Logo
Nyomtatás

Négy kilencvenhatod


Zavarta a hideg, fehér fény. Fázott, a műtőben hideg volt. Csukva tartotta /a/ szemét, nem akart látni semmit.
– Számoljon tíztől visszafelé – hajolt fölé zöld maszkjában az orvos. – Rendben lesz minden.
Persze, rendben lesz minden. Hogyne lenne! Persze.
Tíz…
Az ember mindig a szüleiben csalódik először. Van az a lélek nevezetű valami, amiről azt mondják, hogy nincs, kitaláció, pusztán csak kémia; a francba az egész spiritualitással, szóval, ebből a nem létező valamiből először nyolc kilencvenhatodot harap ki, amikor rádöbbensz, csalódtál a szüleidben. Kín ez a javából, földig rombolása az imázsnak, apád megszűnt Istennek lenni, aki mindent tud, aki mindent jól tud, aki a legerősebb, aki megvéd a boszorkányoktól, akik este, lefekvés után a sötét szobában előbújnak az ágyad alól, és a frászt hozzák rád. Apa csak egy van. Anya is. Az anya biztos. Az apa az Isten, egy lánynak mindenképpen, míg rá nem döbben, apja is hús-vér ember, kétségekből, fájdalmakból, könnyekből szőve, esendő és tehetetlen, szomorú és reménytelen. Nyolckilencvenhatod résznek annyi.
Kilenc…
Az ember lányát a tévedései erőssé teszik, de csak erőssé, nem okossá, szívével, lelkével választ, nem az eszével, a vonzás megbénítja izmait, idegeibe mérget fecskendez, mely elvakítja, felemeli a föld fölé, lebegteti, ringatja, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb állapota. A való világ azonban prózaibb hangot üt meg, olykor közönségest, mindig a lényeget kellene látni, ám senki nem képes megmondani neki, mi is a lényeg. Azt hallja otthon folyamatosan: neked meg kell felelned, teljesítened kell, vigyáznod kell az erkölcsödre, mintha tudná ezt pontosan bárki is, mi a franc az az erkölcs, miközben körbenéz, és azt látja, a látszatot őrizve és soha ki nem mondva, mindenki erkölcstelen, boldogtalan, mást keres, és mást talál, mint ami jut a sorstól. Az első szerelem csalódása hat kilencvenhatodot rabolt el lelkéből, magas volt, fekete, gyönyörű és csalárd. Tizenhat évesen megtanulta, mit érnek a kimondott és a ki nem mondott szavak.

