Logo
Nyomtatás

Interferencia

Sóvágóné nyögve tette le a nehéz bevásárló szatyrokat az asztalra, aztán nekiállt bepakolni a hűtőbe.
Öt év körüli, dundi kislánya önfeledten fecsegett körlütte, babájával hol ide, hol oda mászkált, és
utánozta az asszonyt. Ha az nyögött, és sóhajtozott, hogy menyire fáj a dereka a sok cipeléstől, ő is
sóhajtozott és nyöszörgött.
- Sófikám, jaj, jaj, de fáj a dejekam – utánozta a kislány a babával az anyját.
Az asszony időnként idegesen pillantgatott az önfeledten játszadozó gyerekre, míg készítette a
vacsorát. Elhallgatott, csak a keze járt sebesen.
- Mi volt az oviban? – vetette aztán oda, csak, hogy mondjon valamit.
A kislány hadarva, erősen selypítve kezdte mondani a gyerekek csínyeit, az óvónénik tetteit. Meg,
hogy megint nem tudott aludni a Pistitől, aki végig viháncolta a csendespihenőt.
Sóvágóné hümmögött valamit és közben egészen másutt járt az esze. Ma megint látta a volt férjét
azzal a nőcskével. Egy pompás nagy autóból szálltak ki, a nő sugárzóan szép volt, és nevettek, a férfi
rajongva nézett a nőre, míg átfogta azt a lehetetlenül vékony derekat. Emlékezett erre a rajongó
tekintetre, valaha rá is így nézett, még a kislány, Ildikó születése előtt…
Csattant valami, az asszonyt kellemetlenül rántotta vissza a zaj a mába. Ildikó bűntudatos arccal
nézett az anyjára; előtte a földön egy szétloccsant tejföl maradványai kornyadoztak. Sóvágónét
elöntötte az indulat. Ez a gyerek is csak a bajnak van! Mióta megszületett, minden tönkre ment
körülötte, pedig milyen csodálatosan indult az élete! Az egyetemen ő volt az üdvöske, Sóvágó
professzor úr azonnal észrevette, mert gyönyörű lány volt a vakító szőkeségével, aztán kiderült, nem
csak szép, de okos is. Harmadéves korára már együtt kísérleteztek az elméleti fizika tanszéken. Hová
lettek az álmai? És micsoda keserű fintora az életnek, hogy két ilyen elmének Down-szindrómás
gyereke született? Hiába biztatták őket, hogy a kislány állapota ellenére átlagon felüli, nem tudtak
beletörődni. A férfi rövidesen lelépett egy újabb szőkeséggel, és ő itt maradt Ildikóval. Tény, hogy
anyagilag nagyvonalúan támogatja őket, és ha nem akar, hát nem dolgozik, akár egész nap Ildikóval
lehet, de a gyerekpszichológus azt mondta, jobb a kislánynak, ha gyerekközösségben van, többet ér
az minden fejlesztésnél. Akár vissza is mehetne az egyetemre, de szégyelli magát, meg hát most
amúgy sem mehet, mert sokat felejtett, újra kéne tanulnia a korábbiakat is, és mostanában olyan
fáradt, semmihez sincs kedve, legszívesebben folyton csak aludna.
Időnként heves lelkiismeret-furdalás öntötte el, amiért nem tudta a gyereket igazán szeretni, és mint
most is, csak az apját várta vissza. Azon tűnődött, hogy vajon, ha egészséges, akkor is így érezne-e?
Volt annyira becsületes, hogy valós választ adott magának; tudta, hogy Sóvágó nem hagyja el, ha
Ildikó nem Down-szindrómás.
Egyszerre csak beléhasított a felismerés: hiszen Sóvágónak van már két fia is az előző feleségétől, akit
meg éppen ő miatta hagyott el! Megkeseredett a szája íze. Hiszen a férfi valójában nem is volt
hűséges soha, ez csak önbecsapás, hogy Ildikó miatt hagyta el! Elhagyta volna idővel mindenképp. A
férfi imádja a fiatal nőket. Sóvágóné ekkor, életében először, elkezdte sajnálni az előző feleséget, akit
miatta hagytak el, és a szégyen szinte letaglózta. Muszáj volt leülnie, mert a szíve kihagyott egy
dobbanást. Most először szembesült azzal, hogy az imádott férfi valójában nem több, mint egy
istenáldotta tehetség, és egy végtelenül erkölcstelen és gátlástalan ember. És én mi vagyok? Tette fel
magának a kérdést. De nem kellett megválaszolnia, a lelkiismerete megfelelt helyette.
Nem bírta elviselni a pillanat súlyát. Ránézett a kislány bűnbánó, jellegzetes kis arcára, végig futott
tekintete az ezerszer látott, el nem viselhető vonásokon, a mongoloid szemeken. Aztán leszaladt
tekintete a gyerek tömzsi, átlagnál alacsonyabb testén. A kis, rövid, tömpe ujjakon elidőzött, szeme
újra a földön heverő, szétloccsant tejfölre futott. Érezte, ahogy valami állatias indulat gyűlik fel

