Hiánybolt


A Nagykörúton bóklásztam éjjel, felettébb szerencsétlen lelkiállapotban. Nyugtalan
voltam már jó ideje, ki tudja, miért.
Jobbról és balról villództak a neonreklámok. Cigit akartam venni, bár már leszoktam a
dohányzásról, de most nagy szükségét éreztem egy slukknak. Nyitott bárok és szexshopok
között haladtam egyre ingerültebben, egyre mélyebbre süppedve az önsajnálatba.
Egyszer csak egy feliratra lettem figyelmes: HIÁNYBOLT. A szivárványszínű
neonfelirat hívogatóan villódzott. Mielőtt még meggondolhattam volna, mit is csinálok, már
be is nyitottam az aprócska a boltba. Az ajtó feletti csengettyű finoman csilingelt még akkor
is, amikor az ajtó lassan becsukódott mögöttem. Öreg, hajlott hátú öregúr sietett elém és
udvariasan köszöntött.
- Mivel szolgálhatok? – kérdezte.
- Cigije nincs, ugye? – kérdeztem keserűen, és mindjárt rájöttem, amint körülnéztem, hogy
felesleges kérdés volt. A falak mellett polcok álltak, mint egy kamrában, és a polcokon
nagymamám lekvárjaihoz hasonlatos üvegek sorakoztak. Szájuk csinos, színes
vászondarabkával és különböző színű selyemszalaggal voltak leszorítva. Minden üvegben
más-más színű zselészerű anyag keringett és fortyogott hangtalan. Az öreg némán tárta szét a
karjait és csak testbeszéddel mutatta, itt egészen mást árulnak, mint amit én keresek.
- Mik azok az üvegekben? – kérdeztem aztán a polcokra mutatva.
- Hiányok…- felelte az öreg sejtelmesen. – Mit kér? Van szeretet, tolerancia, áldozatkészség,
odaadás, diszkréció, együttérzés, őszinteség, udvariasság, … Melyiket kéri? Itt mindent
megtalál.
- Más számára is vásárolhatok? – jutott eszembe hirtelen egy ötlet.
- Csak tessék… - felelte nyájasan az öregúr.
Magam előtt láttam a kollégáim gúnyos arcát, a gyerekek fegyelmezetlen, soha nem figyelő
tekintetét az osztályomban, igazgatóm kioktató, lekezelő viselkedését velem szemben, és már
soroltam is kívánságaimat.
Rövidesen legalább 10-12 üveg sorakozott előttem a pulton. De akkor még rájöttem,
hogy a folyton ajtót csapkodó szomszédomat sem hagyhatom ki, aki megkeseríti az életemet,
sőt, néhány rokonomnak is kértem gyorsan egy-két jó tulajdonságot...
- Tudna adni egy szatyrot, hogy mindezt elvihessem? – kérdeztem végül az emberkét, ahogy
végigpillantottam szerzeményeimen.
- Még nincsen kész! – állított meg. – Felesleges csomagolnia, hiszen magának semmit sem
választott. A többit is csak akkor viheti el, ha saját maga számára is vásárol valamit. -
folytatta.
Tűnődve néztem rá.
- Oké. Akkor adjon a toleranciából egy üveggel, kérem…
- Nem tudok. Elfogyott. Azt már elkérte valaki más számára.
- Szeretet?
- Elkelt.
- Türelem?
- Ott áll ön előtt.
- Áldozatkészség?
- Úgyszintén…
Még percekig dobálóztunk a jó tulajdonságokkal, amíg rá kellett döbbennem, semmije sem
maradt számomra, mindent másoknak szeretnék megvásárolni.

- Akkor? – kérdeztem.
- Akkor? – kérdezett vissza az öregúr. – Gondolkodjon! Kérem! Nagyon kérem! Törje a fejét!
Még van egy megoldás…
De nem tudtam rájönni, mire gondolhat az öreg, így elköszöntem, és kimentem a boltból üres
kézzel. Már két saroknyira járhattam, amikor bevillant, mit kellett volna tennem. Mint az
őrült, fordultam sarkon és rohantam vissza. Ó, én bolond! Hogy miért nem jutott előbb
eszembe ez a pofonegyszerű megoldás! Lihegve értem oda, ahol a kis bolt volt még az imént,
de a helyén ez a tábla vigyorgott rám: Nemzeti Dohánybolt. Kétségbeesetten forgolódtam
jobbra, balra, de sehogyan sem találtam az öregúr furcsa HIÁNYBOLTJÁT.
Egy kései villamos csörömpölt el mellettem. Nem mentem be a dohányboltba. Elindultam
hazafelé.
Valami mégis megváltozott bennem azon az éjszakán.

Utoljára frissítve:2019. szeptember 07., szombat 08:06
Ferenczfi-Faragó Eszter

Előbb formáltam történeteket, mint ahogyan rajzolni tudtam. Igaz, ennek is, annak is megvolt a rendelt ideje. Ma már azonban csak írok – verseket és novellákat. Az írás nekem nagy kaland. Kicsi gyerekként csak néztem, hogy hogyan lesz a betűből szó, s a szóból mondat, a mondatból történet, érzelem, gondolat. Már  5 évesen álmodoztam róla, micsoda nagy lehetőség a „betűvarázs”. 9 évesen aztán megírtam az első versem, azóta pedig  csak Isten tudja, hogy hányadiknál járok… 
Nem lehet abbahagyni, mint ahogyan a levegővételt sem.
Budapesten élek,. Életemben a hitnek, a családnak és az alkotásnak óriási szerepe van; egyik nélkül sem tudnék élni. Az alkotás – meggyőződésem szerint, ahogyan ezt gyönyörű anyanyelvünk is kifejezi -, adottság, kaptuk Istentől, melyet úgy tudunk „meghálálni”, ha helyesen élünk vele.
Két kötetem jelent meg eddig, egy verses, amelynek címe Hajléktalan angyalok (2012.), és egy novellás kötet, Novemberi levelek címmel (2014.). Sok-sok antológiába, lapba is (pl.Napút, Négy az egyben, stb.) kerültek még be verseim, és prózáim, több pályázaton is sikeresen szerepeltem műveimmel. Készítettek velem kamasz koromban riportot a Petőfi Rádióban, szerepeltem TV interjúban, most legutóbb a Civilhang Rádióban lehetett velem egy beszélgetést meghallgatni.
Gitárművész barátnőmmel egy magunk által felépített műsorral járjuk az országot; olyan helyeken lépünk fel, ahol a kényszerű ingerszegény környezetben némi napfényt tudunk az emberek szívébe lopni a versekkel, zenével. Meglepő módon fiatal egyetemisták is nagy szeretettel fogadták legutóbbi fellépésünket Debrecenben, az egyetemen, és ez igen nagy örömmel töltött el; talán nem hal ki a líra, az irodalom szeretete sem – legfeljebb nekünk, akik írunk és egyben elő is adunk, kell megtalálnunk kreatív módon a fiatal generáció felé az utat, és a módot.
Kisfiam iskolájában a költészet napja alkalmából szerveztem irodalmi műsort, ami meggyőzött arról, hogy az irodalom megszerettetését nagyon pici korban kell elkezdeni, mert ekkor még nagyon fogékonyak a gyerekek a szépre, a jóra (is). Éppen ezért első színdarabomat is nekik írtam, amit nagy sikerrel, 2016-ban mutattunk be, mely egy rendhagyó betlehemi történet, A hiú hóemberek címmel. Álmodom újabb és újabb lehetőségekről. Azért vagyok itt is...

Tovább a kategóriában: « Emlékváros Interferencia »
A hozzászóláshoz be kell jelentkezned