„vagyunk széthordott bútorok”
(Kaiser László: Vándorok, vérebek, angyalok –Válogatott és új versek,
Hungarovox, Bp., 2018)

Hogy milyennek képzeljünk el egy még javában tartó költői pálya emlékezetét, arra jó példa lehet Kaiser László 65. születésnapjára megjelent kötete, a Vándorok, vérebek, angyalok. A válogatott és új verseket tartalmazó kötet 127 darab költeményt foglal magába, és egy mottóverset. Negyvenhárom évnyi (1975–2018) lírai termésből kapunk válogatást a hat ciklusból álló kötetben, amelynek utolsó fejezetébe, a 2016 és 2018 közötti új versek közül – szigorú öncenzúrázásnak köszönhetően – mindössze tíz darabot válogatott be a szerző. A hat ciklus címei azokat a kötetcímeket viselik, amelyek hűen lefedik a több mint négy évtizednyi alkotói időszakot, ezáltal mintha kizárnák elviekben és gyakorlatban is a korszakolás lehetőségét. Ha végigolvassuk a kötetet, bizony azt kell, hogy mondjuk: nem sok értelme lenne egy korai (zsengék) és érett (beérkezett) bipoláris korszakolásnak. Koherens, egységes líramodellt képviselő versek sorjáznak a könyvlapokon, amelyeket elsősorban a tematikus és stilisztikai háló fon egybe. Ezen elvek szerint közelítünk most a kötethez, amelyben az élet- halál, ars poetica, anya-sirató, önmegszólító, istenes, szerelmes versekben az ismétlés, ellentét számos variánsára találhatunk példát keresetlenül is. Habár nem célunk stilisztikai-retorikai dolgozat tárgyának kitenni a Vándorok, vérebek, angyalokat, nem nélkülözhetjük el ezt a fajta kohéziós erőt, amely egyben tartja és mozgatja az egész szövegkorpuszt.
Amint azt említettük, át-meg átszövi a teljes kötetkompozíciót az ismétlés alakzata. A leggyakoribb szóismétlésre példa a Naplórészlet, amelyben nyolcszor ismétlődik a ’haltam’ lexéma. Az Attól félek című vers is idekívánkozik példának, amelyben a ’csillagok’ szó hatszor ismétlődik a költeményben. Ugyanakkor a szavak helycseréjével való nyelvi játékra (kiazmus) is találunk példát ugyanitt: „Amíg vannak csillagok, / addig élek, nem halok… //… Amíg élek, nem halok / addig vannak csillagok.” Hasonló felcserélésre példák még: „Isten ha űz / Ördöghöz űz / Ördög ha űz /  Istenhez űz” (Ha űz); „Ordasbőrben bárány voltam / báránybőrben ordas voltam” (Naplórészlet); „Isten, add vissza anyámat / anyámat add vissza, Isten” (Monológ); „Vagyok: / a  legegészségesebb / beteg ember // Vagyok: / a legbetegebb / egészséges ember” (Ars poetica); „a kevés sok, a sok kevés” (Zűrzavar).
Az Egy neked című szöveg első hat sora (a tizenkettőből) ’talán’ előismétléssel kezdődik: „Talán teljes élet / talán valami más, / talán torzó minden, / talán nem fáj, ha fáj. // Talán nincs is talán, / talán bizonyosság…” Ilyen előismétlésre példa még a ’hozsánna’ a sorok elején (Nem elvégeztetett), vagy utóismétlés az Árulás című versben: „csak árulás / Csak árulás”. Apró variánsos ismétléssel is találkozhatunk: „égig égő szépet”; „égig érő szépben” (Perlekedő élet). Anaforikus jelenséggel pedig például az Árulásban: „Aki már csalódott…” és a Tájakban: „Ezen a tájon… Ezen a tájon… Azon a tájon…”
Teraszos ismétlésre (anadiplózis) lehet példa a „se papja se vigasza. // Se papja, se vigasza – /
a zöld szemek lehunyva.” (Szerelemcsillag), a Valaki altatja gyermekét, kiazmussal együtt szerepelve: „s a fehér milyen árva. // Milyen árva ez a fehér…” (Nem védenek), a Gyerekszoba „…csillaghullásig – / hullásomig” variáns teraszos ismétlése, vagy az „el kell hagynom, hagyom. // Hagyom…” (Hová szabad?)
