A kísértés ereje

„Van a tárgyaknak könnyük és a mulandó dolgok a lélekhez érnek.”
Publius Vergilius Maro

A szerelem ritka vendég volt a körletben, mert legtöbbször félreismertük a testi vágy beteljesülése fölött érzett hálánkat, vagy pár kedves szót, az élvezet hevében szerelemnek véltünk. A legtöbbször csak a testére vágytunk „mindenféle” némbernek újra és újra. Miként a régi rómaiak mondták: „Repetitio est mater studiorum”, azaz: ismétlés a tudás anyja! Éjjelente vagy hajnaltájt „kicsúcsosodott takaróval” ébredtünk, és a jövőtlen utódjelöltektől foltos, pizsamánkat igyekeztünk egymás elől is eltitkolni. Catullus így írja le ezt a helyzetet: „…itt fekszem, teli hassal, s bősz szerelmem szinte átdöfi ingem és kabátom.” Feszes testű diáklányokkal és kívánatos fiatalasszonyokkal már akkor is tele volt a város; mi pedig a munkahelyre bennünket szállító nyitott rakterű ZIL teherautó padjairól kiabáltunk nekik válogatás nélkül, mindig izzó vágyunk obszcén készletéből. „Dixerat O mores! O tempora! (Ó, idők! Ó, erkölcsök!) Jajdulhatna fel újra Tullius. A latin idézetek Teréziához vezetnek vissza, aki más volt, mint a többiek, s látott bennem valamit, amit akkor még magam sem sejtettem. Az irodalmi színpad tagja volt, és hallgattak rá a lányok. Terézia nem volt játszótársam a színpadon, nem öleltem, csókoltam – ahogyan olykor a szerep kívánta volna –, mint Anikót, akivel rendezőnőnk párba állított. Egyházi gimnáziumban érettségizett, az orvosira készült, ezért különórákon is tanult latinul, és közben megszerette a klasszikus irodalmat. Elsőre nem vették fel az orvosira, így elment az ápolónőképzőbe egészségügyi gyakorlatot szerezni.
1973 nyarán valamelyik ferencvárosi munkásszálló erősen füstös és sörszagú munkásklubjában tartott előadásunk után, az éppen elfogadhatóvá fésült Üllői úton sétáltunk Teréziával, hogy kiszellőztessük a fejünket, tüdőnket. Villamos csörömpölt az út közepén, és alig volt forgalom. Nyugodt, kellemesen meleg nyár este volt. Nős ember létemre félszegen ballagtam a vékony, szemüveges, egyszerű ruhájában is elegánsan lépegető lánnyal. Költőkről, írókról beszélgettünk. A kortársakat, és a XIX. század külföldi és magyar alkotóit elég jól ismertem, cukrász szakmunkás létemre is. A versek világában egészen Balassiig tájékozott voltam, mert mindig érdekelt a költők és a költészet világa. Az ókor klasszikusairól – az Iliász és az Odüsszeusz kivételével – csak hallottam. A többiek szépen faragott fehérmárvány mellszobrok voltak ismereteim erősen hiányos panteonjában. Terézia latin műveltsége olyan volt nekem, mintha egy római patrícius művelt és okos leánya szóba állt volna a jóképű és intelligens, de műveletlen rabszolgával, aki egyébként urának megbecsült tulajdona. Séta közben először Catullus, Cicero és Tacitus műveiről beszélt. Elkápráztatott tudásával, szavait mohón szívtam magamba. Beültünk valahová, és a kerthelyiség asztalán egy, a többpéldányos gépíráshoz használatos hártyavékony másolópapírra leírt nekem néhány latin idézetet. Ma is meg van az a lap, amely áttetsző, mint az emlékezés. Közben kedvenceiről mesélt, így ismertem meg Ovidiust, Horatiust, Vergiliust, Senecát és más nagyszerű ókori latin költőt, írót, gondolkodót. Tanulatlanságom elé mélységes tükröt tartott. Ott álltam a tengernyi római műveltség ragyogó kék ege alatt, etruszkoktól, görögöktől megalapozott kellemes hőmérsékletű partján – fejemben zsongtak a Terézia által többször idézett klasszikusok –, s bizony megrettentem. Engem vár otthon a családom – gondoltam kétségbeesetten, mindig hordtam a jegygyűrűm –, de akkor tisztán éreztem, igen, meg vagyok hódítva. A rabszolga legyőzetett! Homályosan sejtettem csupán, hogy mit vesztek nélküle, mert nem elég a testi vágy kielégítése, mégis félve menekültem, szellemi „üldözőm” elől, aki lenyűgözött hatalmas tudásával.
Ő volt a nő, akivel csak egy paradicsomi világban lehetett volna együtt élni. Sétálni, beszélgetni, verseket mondani, írni és egymásnak felolvasni kíváncsi szeretettel, ragyogó napsütésben. Holdfényben fürdeni, csillagokat számolni. Végtelen réten virágok illatát magunkba szívni, madarak énekét, csermely csobogását megérteni; rügyező fák ragacsos levelének növését figyelni, egészen addig, amíg vörösen, sárgán nem hullnak lábunk elé, hogy majd tavasszal újra kezdődjön minden. Meg sem csókolni, ölelni, csak lenni, lenni…
A próbákon, előadásokon még sokszor találkoztunk a leszerelés napjáig; csak néha nézett rám valahonnan messziről, nagyon szomorúan. A „barbár” állt a parton, és félve csodálta az örökké hullámzó végtelen tengert. Annak a lelki közeledésnek, Stendhallal szólva, még az árnyéka is rózsaszín volt. Aztán leszereltem, és soha többé nem láttuk egymást. Útjaink másfelé vezettek… S lassan-lassan megértettem a mondást – hiába, későn érő típus vagyok –, amit Terézia, több más időtálló bölcsesség mellett felírt nekem a zizzenő pergamenre: „Gutta cavat lapidem non vi sed saepe cadendo”. Az esőcsepp nem erejével, hanem gyakori esésével vájja ki a követ.