benne. Nem tudott gondolkodni. Keze lendült és ütni, vágni kezdte a kislányt, torkából eszelős,
hörgés szerű hangok törtek föl.
Még akkor is ütötte, verte a kislányt, amikor az már a fölön feküdt, és nem mozdult.

Utoljára frissítve:2019. szeptember 07., szombat 08:06
Ferenczfi-Faragó Eszter

Előbb formáltam történeteket, mint ahogyan rajzolni tudtam. Igaz, ennek is, annak is megvolt a rendelt ideje. Ma már azonban csak írok – verseket és novellákat. Az írás nekem nagy kaland. Kicsi gyerekként csak néztem, hogy hogyan lesz a betűből szó, s a szóból mondat, a mondatból történet, érzelem, gondolat. Már  5 évesen álmodoztam róla, micsoda nagy lehetőség a „betűvarázs”. 9 évesen aztán megírtam az első versem, azóta pedig  csak Isten tudja, hogy hányadiknál járok… 
Nem lehet abbahagyni, mint ahogyan a levegővételt sem.
Budapesten élek,. Életemben a hitnek, a családnak és az alkotásnak óriási szerepe van; egyik nélkül sem tudnék élni. Az alkotás – meggyőződésem szerint, ahogyan ezt gyönyörű anyanyelvünk is kifejezi -, adottság, kaptuk Istentől, melyet úgy tudunk „meghálálni”, ha helyesen élünk vele.
Két kötetem jelent meg eddig, egy verses, amelynek címe Hajléktalan angyalok (2012.), és egy novellás kötet, Novemberi levelek címmel (2014.). Sok-sok antológiába, lapba is (pl.Napút, Négy az egyben, stb.) kerültek még be verseim, és prózáim, több pályázaton is sikeresen szerepeltem műveimmel. Készítettek velem kamasz koromban riportot a Petőfi Rádióban, szerepeltem TV interjúban, most legutóbb a Civilhang Rádióban lehetett velem egy beszélgetést meghallgatni.
Gitárművész barátnőmmel egy magunk által felépített műsorral járjuk az országot; olyan helyeken lépünk fel, ahol a kényszerű ingerszegény környezetben némi napfényt tudunk az emberek szívébe lopni a versekkel, zenével. Meglepő módon fiatal egyetemisták is nagy szeretettel fogadták legutóbbi fellépésünket Debrecenben, az egyetemen, és ez igen nagy örömmel töltött el; talán nem hal ki a líra, az irodalom szeretete sem – legfeljebb nekünk, akik írunk és egyben elő is adunk, kell megtalálnunk kreatív módon a fiatal generáció felé az utat, és a módot.
Kisfiam iskolájában a költészet napja alkalmából szerveztem irodalmi műsort, ami meggyőzött arról, hogy az irodalom megszerettetését nagyon pici korban kell elkezdeni, mert ekkor még nagyon fogékonyak a gyerekek a szépre, a jóra (is). Éppen ezért első színdarabomat is nekik írtam, amit nagy sikerrel, 2016-ban mutattunk be, mely egy rendhagyó betlehemi történet, A hiú hóemberek címmel. Álmodom újabb és újabb lehetőségekről. Azért vagyok itt is...

© A Hetedik, minden jog fenntartva.