Vidéki por

Fázott a rövid ujjú ingben, nem gondolta, hogy május végén még lehet ilyen hideg. Az öreg Ford is nehezen indult, köhécselt egy kicsit, majd feketén gomolygó füstfelhőket eregetve nekilódult a saras utcának.
Rosszul aludt az éjszaka, a tegnapi nap járt fejében. Főnökasszonya kétértelmű célozgatásai felborították nyugalmát. Meg sem gondolta, hogy gyanúba keveredhet, kíméletlennek és megvesztegethetetlennek  ismerték. A legjobb akart lenni, és a legjobb is volt.
Nem dédelgetett hiú ábrándokat, elérte a hivatali ranglétra legmagasabb fokát, amit egy nyomorúságos érettségivel el lehetett érni. Mindezt kitartásának, szorgalmának, precizitásának köszönhette, de szakmai tudását olykor előnyök szerzésére, anyagi helyzetének megszilárdítására is használta. Gyanította, főnökei, kollégái, beosztottjai nem igazán kedvelik. A szakmájában utolérhetetlen volt, naprakész és pontos, de ez sem feledtethette környezetével vad nyerseségét, rosszindulatú megjegyzéseit, megalázó számonkéréseit. Gyűlölte a nála szebbeket, okosabbakat, jobb humorúakat, a jobban keresőket, az életvidámabb embereket. Érvényesülni akart, élni kevéske hatalmával, lehetőségeivel. Gazdag akart lenni, elsősorban azért, mert az összes nőt meg akarta szerezni, akit csak megkíván. Úgy hitte, pénzzel minden és mindenki megvásárolható.
A piacon még csak néhány korán kelő lődörgött, az árusok álmosan pakolgatták portékáikat a pultokra. Szerette a hajnalokat, a reggeleket, nem kellett átverekednie magát a nyüzsgő tömegen, nem léptek a lábára, nem könyököltek az oldalába, nem fájdult meg a feje a lüktető ricsajtól. Utálta a tömeget.
– Az emberekkel csak a baj van – mondogatta gyakran beosztottjainak –, mert azt hiszik, a hivatalnak csak az ő nyafogásukkal kell törődni. Pedig, a fenét! A törvények, jogszabályok egyértelműen fogalmaznak, aki hibázik, az fizesse meg az árát.
Nem feltétlenül a hivatalnak, inkább neki. De ezt már nem mondta ki hangosan. A méltányosságnak, a lehetőségeknek, a szerződéseknek ára van. Pontos ára. Mint mindennek és mindenkinek.
Erről ismét eszébe jutott a tegnapi nap. Végigszaladt hátán a hideg. Ugyan mit tudhat a főnökasszonya? Biztosan semmit, nyugtatgatta magát meggyőződés nélkül. Csak a pletykák miatt hívatta be az irodájába. Nem tudhat semmit. Nincs nyom, nincs szabálytalanság. Semmit sem bizonyíthatnak rá. Néhány tízezer forint, apróbb ajándékok a lakásán, kivételes árengedmények egyes ügyfeleknél. Ezek megfoghatatlan és bizonyíthatatlan köszönetnyilvánítások. Mindig körültekintően intézte ügyeit.
Csak állt a hatalmas íróasztal előtt, érezte, aranykeretes szemüvege mellett végigfolyik egy izzadtságcsepp, felső ajkát szorosan ráhúzta az alsóra, kezét ökölbe szorította. Annyira izzadt, hogy már őt is zavarta saját szaga.