Czirok Ferenc

ECSET ÉS TOLL
 1951. május 5-én születtem Budapest XVII. kerületében, Rákoscsabán. Életem első 26 évét Esztergomban töltöttem.
 Első verses és prózai kísérleteimet 12-13 éves koromban írtam. 1964-ben Pifkó Péter barátommal „királydrámákat” írtunk Shakespeare után szabadon és a magunk készítette díszletekkel egy apró papír színpadon a jeleneteket be is állítottuk. Rajzolni, majd festeni egy szerelmi csalódás után kezdtem tizenhat évesen. Ezután hosszú szünet következett.
 1975. Ifjúmunkás olvasótábor, Esztergom. Megismerkedtem Györke Zoltánnal, Szilágyi Ákossal, Zirkuli Péterrel és Sárándi Józseffel. Sokat tanultam tőlük.
 1994-ben kezdtem újra, amit kamasz koromban abbahagytam. Párhuzamosan rajzoltam, festettem és leírtam gondolataimat, érzéseimet.
 1996-1998 között Mártélyban természetfestést tanultam Czakó Jánostól és Holler Lászlótól, majd rajzot és kreatív festészetet Mizser Páltól Zebegényben és Verőcén. Hasznos szakmai tanácsokkal segített még pályámon Morvay László.
 1996-tól veszek részt rendszeresen egyéni és csoportos kiállításokon Magyarországon, Ausztriában, Szlovákiában, Romániában és Németországban.
 1998-2000 tűzzománcot Túri Endrétől Kecskeméten, Rácz Gábortól Óbudán, és Gertrud Rittmann-Fischer-től Himmerodban (Németország) tanultam.
 1998-tól jelennek meg írásaim, novellák, esszék, versek, valamint grafikáim, képeim, különböző újságokban, folyóiratokban, antológiákban. (pl.: Bihari Napló /Nagyvárad/; Bécsi Napló; Esztergom és Vidéke; Mentsvár; Átkelő; Jelenlét; Szél-járás; Polisz; Muravidék; Kézjegy – Tolna megyei antológia; Könyv, Könyvtár, Könyvtáros /3K/; Napút)
 2004. november 11-én felvettek a MAOE-be (Magyar Alkotó Művészek Országos Egyesülete) Szentgyörgyi József és Huller Ágoston ajánlásával.
 2006. június. Megjelent a karcagi Barbaricum Kiadónál Sárándi József Birtokviszony című kötete, amelynek a borítóját „piktografikáim” (Sárándi leleménye) díszítik. A kötetben pedig illusztrációim kaptak helyet.
 2008. A pilisvörösvári székhelyű Muravidék Baráti Kör Kulturális Egyesület kiadta H. Dobos Mária (Horváth Gáborné dr.) Kereszt-Utak című könyvét. A kötet címlapja grafikáim felhasználásával készült. 
 Művészi és emberi hitvallásomat a Talán igen című versemben sikerült megfogalmaznom:
„Az egymást mérhetetlenül gyűlölni / és akár gondolkodás nélkül megölni / képes embert talán még nem lehetetlen / feladat megtanítani, hogy elrontott / világában a szépet és a jót is meglássa. / Két nagyon jó eszközt látok erre: / a szeretetet és a művészetet.” (Budapest, 1999. július. Megjelent a VIRRADAT IV. Antológia 2001. Tíz év tükrében c. kötetben, szerk. Okányi Kiss Ferenc író, Uránusz Kiadó, 2001.)
 Díjaim: Kollár György Emlékdíj, Mártély 1997; Téli Tárlat díj, Hódmezővásárhely 1999; Accordia Kiadó Irodalmi pályázatának Nívódíja, 2002; A pilisvörösvári KAPTÁR Művészeti Egyesület Radnóti Miklós emlékére kiírt irodalmi pályázatán I. helyezés, 2009; A Pilisi Alkotó Kaptár Egyesület (PAK) Szőlészet és borászat a képzőművészetben és az irodalomban pályázatán megosztott irodalmi I. díj, 2010; Művészet és Kultúra Világa Egyesület Víz „…csak tiszta forrásból…” Nemzetközi Festészeti Kiállítás 2012. Arany elismerő oklevél. Arany János-bicentenárium, Napút pályázat, Verselemzés kategóriában III. helyezés, 2017.
 Első kötetem, huszonöt novella, tizenhat illusztráció, a borítókép is az én munkám, 2018 karácsonyán jelent meg Démonűző kegyelem címmel a Kráter Kiadónál.
 Második könyvemben versek, lírai prózák, és negyvennégy grafikám szerepel. Címe: Pitypang és csillagablak. A borítón egy tizenkilenc évesen festett képem látható. Karácsonyra fog megjelenni.
Czirok Ferenc
 

Legfrissebbek a szerzőtől: Czirok Ferenc

Tovább a kategóriában: « Masszázs Tündérkirálynő kocsiján »
A hozzászóláshoz be kell jelentkezned