Macskamonológ


Lehetnék kutya. Hű társa lennék Gazdámnak, nyalogatnám a kezét, élvezném, ahogy simogatja a nyakamat. Értő szemeimmel ránéznék, és farkcsóválva hálálnék meg minden elejtett mosolyt. Nem nyüszítenék. Tudnám, hogy a Gazdám bölcs, és szeret engem. Elfogadnám tőle az ételt. Aztán odavinném hozzá a labdámat, és Ő játszana velem. Eldobná, én meg visszahoznám, s Ő büszke lenne rám, milyen okos a kutyája. Mert okos kutya lennék. Gazdám minden szavát megérteném, ha nem is fogadnék rögtön szót. És Ő is megértené minden nézésemet. Tudná, mikor vagyok éhes, mikor unatkozom, és mikor akarok aludni. Persze én is érteném az Ő mozdulatait.

Jókat sétálnánk együtt. Ő türelmesen megvárná, amíg pisilek minden sarkon, és én sem nyüszítenék, amíg bent lenne a trafikban. Ő féltő gonddal vigyázna, nehogy megfázzak, elrontsam a gyomrom, vagy meggondolatlanul egy autó alá ugorjak. Én meg megvédeném, ha valaki bántani akarná Őt. Kötelességtudóan vakkantanék, ha valaki elmegy az ajtó előtt nem hangosan, nehogy a szomszéd felébredjen , és jeleznék, ha jön a postás. Aztán visszakuporodnék a helyemre, a sarokba, és nem akarnék sohasem az ágyon aludni. Innen is érezném Gazdám el nem múló szeretetét.

És Ő boldog lenne, ha csak rám néz. Büszke lenne rám, amire persze minden oka meglenne. Ha néha egy-egy papucsot szétrágnék, enyhén megdorgálna, de nem haragudna rám igazán. Persze ha egyedül hagyna, nagyon hiányozna. Nélküle nem tudnék még játszani sem. Őneki is hiányoznék, ezért sietne haza, hogy mellettem lehessen, és megint sétálhassunk, meg játszhassunk.

De én sajnos macska vagyok. Néha napokra eltűnök. Olyankor esténként egy huzatos pincében üldögélek társaimmal akiket  már szörnyen unok , és azon ábrándozom milyen jó lenne most az ő ölében. Sokszor meg is fogadom, hogyha egyszer hazamegyek, többet el sem megyek otthonról, csak ülök majd a kemence szélén, és megfogok a ház körül minden kártékony rovart és rágcsálót. De aztán megint elmegyek, és fagyos háztetőkön énekelek reggelig, ő meg szegény csak kiabál utánam, hogy menjek haza… Aztán hazamegyek. Beülök az ölébe, és dorombolok. Teljes szívemből dagasztok a lábán, és törleszkedem a melléhez. Ő meg simogat, becéz, és boldog, hogy ilyen kedves macskája van. Aztán játszunk. Megpróbálunk túljárni egymás eszén. Persze nem megy, mert mindketten szörnyű dörzsöltek vagyunk. Néha felszisszen, ha persze véletlenül elfelejtem behúzni a körmömet. Néha én visítok, ha szintén véletlenül a farkamra lép. Majd lefekszem aludni, akárhogy is kérleljen, hogy fogjam meg az egereket a spejzban. ( Ha nagy ritkán mégis eszembe jut, olyankor mind egy szálig elkapom őket, mert egy macska ad a nevére, és nem végez félmunkát.) Aztán felugrom az ágyra, és dorombolok mellette. Ő persze mérges, mert tele lesz szőrrel az ágynemű, de azért örül nekem, és megsimogat.

Most megint itt ülök egy rozsdás bádogszegélyen egy galambdúc és egy liftgépház között. Mellettem két kandúr, akik szörnyen bunkók, azonkívül megfojtanának egy kanál vízben. Meg itt van egy nőstény, aki buta, mint a holdvilág. De hát ők az én társaim.

Ő meg szegény vár haza, és aggódik értem. Hiányzom neki, tudom, mert mégiscsak egyedül van macska nélkül.

megjelent: Mozgó Világ

Utoljára frissítve:2016. június 30., csütörtök 12:02
Vitányi Iván

Mottó:
„Lehettem volna valaki más, de más az valaki más lett”
( - Presser Gábor)

„Ha nem lehettél szálfa, legyél hát cserje,
vagy legyél csak gyom"
( - Veres Péter)

Mi is vagyok én?

Egy szinte biztos: Az építész végzettségű, fényképezgető, harmonikán balkáni zenét játszó tamburakészítő, villamosbuzi, hangtechnikával foglalkozó archivátor bluegrass bőgősök között a legjobb boogie-woogie zongorista.

Néhány száraz adat:
1966-ban születtem értelmiségi közegben. Hasonnevű apámat elég sokan ismerhetik a T Olvasók közül is. Anyám iparművész végzettséggel énekesként praktizált, míg meg nem születtünk (a többes szám az öcsémre utal). Talán ezzel is magyarázható különös vonzalmam a humán- és a reálterületek határmezsgyéihez. Mint fentebb már céloztam rá, építésznek tanultam, de a hangmérnökség (OKJ-s formában hangmester-hangtechnikus képzés), valamint a hangszerkészítés, és a fotózás – mely utóbbiakról nincs papírom – is hasonló indíttatásból ered. 2001 óta a Hagyományok Háza folklórarchívumában dolgozom, és a gyűjtemény digitalizálását végzem.
Elváltam, párkapcsolatban élek, gyerekem (még) nincs. (Hová az a nagy sietség?)
Mindemellett több hangszeren, több műfajban, még több formációban zenélek.
Az írás csöndben a háttérben kísért végig. Mint rendes amatőr, hol naplójegyzeteket írtam önterápiás célokkal, hol ismeretterjesztő cikkeket a Folkmagazinba, hol novellácskákat a fiókba, hol meg közéleti aktivitást fejtettem ki olvasói levelek (Uram, irgalmazz - fészbuk posztok) formájában.
Az itt szereplő nevek nem valódiak. Bármiféle egyezés valós személyekkel kizárólag a véletlen műve lehet... – Vagy a napló műfaji sajátosságáé.

Legfrissebbek a szerzőtől: Vitányi Iván

Tovább a kategóriában: « Jegyzetek Bácsalmásra menet Vonaton »
A hozzászóláshoz be kell jelentkezned