A keretes versszerkesztési mód is jellegzetessége a Kaiser-lírának: „Valaki altatja gyermekét, / hétköznap van, és velük az ég, / velük az ég, és ki tudja még, / hány árva keresi Istenét.” (Valaki altatja gyermekét); A holnap peremén; Ne siess!; Bűnre kiáltó; Kalandor vagyok és tisztességes; Árulás; Lángok, tüzek között; Nem tartozol; Mint mag a földből stb.
A betűrímek (alliteráció) akusztikai szerepe is felerősödik a költeményekben: „Minden
moccanás, / mint mag a földből…” (Mint mag a földből); „A földről fölemellek…” – „Virrasztok veled…” (Nem tartozol); „Dérré dermed a parázs?” (Korszak); „Kezed könnyű, mint a harmat, / harmatkezed ideadjad, / gyermekkezed nagy kezembe, / végtelenből végtelenbe.” (Harmatkezed); „selejtes sejtjeim” (Fohász); Hozzád hajnalodtam; „haláloddal hősi halott” (Vert sereg); „Beszélgetés befejezve: / bunkósodik a világ (Beszélgetés befejezve); figura etymologica: „fényből fényözön lesz” (Kérés nélkül).
Kaiser László költészetében sajátos retoricitást eredményez az ellentét alakzata:
„mostantól maradj ifjúnak: / idő előtti vénülésem!” (Embernek fia vagyok én); „Nappalok üszkösödnek / fények éjszakához szöknek”; dér–parázs (Korszak); Isten–Ördög (Ha űz); bárány–ordas (Naplórészlet); nappalok–éjszakák (Tiéd lehet?); „A nyugalom béklyójára vasfüvet, / a feszültség béklyójára vasfüvet…” (Mint mag a földből); „a veszteseknek bűne lett / s a győzelemnek ára van…” (Tájak). Ezek az ellentétpárok nemcsak a versek stilisztikai rétegét emelik ki, hanem a költői szubjektum főszólamát is nagyban felerősítik. Amikor azt
olvassuk: „Felmondok még / az életnek, / de a halálnak is” (Nem tudom), ebben a költő ontológiai magánya érhető tetten, a végső lemondás visszavonhatatlansága. Az Összegzés pedig egészében az ellentétezés mintadarabja: „törlések és betoldások /véget nem érő próbálkozások / békék és perlekedések / kérdések válaszok / hiányok beteljesedések / gyávaságok merészségek / maradások menekülések / gesztusok és dermedések / átkok és imák / halálok és újjászületések…”
Egyéni szóhasználatra (hapax legomenon) is találunk három példát a kötetben: „júdásolás végtelenje” (Nem elvégeztetett); júdásolni (Karácsony); „Szoríts engem jászolosan, / mint amaz asszony a kisdedet!” (Karácsony veled);
A Vándorok, vérebek, angyalok olyan kötet, amelyben az allúziók is szép számban tetten érhetők: „Fogyunk, romlunk…” (Magyarok) – Berzsenyi; Intelem hazánk fiaihoz
(Kölcsey); „a pálya emlékezete”, „kísérte őt árnyék módra / a jót és jól vasfegyelme.” (Józanul) – Kazinczy; A holnap peremén – József Attila; Ady búcsúja, Ady születésnapján, Balassi imája (szerepvers).
Madarász Imre írja az Álmom a csönd (2009) utószavában: „Szintézisteremtő az, ahogy Kaiser László a lírai »intenzív totalitás« jegyében fejezi ki ellentmondásoktól és konfliktusoktól terhes korunk megannyi gondját – egyszersmind hitét, reményét, megváltás vágyát.” Jelen gyűjteményes kötete is tanúja a fentiekben említett teljességigény esztétikájának. Istenes verseiben (Fohász, Ima, Kérés nélkül, Maradtak bennem, Tavaszi könyörgés), a megtért vándor hangján ekképpen artikulálódik a hit megtartó ereje: „Ő, akit talán vadul megátkoztál, / Ő, aki neked így is megbocsát, / ha tisztuló szívben hozzá szól imád!” (Ima); „nélküled többé nem vagyok, / hívő elhagyta templomát.” (Maradtak bennem).