Az a harminc kiló felesleg nyáron mindig megtette hatását, bár a napi fürdésből és kenceficékből nem csinált nagy ügyet, de az izzadással nem tudott mit kezdeni. Vétkes családi örökség. Már megszokta a csípős, kellemetlen szagot, akinek pedig nem tetszik, ne álljon közel hozzá.
Egyszer véletlenül meglátta magát otthon a padlótól a mennyezetig érő tükörben. Ha a felesége úgy nézne ki, mint ő, akkor már régen elvált volna tőle. Egy nő, a lehetőségekhez mérten, mindig nézzen ki jól. A férfinek más a dolga. Egy férfinek pénzt kell keresni.
Két paprikát és három paradicsomot vásárolt az egyik kofánál. Már ismerték. Gyakran az áru árát sem kérték el. A hivatallal kifizetődőbb a békesség. Ezt az íratlan szabályt mindenki jól az eszébe véste.
A feltételezéseket természetesen visszautasította. Ellenőrizze le az ügyiratait a főnökasszony, ha bármi visszaélést, szabálytalanságot talál, akkor gyanúsítsa meg, ha bármit rá tud bizonyítani, akkor akár ki is rúghatja az állásából. Halkan, de határozottan beszélt. Indulat nélkül.
Csak a mellei jók ennek a nőnek, gondolta. Az áttetsző fehér blúz alatt számára kívánatosan gömbölyödtek azok a halmok. Nyilván a melleivel verekedte magát ilyen magas beosztásba, mert a fejében nem sok minden van, állapította meg lenézően. Erőt kellett venni magán, hogy ne látszódjék rajta, mi jár a fejében. Csillogó szemüvege mögül savós színű, mélyen ülő szemeivel mereven bámult a főnöknő arcába.
A térre befutó úton, ahol a hivatal is állt, hirtelen leállt a forgalom.
Türelmetlenül nézte az óráját. Még háromnegyed óra volt munkakezdésig, de egy ügyiratot akart áttanulmányozni, mielőtt megérkeznek a többiek.
Újabb lehetőség – szerinte megalázóan alulfizetett – munkája megbecsülésére.
Számító vigyorgásba rándult az arca. A munkaerőt jutalmazással, premizálással ösztönözni kell a minél tökéletesebb munkavégzésre. Ez egyszerű vezetéselméleti tétel. Ő sokkal többet érdemel annál, mint amennyire megfizetik. Hát, tesz a kellő elismerésért, még ha ehhez nem is jár meleg kézfogás, egészséget és egyéb jókívánságokat tartalmazó fénymásolt egyen levél.
Öreg Fordjával lehúzódott az útszéli parkolóba, nehézkesen kikászálódott belőle, gyalogosan indult a hivatal felé.
Biztosan baleset történt, azért alakult ki a forgalmi dugó. Ahogyan közlekednek az emberek, ezen nem is lehet csodálkozni. Káosz van az utakon, a hivatalokban, és a fejekben is. Egy förtelmes, hatalmas káosz ez az ország, kilátástalan gladiátorharc folyik mindenütt. Az erősebb győz, a gyengébb eltakarodik az útból, vagy elpusztul. Nincs más lehetőség. Ő az erősebbek közé akart tartozni. Hitte, megvan a magához való esze. Szaporán kapkodta lábait, az utca fái között már látta, a hivatal előtt kisebb tömeg verődött össze. Az emberek hevesen gesztikuláltak, az úttest felé mutogattak, és mintha csak egy szabadtéri kabaré előadás nézői lennének, a hasukat fogva hahotáztak.
Magához ölelte aktatáskáját, amiben két paprika, három paradicsom, két szelet kenyér, és az előző napi vacsorából kimaradt sült hús lapult. Zakóját igazgatva, lassan közeledett az épület sarkához, óvatosan taszigálta el útjából a magukon kívül nevetgélő járókelőket. Rosszat sejtett. Valaki biztosan obszcén szövegekkel firkálta össze a hivatal falát, vagy ott bohóckodik az úttest közepén, miközben a mentők és a rendőrök tehetetlenül figyelik. Ma már minden elképzelhető.
Abban a pillanatban megpillantotta a szobrot. Világosszürke, márványhoz hasonlító anyagból készülhetett. Hatalmas volt. Legalább hat méterre magasodott a tér fölé. Egy meztelen, elhízott férfit ábrázolt, aki szemérmesen, furcsa pózba görbülve igyekezett eltakarni magát. Csupasz fenekét a hivatal felé fordította, maga előtt aktatáskát szorongatott, öltözéke egyetlen nyakkendőből, és az orrán virító szemüvegből állt.
Önkéntelenül felröhögött. Még ő sem tudna ennél gonoszabb tréfát kiötleni. Ugyan ki követhette el ezt a gazságot? Nyilván valaki így akar tüntetni a hivatal ellen. Vagy egy hóbortos művész ingyen reklámot szeretne magának. Kíváncsi volt, kit ábrázol a szobor, vagy egyáltalán hasonlít-e valakire; nehezen verekedte át magát a nyüzsgő tömegen.
