Logo
Nyomtatás

Ultrák

– Hajrá, Basavár! – ordította bele a naplementébe a kreolbőrű fiú. Piros-sárga harántcsíkos
pólóján a „BASAVÁR ULTRAS” felirat díszelgett. A srác Basavár külterületén, a
buszmegálló és a vele szomszédos Mákvirág presszó közelében haladt el, immár rap-
refréneket hadarva (amelyekben feltűnően gyakran fordult elő a „fuck you” és a „nigga”
kifejezések).
– Rikárdó megint nyomja a műsort – jegyezte meg a presszó egyik vendége. Tömzsi, hatvanas
férfi volt, munkás overallban, baseball-sapkával a fején, és több napos borostával.
– Már csak egyedül ő reménykedik benne, hogy lesz új stadionunk – kuncogott a sapkással
szemben ülő hetven feletti, szakállas, madárijesztő alak, név szerint Csapó Elemér. A bőre,
akár a fakéreg, a komondorszerűen gubancos, piszkosfehér hajzat alól szürke, vizenyős
szemek tekintettek ki a világba. Csapó Elemér és ivócimborája, Kulhanek Gerzson naponta
biztosították a Mákvirág bevételét, legalább is az asztalukon sorakozó kiürült sörösüvegek
száma erről tanúskodott.
A főút menti presszó – amely kocsmaként működött – berendezése, valamint a falakat díszítő
egykori focisták, teniszcsillagok, az Edda Művek és a Guns’n’Roses poszterei a kilencvenes
évek eufórikus hangulatát idézték vissza. A két öregen kívül egy középkorú házaspár
tartózkodott még a csehóban, egy-egy kávéscsésze társaságában. Talán a fővárosból érkeztek,
talán csak a rokonokhoz, ismerősökhöz ruccantak le Basavárra, ám a testtartásukról,
szótlanságukról lerítt, ennyi nekik bőven elég a vidéki létből. A férj időnként feszülten az
okos telefonjára pillantott. Szemmel láthatóan úgy várta a távolsági buszt, mint az özönvíz
elől menekülők Noé bárkáját.
– Stadiont nekünk?! – vette vissza a szót a sapkáját igazgató Kulhanek. – A sportboltok is
sorra zárnak be!
– Nincs focipályánk, se csapatunk, de ultráink már vannak! – röhögött fel Csapó. – Valahol el
kell kezdeni…!
Az aggastyán hangja öklendező köhécselésbe fúlt, a tartós nikotinfogyasztás tüneteként.
– Hát igen, a polgármesterünk sem piskóta – folytatta Kulhanek, hogy az idegenek is jól
hallják. – Ahelyett, hogy az uniós támogatásból exhumálta volna a Basavár SC-t, pólókat
nyomatott ki, pólókat! Basavári Ultrák! Merthogy, asszonta…”Meg kell szólítani a
közönséget… ki kell alakítani a rajongói bázist”, stb. Komolyan, ez egy rossz vicc!
– Ja, ja, kinyomtak a pólókból vagy ötezret, elfogyott belőle kb. tizenöt! Azt is a Balog
Rikárdóék kapkodták el, a választások előtt! – heherészett tovább Csapó.
– Egyedül a kézis lányaink értek valamit, még anno a nyolcvanas években! – legyintett
Kulhanek.
– Meg az atlétánk és a kajakosaink! – tette hozzá Csapó.
– Így igaz. Csak hát a „módszerváltáskor” az élsportolóink sorra átigazoltak jobb klubokba.
Bezárták a hajógyárat, a városnak egyből kampec lett!