A szerelemre mint ihletforrásra is találhatunk példákat. A Lángok, tüzek között második versszaka adys hangütésétől – „Szívemre balzsamot / nem kérek, de adjál! / Lángok, tüzek között / nekem megmaradjál!” – juthatunk el a másik hiányának poétikai megszövegezéséig: „Valamit rég elvesztettem / és megtalálás nélkül tudom, / hogy az enyém, / úgy nem keresem,/ hogy hiánya mindig / kutatni űz…” (Együtt); „mi lesz, ha messze / visz tőlem az ég, / hiány lesz minden, / hiány – és töredék.” (Rejtett rettegés) A lírai emelkedettség a Karácsony veled-ben éri el tetőfokát a hűséges hitvesnek (Helgának) ajánlott eme sorokban: „Tiéd a jelen, a jövőm, / szolgáljanak múltam árnyai – és hódolnak büszkén neked / lelkemnek három királyai.”
A halál-tematika a 2012–2016-os években keletkezett versekben jelentős. Ezek a költemények az Elfáradt összes angyalunk című ciklusban szerepelnek. „Nincsen már hová: jéghegyek, / hajónkkal tovább nem lehet…” Talán majd lesz, ki megtalál, / mondják, nem rossz a fagyhalál…” (Elfáradt összes angyalunk). A Már, a Kiért?, sötét tónusa („Ebben a sötét ragyogásban / utak árnyai feketéllnek…” a Szólt egy hangban tovább fokozódik a ’gyászharang’ zárszavában, míg eljutunk a teljes önfeladás gesztusáig: „Ezen az úton nincs tovább…”; „Emlék lett a mosoly, zokogás, / bénító, helyben topogás / minden már: csak ő közeleg, / kaszája van és csonthideg.”
A halál motivikája sajdul fel azokban az anyasirató-emlékező versekben is, amelyekben a lírai alany fájdalma, veszteségérzete a lélek örök megsebzettségének megrendítő poézise. Szinte minden ciklusban találkozhatunk az anya hiányát megverselő szöveggel: „Isten, add vissza anyámat / anyámat add vissza, Isten…” (Monológ); „anyám kórházba, s onnan hirtelen, / búcsú nélkül az égbe költözött.”; „Halott anyám, én és a hiány…” (Csak néztem); „barna hajaddal vitt el a kór ama régi időkben.” (Kérés); „Immár harminc éve szorít téged a föld,/ engem a hiányod…”; „Maradtál, aki voltál, anyám, egyetlenem!” Az Emlékezem, a Halhatatlanság és az Epitáfium sorai is a megmásíthatatlan valóság (gyászfolyamat) elfogadhatatlannak tűnő képei: egy édesanya halottak között keresendő sorok visszfényei.
A kötet mottóverse mellett a Visszasírod tegnapod című önmegszólító versének költői kérdése is az egzisztenciális léttapasztalat gyökeréig hatoló: „Nem is veszik észre, / ha
kikopsz a világból?”
Az öntanúsító verstípusban olyan szövegapparátus található (Embernek fia vagyok én, Naplórészlet, Perlekedő élet, Összes ajtómat kitárom, Depresszió, Varázsgömb, A gyermekkor
vége, Kalandor vagyok és tisztességes stb.), amelyben a lírai aposztrophé nyíltan, olykor szókimondóan is vállalja saját habitusát, létének sérülékenységét egyszerre: „Attól félek, nem vagyok; / élek, vagyok, meghalok.” (Attól félek); „szétzuhant az egész részre: / nincs többé abroncsolt béke.” (A gyermekkor vége).
A könyv centrális helyén három egymást követő létösszegző költemény olvasható, amelyekben ekképp szólal meg a költői én: „Nem tudom, hogy mi a sorsom, / nekem minden csak nagy talány…” (Hordamagány); „Ki nem mondott szavak, / félbehagyott mondatok… összegzések és összegzések” (Összegzés). A „Nem azt csomagolom össze, / ami voltam, hanem azt / ami lehettem volna még…” Talán című verse az Arany János-i életmodell újrafogalmazása is egyben.
Kaiser László ünnepi kötete méltó produktuma egy eddig felépített életműnek. Nincsenek benne életidegen felhangok. Azt az életszemléletet képviseli, amelyben az olyan értékrelevanciák az elsődlegesek, amelyek emberhez méltó körülmények között, Isten-oltotta gyümölcsöző fák alatt élnek és virulnak. Aminek árnyéka viszont mindig ott van: nem feledhetjük, hogy csak átutazó vándorok vagyunk; „vagyunk széthordott bútorok”: morzsalétünk szúette darabjai.

Utoljára frissítve:2019. szeptember 06., péntek 16:39
Tovább a kategóriában: « 22:33 Elektrosokk »
A hozzászóláshoz be kell jelentkezned