közepén találom magam.
Ettől felocsúdok. Pupillám kitágul, rácsodálkozom a látványra. Alig hiszek a
szememnek. Sűrű az esőfüggöny, de mögötte felsejlik egy sziluett, majd
segítségemre sietnek a vízben játszadozó esti fények, hogy lebuktassák őt. Rám
nevet. Rám. Széles mosollyal hirdeti, hogy élek. Pillantása végigzongorázza
sejtjeimet, szemtelenül vetkőztet kutató tekintetével. Gondolattérképén nincsenek
útvesztők, szándéka kiül arcára és a lelke is.
„Gyere haza” - súgja. „Kimosom belőled a gondokat” - és fergeteges jókedvre derül
tőlem. Tő-lem. Behúzódunk az eső elől. Csapzottan, bőrig ázva, együtt fedezzük fel
labirintusunkat. Nincs szükség Ariadné bölcsességére. Elveszítem a fonalat, nehogy
megtaláljuk.
ÚJRAINDÍTÁS…
Gyönyörű az ősz. Titokzatos ködfátyol, szédülten kergetőző falevelek dallamos
zizegése, álmos lombú fák pihenni vágyó sóhaja, avarillatú eső keringője. A
keringőnk. Minden cseppjével tudatja velem, hogy létezem.
Hagyom, hogy átjárjon tisztító ereje…

Utoljára frissítve:2019. november 04., hétfő 22:03
Horák Andrea Kankalin

Az Öreg-Bakony rejti gyökereim, ott születtem. Erdeiben és lankáiban tisztaszívű gyermekként éltem úgy, hogy otthon mindvégig magányos voltam: a soha meg nem értett, aki a tölgyekhez menekült. Megviselt, hogy tinédzserként lakóhelyet kellett váltanom, így a hegyek szerepét a "nyavalyás puszta" vette át, amit nehezen tudtam feldolgozni, de hosszú évek elteltével megszerettem a sík vidéket is.

Kántor-tanító nagyapám hatása és példája miatt vonzott a pedagógus pálya. A hétköznapokon ezen a területen dolgozom, amit hivatásomnak tekintek. Minden nap ünnep, amit a diákjaimmal tölthetek.

Ami koronát tesz az előzőekre, az nem más, mint az autizmussal való véletlen találkozásom. Megérintett a zárt világ, amelyben hamar megtaláltam a helyem. Képeztem magam, hogy jobban megérthessem őket, segíthessek nekik az eligazodásban, a beilleszkedésben. Ez a terület az életem értelmévé vált, meghatározó a szerepe. Már nyolc éve a legcsodásabb perceket, órákat nekik köszönhetem. Azt is, hogy az ő szemükkel, érzéseikkel észlelhetem a világot. Más emberré formáltak. Megtapasztaltam, megtanultam egyfajta fordított gondolkodást, amit nemcsak náluk kamatoztatok, hanem mindenkinél, akit szeretek.

Általános iskolás koromban kiváló tanáraim hatására és ösztönzésére a zenében és az irodalom terén is igyekeztem kinyílni, bár óvatos, félénk megnyilvánulások voltak ezek állandó kisebbségi érzésem miatt. Komoly útmutatást kaptam, amely arra terelgetett, hogy énekeljek, írjak.

Gimnáziumi éveim alatt további erősítések érkeztek felém. Bár először elzárkóztam, később mégis próbára tettem magam. Az éneklés évtizedeket átölelő szerelemmé teljesedett, az írás pedig akkor éledt fel újra, amikor elveszítettem valakit, aki számomra mindennél fontosabb volt. Férjem korai halála miatt csaknem kicsúszott lábam alól a talaj. Gyermekeim édesapja emberként és a zenekarunkban is tökéletes társnak bizonyult, így többszörös veszteség ért.

Új lapot kellett nyitnom, hát, írtam...

Először csak magamnak gyűjtögettem. Sokasodtak a papírlapok, aztán valaki felhívta figyelmem a Napvilág Íróklubra, ahova 2009-ben regisztráltam. Négy éve feladatot vállaltam ott szerkesztőként is. Kilenc esztendeje már, hogy a Fullextra Irodalmi és Művészeti Portál aktív tagjai között is szerepelek, néhány hónapja pedig a Holnap Magazinhoz is küldök be a műveimből.

2018-ban Csillagokba írva címmel megjelent az első kötetem, amelyben az előző évek termését gyűjtöttem össze. Ezzel lezártam egy időszakot, ami újult lendületet adott.

Szabadidőmben írogatok. Leginkább verseket, de olykor prózákat is. A költészet terén a kötött formákat részesítem előnyben. Fontosnak tartom a kritikát, mert hozzásegít a folyamatos tanuláshoz, fejlődéshez, szélesebb látókört eredményez, emeli az alkotások színvonalát. Előrehaladásomban kiemelkedő szerepe van Hepp Bélának (aLéb). Tőle tanultam meg a szonettek mélységét, a kötött formák nagyszerűségét, tiszteletét. Mindig számíthattam rá. Amikor bármiben kétségeim támadtak, a segítségemre volt. Egy jól kitaposott ösvényre terelt, ahol egyre magabiztosabban lépkedhetek. Ezen kívül hálás vagyok mindenkinek, akitől támogatást kaptam, mert nélkülük eltévedtem volna az útvesztőkben.

Zárásként az ÉLETRŐL: nemrég azt mondta nekem VALAKI, hogy az élet gyönyörű. Igen. Hiszek ebben. És hiszek a szavak gyógyító erejében: „mert erősugár a szó, ha megfogant”.

Legfrissebbek a szerzőtől: Horák Andrea Kankalin

A hozzászóláshoz be kell jelentkezned