Logo
Nyomtatás

Ismét Szindbád vendége voltam

- Annus! Annus! Hányszor mondtam már, hogy a jelennek hódolj, s ne a múltban botorkálj! – szól fentről a szigorú nagymama. – Horgolt, fehér topánkád, harisnyád szétszakad!
- Igenis! – nevet Annus, s szárazvirág csokorral kezében most öleli át a nagyapja sírjának fekete márványoszlopát.
Elszántan halad tovább a magas gazban, nem ismer megállást.
- Te nem is tudod, milyen szép ez a temető! – néz fel az égre szemrehányóan.
S valóban. A zöld borostyán szétterült, összefolyt, befedte a sebeket, még lélegzetet sem hagyott. Összekötötte, egybeboronálta a sérelmeket. Felkapaszkodott a fák törzsére, végigburjánzott, borostyántengert alkotott. Közben mindenütt csend, béke honolt. Egy élő lélek sem járt ott.
- Nem félsz? – kíváncsiskodott Szigorú.
- Nem. Én már nem félek senkitől – húzta fel térdig bordó szoknyáját Annus, igaz, a harisnya szeme felfutott, bokája fölött csúnya lyuk tátong. – Mitől félnék? Hiszen itt van velem Gergő, itt élnek a Mindenszentek… Jolánka elbújt valahova. Egyedül a gesztenyét… a sült gesztenyét nem találom… gyertya sem ég, s oda az illat. Még benézek az iskolámba, már ideje látnom igaz szavú tanáraimat.
- S te hol vagy a képek között? – bújik elő Jolánka egy felhő mögül, de csak egy pillanatra.
Annus a táskában kotorász, szemüveget keres.
- Én… én… nem találom meg magam, talán lelkembe ragadt a filmvászon egy kockája.
De látok ismerősöket! Képeket… neveket… az eltávozottak névsorát…
És Annus kinéz a nyitott ablakon. Az udvaron nyüzsög az élet, a sok fiatal, a sok ismeretlen arc és mozdulat. Egyen blúzban szaladgálnak, a blúz színe kék. Nemrég csöngettek be, kellemes szél fújja közelebb a napsugár bágyadó tűzfényét.
- Emlékszel? – szólítja Jolánkát, de csak az üres plafon bámul rá vissza. – Akkoriban a kék blúzt fehér kockák törték meg, nekem sokkal szebbnek tűnt az. Pontosan… három inget hordtam… váltottam… ha jól számoltam. És te… te egyáltalán nem szeretted őket kimosni! Hiába… elfáradtál már addigra - tetteti a duzzogást bajusz alatt, csintalanul, hogy ő is dorgálhat.
Jolánka nem válaszol. Annus lesimítja a bordó szoknya ráncait, haját feltűzi. Újra kéne már festeni! Meddig lehet valamit folyton újítani és karbantartani? Mikor napról napra kopik? Tudja, hogy egyszer nagyon bele fog fáradni. Már egy hajcsatért sem lesz ereje kezét kinyújtani.
- Ebéd? – suhan át a gondolat.
- Nem. Inkább… lefeküdnék… kicsit.
A szálló szép, minden rendben van. Csak az a meleg… az a meleg hiányzik… hogy is mondják… otthon. Otthon a neve! Ahol egyedül sosem vagy, sosem félsz. Most sült ki az almás lepény, férjed nevet, kisfiad porcukortól maszatos. Aludj!
Később forró víz szitál, forró zuhany. Hűvös lesz, már mindjárt este jő, korábban érkezik a  sötét. Annus meleg pulóverbe bújik, igen, tört fehér, miként a topánka lábán. Ujjaival megkapaszkodik a bordó szoknya szabályos ráncaiban.
- Most miért kínzod magad? Azt mondd meg, minek neked oda elmenned! – korholja megint Jolánka.
- Ó, régóta készülök, te nem tudhatod azt. Látnom kell még egyszer, látnom kell a házat! – tolja el magától Annus a kérdést határozottan.