Nyolc…
Aztán a sebek begyógyulnak. Látszólag. Hegekké alakulnak át, halványulnak, majdnem eltűnnek. Csak majdnem. A mélyben már semmi nem olyan, mint a sérülés előtt, a szövetek, az idegek funkcionálisan helyreállnak, látszólag minden rendben van, ám a trauma finom, sejtelmes energiája áthatja a húst, amely romlani kezd, a sejtek tiltakoznak, aztán mégis megadják magukat szép lassan, évtizedek alatt, beletörődve, megértve, hogy semmi sem múlhat el nyomtalanul, semmi sem történhet következmények nélkül. A sors mérhetetlen következetességet, tudatosságot várna el az ember lányától, ám az ember lánya
lassan megismeri korlátait, látja a folyómeder megemelkedő partjait, melyből kilépni nem lehet.
Az egyetemi évek gyorsan elröpültek, közhelyesen gyorsan és gyönyörűségesen; mikorra megkapta diplomáját, belátta, képességei átlagosak, nem fog soha kitűnni abból a szürke masszából, mely szürke massza egyes alkotóelemei mind menekülni szeretnének a szürkeségből, az átlagosságból, a „nem érdekes kategóriájától”. Tizenkétkilencvenhatod része lelkéből leszakadt, ott maradt az egyetem aulájában, az előadótermekben, az egyetemi klubban. Rettegve vette tudomásul, hogy vissza kell térnie a hétköznapokba, a családjához, a kisváros nyomorúságos szellemi posványába, az unalmas, hétköznapi emberek közé, csak azért, mert nem elég tehetséges a látványos karrierhez, nem elég tehetséges egy egyetemi tanársegédi álláshoz, nem elég tehetséges a tudományos munkához.
Hét…
Varga Dani lett a férje. Hentes és mészáros. Általános iskolai osztálytársa volt, az egyetem utolsó évében gyakran találkoztak otthon. Apja azt mondta, rangon alul megy férjhez, ám nem érdekelte, az ösztön mélyről jön, a társadalmi elvárás is ez: egy nő menjen férjhez, szüljön gyerekeket, a haza,//nem kell vessző// meg az Isten dicsőségére. Varga Dani jó parti volt, nem eszes, nem túl csúnya, ám pénzes. Imádta, amikor megölelte ez a vad erőtől duzzadó hústorony, amikor letépte róla a bugyiját, és a legképtelenebb helyszíneken képes volt magáévá tenni.
Anyja sírt az esküvőn, apja szomorkásan mosolygott, azt súgta a fülébe, hogy vigyázzon magára, legyen boldog. Elhitte apjának, hogy így is gondolta. Nem is sejtette, hogy lelkének tizennégykilencvenhatod részét áldozza erre a házasságra. Azt gondolta, egy hentes és mészárost egy okos, művelt nőnek nem lesz nehéz irányítani.
Hat …
Azt hitte, elájul, amikor első munkanapján átlépett a hivatal súlyos, szélesre tárt kapuján, amikor belépett az óriásinak látszó ügyfélváróba, ahol rengeteg ember várakozott, türelmesen, hangtalanul. Senki nem beszélgetett senkivel, szorongatták kezükben a sorszámukat, s arra vártak, életük perceken belül jobbra fordul.
Maca volt az első főnöke, festett szőke, kövér, vastagon sötétkékkel kihúzott szemhéjjal, vörösre rúzsozott húsos ajkakkal. Mindig izzadt, télen is, modern és nagyon drága ruhákba igyekezett beburkolni hurkás testét, s csak a férfiak érdekelték. Negyvenkét évesen, hajadonként érthető volt. Mindenki rettegett tőle, reggelente a kávénak ott kellett gőzölögnie az asztalán, mellette két téliszalámis szendvics, egy őszibarackos joghurt, egy banán és egy kókuszos csokoládé hevert. Minden reggel. Hogy ebédig kitartson.
Macát nem érdekelte a hivatal, csak a pasik, tehát a hivatal dolgozói szervezték Maca életét, a legapróbb részletig, több-kevesebb sikerrel. Ha Maca ágyában kötött ki a bekerített delikvens, akkor egy hétig csönd és nyugalom volt. Ha nem, akkor ordítástól remegtek az ódon falak, az ügyiratok a plafonig szálltak, mikor a dossziét az ügyintéző felé röpítette irodája ajtajából.
Lelkének tizennyolckilencvenhatod része hullott porrá az alatt a négy év alatt, míg Macával dolgozott. Aztán egy nap váratlanul felmondott. Bement Maca irodájába, az asztalán lévő vizeskancsó teljes tartalmát a festett szőke fejre zúdította, az őszibarackos joghurtot beborította a repülőtérnyi dekoltázsba. Négy éve először nevetett önfeledten.
Öt…
Unta a férjét. Már az ágyban is. Úgy hitte, majd ő megszervez mindent, izgalmas életük lesz, mozi, színház, koncert, hangverseny, kerti partik, barátok, ám semmi nem lett belőle. Szabó Dani a televízióval kötött házasságot, vacsora után öt, hat /öt-hat/ sör, idióta sorozatok, erőszakos filmek. Az utóbbi néhány évben már fel sem keltette, hagyta a kanapén aludni. Feküdt az ágyban, hallgatta lerészegedett férje horkolását. Lehúzta a bugyiját, benyúlt combjai közé. Nem, a vágy még nem halt meg, csak már nem volt, akivel működne a társasjáték.
Házasságának utolsó két éve tizennyolc kilencvenhatodot tördelt le lelkéből.