Kulhanek melankóliával gondolt vissza szerény, de kiszámítható életükre a nyolcvanas évek
hajnalán, amely a Duna-melléki várost jellemezte. Amikor a basavári gyártelep kohói javában
okádták kéménytorkukból a seszínű leheletüket.
De mindez már az eltemetett múlt… akárcsak a kedves trafikos néni az Óra utcában… vagy a
piactéri önkiszolgáló, ahol isteni pacalt főztek, sehol a világon jobbat… most kínai gyorsbüfé
áll a helyén (tavaly még török kebabos űzte az ipart ugyanott, a tulaj évről évre változik).
Nem is beszélve a „kis hajóról”, amivel Kulhanek és családja rendszeresen átjárt a
szomszédos Remete-szigetre, az ottani Vadaskertbe. Kulhanek fia imádta az őzeket, és persze
az ilyenkor elmaradhatatlan perecnek is örült a gyerek.
– Mi van a kicsi fiaddal, öregem? – zökkentette ki Csapó Kulhaneket a révedezéséből. – Mit
fog csinálni a brekszi… berszik, vagy hogy is hívják után?
– A fiam azt mondta, ne aggódjunk a brexit miatt, a jövő hónapban költözik a
menyasszonyával Londonból Torontóba!
– Legalább közelebb lesznek! Bár, ha belegondolok, hogy a digókat most ellepik a
migráncsok a tenger felől…
– Te meg mi a kiskutya redvás likáról beszélsz?!
– Toronto Olaszban van, nem? Ott halt meg Kossuth!
– Meg az ángyikád térde kalácsa! Kossuth Torinóban halt meg! Toronto Kanadában van!
– Jól van, no! Nem értek hozzá!
– Persze, mert a szőlőmetszéshez nem kell földrajz, mi? Addig játszod a bolondot, amíg úgy
maradsz! Jocikám, még egy sört nekünk, légy szíves! – szólt Kulhanek a csaposnak.
– Na és az asszonyod mit szólt hozzá, amikor megtudta…? – kérdezte Csapó.
– Teljes odavolt az anyósommal. Lehordtak engem mindennek, mert ilyen messzire engedtem
a gyereket. Julis azon sápítozott, ki fog majd bennünket ápolni, ha egyszer lerobbanunk, meg
ilyenek… Mondtam neki: „Szültél volna még egyet!” Két hete nem szól hozzám az asszony!
– Akkor csend és béke van nálatok! – kacsintott cinkosul Csapó.
– Nem tart az soká! – nevetett keserűen Kulhanek. Már-már irigykedve gondolt Csapó hat éve
tartó víg özvegységére. Igaz, a vénség azóta úgy fest, mint aki egy életre összeveszett a
szappannal. Időközben Joci, a csapos kihozta a söröket.
– Mit szólsz hozzá, hogy egy történelmi emlékbizottság alakult nálunk a török kori leletek
feltárására? – kérdezte ismét Kulhanek, miután legurították az újabb búfelejtőt. – Állítólag a
janicsárok annak idején elfoglaltak két vakondtúrást, innen a nevünk!
– Mikre nem költenek! – csóválta a fejét Csapó. – Pedig ezt a várost a Rákosiék kezdték el
építeni, nagyjából Sztálinvárossal egy időben. Néhány putrin kívül nem volt itt semmi a
háború előtt. Még a vizet is ásott kutakból vették a népek! Rákosi „pajtás” pedig kiagyalta,
hogy cukornádat termesszünk! Cukornádat…! Hö…hö… abból nem lett sok, cukorcefréből
annál inkább… he-he-he!
Csapóból mekegéshez hasonló nevetés buggyant ki, amely öklendező köhögésbe fulladt.

– Mikor voltál a dokinál, öregem? – kérdezte Kulhanek aggódva.
– Amikor még élt az asszony – felelte Csapó harákolva. – A Tarpai doki már akkor eltiltott
mindentől, amiért élni érdemes! A szomszédom, a Sümeginé tegnap ajánlotta egy ismerősét,
valami természetgyógyászt… mondtam neki, kezeltesse vele a virágait, nagysád!
Csapó a mellkasára bökött.
– Ezt a szerkentyűt én ösmerem a legjobban! Ide ne akarjon beletúrni senki!
Az eszmecserét a busz érkezése szakította félbe. Az idegen házaspár felpattant az asztaltól, a
férj sietve fizetett, udvariasan elköszöntek, majd el is tűntek a nagy fehér jármű belsejében.
– Szerinted felfogtak abból bármit is, amit az előbb karattyoltunk? – kérdezte barátját Csapó,
hosszasan bámulva a busz után. Ezen a napon több járat már nem indul Basavárról.
– Ki tudja? – vonogatta a vállát Kulhanek. – Ahogy elnézem őket, első dolguk lesz valami
hétvégi velnesszre befizetni, hogy kiheverjék az élményt. Útközben feltankolnak a teszkóban,
napokig áztatják a valagukat a gyógyvízben és elfelejtenek minket!
Odakinn a lenyugvó nap narancsvörösbe öltöztette a néptelen utcákat. Péntek este a város
korán nyugovóra tért. Lassacskán Kulhanek és Csapó is elindult hazafelé. Röviddel ezután
Joci is zárórát tartott a Mákvirágban. A távolban Balog Rikárdó alakja tűnt fel, visszatért a
szokásos vízparti csavargásából.
– Hajrá, Basavár! – a fiú hangját visszhangtalanul nyelték el a környező házfalak.

Utoljára frissítve:2019. szeptember 07., szombat 08:11
Losonczy Attila

Szerkesztés alatt..

© A Hetedik, minden jog fenntartva.