Egymás számára vadidegen emberek elegyedtek szóba, mintha ősidők óta kedves ismerősök lennének, a kisváros újra pezsgő életet élt, nyoma sem volt az évek óta szmogként a házak között lebegő letargiának, kilátástalanságnak, mogorvaságnak, melyet a munkanélküliség, az egyre nehezebb megélhetési körülmények, a romló közbiztonság, a pusztuló városkép váltott ki az emberekből. Mindenki bezárkózott, a kölcsönös bizalmatlanság, a túlélésért folytatott kíméletlen verseny, mint egy rákos daganat, felfalta a humort, a nevetést, a barátságokat.
Abban a pillanatban úgy tűnt, mégis van remény, nem merült el minden véglegesen a tudatalattiban. Azt senki sem sejtette, ki és mikor telepítette a lenyűgöző méretű monstrumot az úttest közepére, csupasz fenékkel a hivatal felé fordítva, de a szándék nyilvánvaló volt mindenki számára. Az emberek úgy érezték, a titokzatos művész helyettük állt bosszút, helyettük teszi nevetségessé az életüket megkeserítő, túlzóan bürokratikus, csak önmagát éltető és tápláló kíméletlen rendszert.
A tömeg nehezen adott helyet a közelítő tűzoltóautónak és a hatalmas darunak. A rendőrök idegesen terelgették arrébb az ujjongó, tapsoló járókelőket. Még a gumibotokat sem merték elővenni, valójában fogalmuk sem volt arról, mit kellene tenniük ebben a helyzetben. Parancs pedig még nem érkezett. Egyelőre. Szuszogva, kimelegedve ért át a tér másik oldalára. Végre ott állt a szobortól öt méterre. Minden oldalról taszigálták, alig tudott megállni a lábán. Lassan emelte fel a tekintetét.
A látvány megdöbbentette. Néhány pillanatig nem kapott levegőt, szíve nagyon gyorsan vert, úgy érezte, rögtön elájul. Szeme elkerekedett, még a száját is nyitva felejtette.
A szobor őt ábrázolta. A művész tökéletes munkát végzett. Az orrára csúszott szemüveg, a megtekeredett nyakkendő a nyakában, a görcsösen magához szorított, meztelenségét takarni próbáló aktatáska, a félelemtől és szégyenkezéstől eltorzult arckifejezés teljesen a sajátja volt. Becsukta a szemét.
Vége az életének.
Az első rémületet gyorsan felváltotta a harag. Megfogadta magának, megkeresi azt a gazembert, aki ezt művelte vele, kikészíti, tönkreteszi, egy életre elveszi kedvét a művészkedéstől. Iszonyatos tempóban pörgette agyában a szóba jöhető személyek neveit. Csak ügyfél lehetett. Egy olyan patkány, aki nem fizetett, és ezért rajtavesztett. Ki fogja deríteni. Erre mérget vehet. Akárki volt is. A daru fogaskerekei csikorogva nekilódultak, a drótkötelek megfeszültek, fülsüketítően felbőgött a motor. A szobor meg sem mozdult. Többszöri hiábavaló kísérlet után sem.
A tömeg kezdeti füttykoncertje üdvrivalgásba és ütemes tapsolásba csapott át. A tűzoltóparancsnok tanácstalanul tárta szét a karját.
A hivatal kapujából még egyszer visszanézett a szoborra, majd határozott léptekkel elindult a lépcsőn irodája felé. Okosnak kell lenni, ha nem akar saját romjai alatt nyögdécselve elveszíteni mindent. Az óriási üvegablakokon át akadálytalanul áramlott be a hosszú folyosóra a reggeli napfény. Az ajtók sorban csukódtak be, a folyosó pillanatok alatt kiürült. Senki nem akart a képébe röhögni, inkább kitértek előle, mintha halaszthatatlan dolguk akadt volna, pedig még el sem kezdődött a munkaidő. Dühösen huppant le íróasztala mögé. Ideges volt, tudta, pillanatokon belül hívatni fogják, magyarázatot várnak tőle.
Valamilyen ésszerű magyarázatot.
A légkalapácsok szörnyű robajjal bontották szét az úttest betonját, majd egy árokásó gép kanalazta ki a földet a szobor körül. A polgármester gondterhelten figyelte a munkálatokat. Túlságosan lassan dolgoznak, látszott arcán az elégedetlenség. Ilyen csúfság nem esett még, mintha nem lenne éppen elég bajuk e nélkül is. A média ráharapott a sztorira, hamarosan elözönlik a várost az újságírók és a tévések, a telefonok folyamatosan csörögnek. De nincs elfogadható magyarázat.
Legalább két méter mélyen körülásták a szobrot, már az alatta lévő földtömeget kezdték kiemelni a gödörből. Néhány szakember igyekezett megállapítani, milyen anyagból készült ez a furcsa műalkotás, de nem jutottak semmire. Még mintát sem tudtak venni, a fúrók eltörtek, a vésők és kalapácsok vadul szikráztak az ismeretlen anyag felületén.
Főnökasszonya kérdőn nézett beosztottja szemébe, miközben alig bírta visszatartani a nevetést. Igyekezett komoly maradni, de egy apró, rakoncátlan ráncocska a szája körül elárulta.
Néhány vakmerő munkás lemászott a gödörbe. Hitetlenkedve bámulták a szobrot. Mozdulatlanul lebegett a levegőben. Ismét ráerősítették a drótköteleket, de ellenállt minden erőnek. Nem lehetett megmozdítani.