Tiltakozott, az erkölcs, igen, az erkölcs, az Isten előtt kötött házasságot ember fel nem bonthatja. Hányingere támadt, amikor arra gondolt, ezzel a férfivel kell leélni /az/ életét, akit egykor szeretett, de mára már nem több számára, mint egy kolonc, egy rosszul sikerült ebéd, egy kő a patak medrében, mely nem mozdul semerre, csak tűri hallgatagon, ahogyan örvénylik körülötte a hideg,
kristálytiszta víz.
Négy…
Egy reggel összepakolta a holmiját. Senkitől sem köszönt el, még a szüleitől sem. Beült az autójába, és meg sem állt Budapestig. Sikerült olcsón vásárolni egy garzont. Berendezkedett. Lecserélte a telefonszámát is. Senki sem ismerte, senkit sem ismert. Jogászként gyorsan talált munkahelyet. Tornázni járt, moziba, színházba, koncertekre, hangversenyekre. Egy kiállítás megnyitón ismerkedett meg Alfréddal. Egymásba habarodtak. Tüneményes pasi volt, válás után, tele tervekkel, mindig megnevettette. Két hónapig tartott. A tervek sosem valósultak meg. Gézával három hónapig bírta. Géza maga volt a megtestesült udvariasság, a jó modor, a figyelmesség, de semmi több. Gerzsonnal másfél hónapot töltöttek együtt, abból egy hónapot várt rá. Gerzson repülőgépeket vezetett a világ minden tájára. És a világ minden táján volt egy barátnője.
Sándor után összeomlott. A férfi mérnöknek adta ki magát, négy hónap után kiderült, hogy csak egy sittes. Piti tolvaj. Minden mozdíthatót elvitt a lakásából. A rendőrségi szembesítéskor nem sírt. A szégyen és a gyűlölet mardosta a torkát. Lelkének nyolc kilencvenhatoda egy darabban tört le, és őrült sebességgel zuhant a Napba, ahol porrá égett. Onnantól kezdve nem tudott sírni.
Három…
Csöngettek. Talán a postás. Ajtót nyitott. Férje állt az ajtóban. Zavartan nézett rá, elpirult, mentegetőzött. Nem akar semmit, csak épp arra járt. Vagyis nem véletlenül járt arra. Jövő héten lesz a hagyatéki tárgyalás. Anyja és apja meghalt.
Balesetben. Sajnálja. Nagyon sajnálja.
Nem hívta be. Még egy kávéra sem. Elköszönt, némán becsukta az ajtót.
Hat kilencvenhatod hasadt le. Egyetlen hang nélkül. A semmibe veszett. Mintha nem is lett volna.
Kettő…
Gyűlölte a férfiakat. Állt a tükör előtt, kereste azt a fiatal lányt, aki nem akart mást, csak boldog lenni, férjhez menni, gyerekeket szülni. Kereste tekintetében a tüzet, az akaratot, az élni vágyást, de csak szürke örvénylést látott, nagyon lassú, unalmas, szürke örvénylést, melyben a vágynak a nyomát sem lelte már. Egy év alatt három kilencvenhatodot észrevétlen lecsiszolt az idő. Fel sem tűnt neki, a napok egyformán teltek, ébredés, halvány, szolid smink, munka, utána bevásárlás, főzés, vacsora egyedül. Aztán már nem is főzött. Aztán már nem is evett. Csak ritkán.
Egy…
Csak negyvenhárom éves, szedje össze magát, húzta össze szemöldökét az orvos. Maga még mindig gyönyörű. Nem akarta összeszedni. Nem akart semmit. A tumor műthető, szerencséje van, fűzte hozzá a doktor. Három kilencvenhatod ismét letört. De ez most – meglepő módon – fájdalmas volt. Belehasított a fejébe. A szívébe is. Meglepődött. Meglepődött azon, hogy a szívében is érez még valamit.
Az utolsó három-négy számot már nem biztos, hogy kimondta, csak úgy tűnt, mintha mondaná, minden olyan gyorsan történt, egyik pillanatban még vacogott a hideg műtőben, sorolta a számokat tíztől visszafelé, aztán a következő pillanatban már nem volt magánál, elveszítette öntudatát. Ült a műtő sarkában, egy széken, elcsodálkozva bámulta, ahogyan felnyitják a hasát, az orvosok finom, megfontolt mozdulatokkal dolgoztak rajta, nyolcan állták körül a műtőasztalt. Nem érzett fájdalmat, csak csodálkozott. És mosolygott. Lelkének maradék négykilencvenhatod része felragyogott. Még csak negyvenhárom éves. Még csak negyvenhárom. És az orvos szerint még mindig gyönyörű. Akkor ideje lenne kezdeni valamit magával. Másképp, mint eddig. Felnevetett. Hülyén mutat a lába ujján az a rózsaszín körömlakk. Körülölelte a ragyogás. És mosolygott.

Utoljára frissítve:2019. szeptember 09., hétfő 19:03
Egervári József

Egervári József vagyok, Jászberényben születtem 1962-ben, de Cegléden élek már huszonöt éve. Semmiféle irodalmi végzettségem sincs, a kötelező általános- és középiskolai magyar órákon kívül csak az olvasás szeretete vonzott az írás művészetéhez mindenféle kacskaringós utakon.

Tizenhét évig újságírással foglalkoztam, egy kisvárosi lapnak főszerkesztője is voltam egy darabig, míg bele nem tenyerelt a politika, s mivel sosem szerettem bértollnok lenni, egyik napról a másikra eljöttem az újságtól.

Öt éve ismét nekifogtam verseket, elbeszéléseket, novellákat írni, több antológiában, internetes oldalon jelent meg írásom.

© A Hetedik, minden jog fenntartva.