-2-
És már a külvárosban csatangol, a topánka csakúgy csattog a hozzá nem illő, keskeny betonúton. Szép házak, nagy kertek, óriási fák. Ez az. Már érzi a meleg közeledését, egy kéz vezeti, mint valaha délutáni sétájukkor, amikor úgy megcsodálta a kerítések mögött ugató bundásokat.
- Mégis szép az élet! – ölelte magához akkor valaki, a kézhez tartozó, maga az örök Szerelem talán.
- Eltévedsz, Annus, nem is tudod, merre jársz! – aggódnak a magas fakoronák fölött megint.
- Már hogyne tudnám! – nevet Annus, szinte szalad.
Csupa-csupa utcát jelölő virágnevek, egyik siet a másik karjába. Szegfű, nefelejcs, szeder, áfonya, mező… tulipán… no és persze rózsa…
- Tessék mondani! Ugye erre van a Szüret utca? – téblábol Annus egy járdán a nagy kerítés előtt. – Hát persze! Hogyne tudnám! Érzem én… erre kell lennie… köszönöm… - halkul el tétován.
Majd befordul a sarkon, valami hívja, valami csalogatja, habár nincs semmi kiírva. Találomra megáll… vagy nem is találomra?
- Megvan! A ház… az utca… a házszám…
Ekkor vékony, kékruhás, fiatal nőt lát szaladni az út közepén, szandálja sarka ütemesen kopog, most korán reggel van.
- Siess! Siess, Annus, lekésed a munkát, lekésed a buszt és a vonatot! – biztatja.
Később férfi és nő sétál kézen fogva, ugyan ezen úton. Feléje tartanak egyenest. Annus tudja, hogy a nap már mögöttük… nemrég találkoztak… eljött a pillanat… amire reggel óta vártak. Nevetnek. Boldogok. Előttük az egész éjszaka! Ugyan miért nem tudták egy hajnalban megállítani az időt? Annus tekintete most a rácsos vaskerítés rozsdás vaskapujának kulcslyukához tapad, bepréselődik oda, miként az elmúló pillanat.
- Hol van? Hol a kulcsom? – kutat a bordó selyem sűrű ráncaiban.
- Annus! Mit akarsz? Nem érted, hogy te oda már nem mehetsz? Az a kulcs régen elveszett! – csóválja fejét Jolánka.
- Igen… elveszett… minden elveszett… - suttogja Annus, s most veszi észre, milyen ezüstösen csillog még mindig Jolánka haja.
És most eszébe jut egy másik néni, kinek tágas padlásán teregeti a frissen mosott, tiszta ágyneműt. Szemét lecsukja, az illat beburkolja. Vacog, odakint fagyos, hideg tél mardos.
- Juliska néni! – ordít bele némán a kulcslyukba, ám nem érkezik válasz.
A kerti paradicsomot leszedték rég, s a temetőben a kerti, fehér krizantém is elszáradt.
- De a ház… az a ház… az ágyunk… - erősködik tovább Annus, s igaz.
Oldalra tekint. A kis ház áll a nagy árnyékában, kéménye még mindig az eget kémleli, mintha nem változott volna semmi. Megnyugszik a vándor. Foszlott otthon melege árad szét tagjaiban.
- Most jobb? – búcsúzik a szürke felhő mögül Jolánka. – Elmúlik… elmúlik egyszer minden… kicsikém… törődj már bele!
- Igen… - mosolyog Annus könnyein át csendesen. - Azért minden… minden nem, mert a fiú… a fiú… ugyan messze, de ő… ő még megmaradt nekem. Itt fogant.
Annus is búcsúzik. Fut a régi úton, a kék és bordó ruhát összekuszálja a szél.
- Köszönöm… Szindbád - motyogja álmosan fekhelyén, az idegen szállóban.

Utoljára frissítve:2019. október 06., vasárnap 16:45
Toldi Zsuzsanna

Toldi Zsuzsanna


Nyugalmazott általános- és középiskolai tanár vagyok. Életemnek fontos állomásai: Kecskemét, Kunszállás, Csongrád. Egész életemben tanítottam, sosem éreztem azt, hogy dolgozom. Tényleg hivatás volt. Nyugdíj után újságot írtam, szépirodalmat pedig 2002 óta alkotok. Eddig 23 könyvet írtam az epika műnemében, novellát, regényt, mesét. Hét mesekönyvet sikerült létrehoznom. Sok pályázat díjazottjaként elismerték munkámat, könyveimnek csak az egyharmadát sikerült saját költségemen kiadnom. Rendszeresen publikálok, főként a Föveny c. csongrádi szépirodalmi folyóiratban. 2016-ban a Canon-pályázat egyik díjazottja voltam Miklóska mesekönyve c. 30 mesét tartalmazó mesekönyvemmel. Csongrádon élek, alkotok. Könyveim kiadásának segítségét várom, próbálkozom.

© A Hetedik, minden jog fenntartva.