A városháza tanácstermében egy gombostűt sem lehetett leejteni, annyian szorongtak a fülledt levegőjű teremben, mintha egy közkedvelt híresség ülne a díszpáholyban. A tévések lámpái még tovább emelték az izzó hangulat hőfokát. Mindenki ott szorongott, aki valamit is számított, a kamerák, fényképezőgépek, diktafonok felvételre állítva várták a meghirdetett sajtótájékoztató kezdetét.
A tanácsterem melletti irodában pattanásig feszült a légkör. A hivatalnok ült a helyiség közepén árválkodó széken, szemben vele, az ablak előtti hosszú asztal mögött a polgármester, a helyettese, a rendőrkapitány, és még számára ismeretlen személyek foglaltak helyet. Akár egy rögtönítélő bíróság. Záporoztak a kérdések, de a hivatalnok nem tudott semmire sem válaszolni. Először egy ismeretlen elkövetőről beszélt, aki bosszút akart rajta állni, de amikor neveket kértek tőle, akkor elhallgatott. Megsejtette a csapdát.
Már nem érezte magát annyira magabiztosnak, a kiötlött stratégia nem bizonyult életképesnek. Inkább hallgatásba burkolózott, csak tőmondatokban válaszolgatott. Egy szerencsétlen, ártatlan ember maszkját öltötte magára, akit a körülmények önhibáján kívül taszítottak a reflektorfénybe.
Este, borotválkozás közben csúnyán megvágta az arcát. Állt a tükör előtt, mereven bámulta az egyre terebélyesedő, majd lassan az álláig legördülő vércseppet. Beletúrt ritkuló hajába, majd beállt a zuhany alá. Hosszan folyatta magára a meleg vizet.
A szobor rendületlenül állta az ellene intézett támadásokat. Mozdulatlanul lebegett a levegőben, még a robbantási kísérlet sem vezetett eredményre.
A szobor fotója és rövid története bejárta a világhálót, csődültek a külföldiek a poros alföldi kisváros híressé és hírhedtté vált főterére. Leállt a közlekedés, az útszéleken sátrak, lakóautók jelentek meg. Kezdett kényelmetlenné válni a népszerűség. Szállodák, megfelelő szálláshelyek hiányában a város szemétdombra kezdett hasonlítani. Az üzleteket szinte kifosztották, az éttermek hajnaltól későéjszakáig üzemeltek, feltűntek a zsebtolvajok, a piti kis bűnözők, a rendőrség pedig – szokásos gyakorlatához híven – képtelen volt fenntartani a rendet.
Fanatikus vallási szekták képviselői a világvége kezdetét jövendölték, a város vezetése katasztrófahelyzetről beszélt, és csak siránkozott.
A hatalmas karimájú kalapot mélyen a szemébe húzta, a sötét napszemüveg és a háromnapos borosta megtette hatását. Még a felesége sem ismerte fel, amikor összetalálkoztak a kapuban.
Hiába könyörgött férjének, maradjon otthon, ne menjen sehova, mert felismerik az utcán, és abból nagy baj lehet, a férfi hajthatatlan volt.
A tétlenség őrületbe kergette, úgy vélte, megtalálhatja a szobor készítőjét. Már látta maga előtt a fényes ünnepséget, amint a polgármester a legmagasabb városi kitüntetésben részesíti, hallotta saját reszelős hangját, nyilatkozatát az újságíróknak, riportereknek. Minden szava tetszett, ahogyan hosszasan ecseteli és dicséri éles logikáját, kitartó munkálkodását, amelynek eredményeként végre horogra akadt a bűnös.
– Hol a régi életem? – sóhajtott nagyot.
Mindenképpen be kellett jutnia a hivatalba, szüksége volt az aktáira, személyes feljegyzéseire, amelyeket íróasztalába zárva őrzött. Életében talán először érezte úgy, nem teljesen jó úton jár, hiába pörgette végig agyában ezredszer is az eseményeket, a végkifejlet mindig csak homályos képfoszlányokban villant fel előtte. Ösztönei magára hagyták. Bizonytalanságérzetét csak fokozta az arcát borító borosta, fejében a kalap, orrán a ronda napszemüveg, a lezser, sportos öltözék. Hiányzott az élére vasalt szövetnadrágja, makulátlanul fehér inge, nyakkendője, csuklójáról a nagyapjától örökölt aranykarórája, a megszokott szemüvege, amivel messzire is lát.
Hatalmasat esett, kalapja elgurult, a napszemüveg lencséje darabokra tört. Annyira észrevétlen, felismerhetetlen akart maradni, hogy nem figyelt eléggé a lába alá. Egy földön felejtett hátizsákon bucskázott át. A szobortól húsz méterre. Egy fiatal nő bámult a szemébe. Haja kócosan lógott a szemébe. Ő az, sikított fel légószirénához hasonlatos hangon.
Felállni sem volt ideje, rögtön körülfogta a tömeg. Mutogattak rá, lökdösték, a ruháját kezdték szaggatni. Nem volt menekülés. Csak állt erőtlenül, még a kezét sem emelte védekezésre.
Várta a könnyeit, vadul akarta, hogy érzelmei elborítsák elméjét, pusztító hullámokkal mossák ki emlékezetéből a múltat, mindazt, amire gondolni sem tudott már, de nem történt semmi. Csak állt lebénultan. Meztelenül. Egy orrára akasztott, üveg nélküli szemüvegkerettel, a nyakába akasztott, megtekeredett nyakkendővel, takargatni próbálta magát a kezébe nyomott aktatáskával. A tömeg lassan odataszigálta a szobor tövébe. Villogtak a fényképezőgépek, dolgoztak a kamerák. A mentők nehezen törtek maguknak utat. Ráterítettek egy takarót, a mentőautóhoz vezették.
Hirtelen erős szél kerekedett, megtépázta a tér fáinak koronáit, mindenki védett helyet keresett magának. Még nem szállt be a mentőautóba. A szobrot nézte. Világosszürke port kergetett a szél. A szobor, mintha homokból készült volna, fogyni kezdett. Először az arcvonások mosódtak el, majd az emberi alak átformálódott egy kupac világosszürke homoktömbbé.
Már senki nem nevetett. A szenzáció kifolyt az ujjak között, nem maradt belőle semmi. Elfújta a szél az örömet, a mosolyokat, az emberek hitét. A kisváros főterén nem maradt más, csak egy hatalmas lyuk az úttest közepén.
Valaki karjánál fogva megrántotta, az autó csikorogva, kissé oldalra csúszva állt meg a zebra előtt. Görcsösen szorította magához aktatáskáját, hófehér ingét és nyakkendőjét már teljesen összegyűrte. A hivatal előtt nagy volt a forgalom, munkába igyekvő, álmos emberek, még álmosabb gyerekek kerülgették egymást a járdán és az úttesten. Szokványos nap reggele volt. Mint a többi.

Furcsa szürkésfehér port kergetett a szél. Fázott az átizzadt, rövid ujjú ingben.
Talán vihar készülődik, motyogta maga elé.
Hosszú évek óta először úgy döntött, beteget jelent.

Utoljára frissítve:2019. október 06., vasárnap 16:30
Egervári József

Egervári József vagyok, Jászberényben születtem 1962-ben, de Cegléden élek már huszonöt éve. Semmiféle irodalmi végzettségem sincs, a kötelező általános- és középiskolai magyar órákon kívül csak az olvasás szeretete vonzott az írás művészetéhez mindenféle kacskaringós utakon.

Tizenhét évig újságírással foglalkoztam, egy kisvárosi lapnak főszerkesztője is voltam egy darabig, míg bele nem tenyerelt a politika, s mivel sosem szerettem bértollnok lenni, egyik napról a másikra eljöttem az újságtól.

Öt éve ismét nekifogtam verseket, elbeszéléseket, novellákat írni, több antológiában, internetes oldalon jelent meg írásom.

Tovább a kategóriában: « Négy kilencvenhatod Csuri »
A hozzászóláshoz be kell jelentkezned