Logo
Nyomtatás

DÉMODOLÓGIA

      A kávé kihűlve hullámzik a bögrémben. Hosszú ideje ez az egyetlen drogom. Illata és a mély feketeség a fehér, törékeny porcelánban jó és rossz napokat juttat eszembe.
      Az óravázlatomat nézem át. Ma a pop-artról fogok előadást tartani a diákjaimnak. Nem kötelező anyag, de soha nem csíptem a kötelező dolgokat. A kötelező olvasmányok kiosztásánál is több lehetőséget adok a gyerekeknek. Olyanokat is, amiket én nem csípek. Mindenkinek a saját döntése, melyiket választja, még ha az jó vagy rossz is. És ami az egyiknek jó, a másiknak lehet rossz.
      A tucatnyi Marilyn Monroe Andy Warhol festményének másolatán elismerően néz közben. Mindegyikük egy másolat, mégis más színek teszik őket egyedivé, és az üres vásznon teljessé az egészet. A lejátszóból a The Jam Art School című száma szól („Ki írja a szabályokat, ami kiválasztja az embereket/Ki ítélheti meg a tetteidet/A média, mint őrkutya, egy nagy szar/A tévé mondja meg, hogy mit gondolj”.)
      Míg felveszem a mellényt a könyékig felhajtott ingemre, az egy évtizede bontatlan viszkire sandítok az íróasztalon. Mellette egy pohár üres gyomorral tartja a markát. A tükörben, mintha egy villanásra egy árnyat látnék. Meglazítom a nyakkendőmet.
      – Csini vagy, nagyfiú.
      – Jézus kibaszott Krisztus. – A hang felé fordulok.
      – Nos, hízelgő, de nem vagyok, akkora arc, mint ő.
      A fotelemben egy démont pillantok meg. Törékeny testét hártyás bőr fedi. Hátán bőrszárny. Hatalmas szemei közepén pontnyi pupilla. Orra maga a szája, amiben fogai akár a cápáké.
      Rágyújtok egy cigire.
      – Te nem lehetsz itt – mondom. Nem veszek róla tudomást. Összepakolom az iskolai dolgaimat.
      – Ha a közömbösségeddel akarsz imponálni, jó úton haladsz, Zsolt.
      – Már évekkel ezelőtt leszámoltam a démonjaimmal. Nem lehetsz itt.
      – Tudod, lehet, hogy nem a te démonod vagyok. Az is lehet, hogy te vagy az enyém. Tudod, nálunk a démonkölköket az emberekkel szokták ijesztgetni. Félelmetesek vagytok. Egymást ölitek és kínozzátok, ok nélkül. Sokszor a szeretteiteket is. Eléggé szadisták vagytok. Vagy az is lehet, hogy nem egy démon vagyok, csak megőrültél.
      Vállamra teszem a táskámat. Elindulok az iskolába. Nem veszek róla tudomást.
      Elárulok egy titkot. A démonok léteznek. De nem úgy, ahogy gondolod. Ne hidd el például, amit H. P. Lovecraft leírt a Cthulhu-mítoszról. Ne hidd el, mert éppen így  kelnek életre. Nincsenek maguktól ősidők óta létező entitások. A démonjainkat mi magunk teremtettük. Nevezhetjük Sátánnak, Sivának, Baphometnek. Nevezhetjük alkoholizmusnak, emlékeknek, szorongásnak.
      A vudu csak akkor van hatással egy emberre, ha hisz benne. De akkor kurvára.
      A reklámok csak akkor, ha elhiszed őket. De akkor kibaszottul.
      Ahogy a bántó megjegyzések is. De akár halálosan.
      Tíz évvel ezelőtt tobzódtam a démonológiában. Láttam őket. Megidéztem őket. És pusztítottam őket. Egészen addig  az esetig. Az mindent megváltoztatott. Úgy döntöttem, végzek velük.
      Ha te látod a démonokat, ők is látnak téged.
      Ha hiszel bennük, hatással vannak rád.
      E téren a politikusok veszélyesebbek, mint a démonok. Ha nem hiszel is bennük, hatással vannak az életedre.
      Leszámoltam a démonjaimmal.
      Becsaptam magam mögött azt az ajtót, ami véren csúszott és rettegésként nyikorgott.
      Új életet kezdtem.
      A démon az utcán is követ. Be nem áll a szája. Mindenféle vallási dologgal jön. Meg világvégével. A sátánnal.
      Elmehetne jehovásnak is.
      Nem veszek róla tudomást. Ha nem látom, ő sem láthat engem.

      Mindent elkövet, hogy észrevegyem. A diákjaim között járkál. Kéjes megjegyzéseket tesz a kamaszlányokra. Sértő dolgokat mond a fiúkról. Kivéve arra a goth srácra, aki ha jól sejtem, megint fekete mágikus szimbólumokat rajzolgat a füzetébe.
      A jelek nem számítanak. Azok csak tollvonások egy üres papíron. Magukban semmit nem érnek. A szlogenek és propaganda szövegek is csak akkor hatásosak, ha elkezdesz bennük hinni. Ő nem hisz. Csak egy lázadó kamasz. Több rajta a fekete ruha és a smink, mint egy átlagos kamaszfiún, de ennyi és nem több.
      – A pop art szembement az úgynevezett magas művészetekkel. Hétköznapi és a tömegkultúrából vett elemekkel fejezte ki magát. Az egyik célja az volt, hogy a populáris kultúrából használjon fel dolgokat, szemben az elitista művészetekkel, hangsúlyt helyezve bármelyik kultúra banális és giccses elemeire, leginkább iróniát használva. A pop-artban gyakran kiragadnak egy-egy elemet a megszokott környezetéből, egy attól idegen közegbe helyezve, így egészen más kontextust adva az értelmezéshez. Többek között e tekintetben is a dada mozgalomhoz eredeztethető vissza.
      Az elém táruló kép, mint egy pop-art színház.
      A rohadt démon a romlatlan ifjúság között.
      A démon érthetetlenül magyaráz valamit.
      Mint egy dada színdarab.
      Mint sok hétköznapi beszélgetés.
      Szemem újra a harmadik sor üres székére szegeződik. Ági már három hete nem volt iskolában.
      Az jár a fejemben, ő egy elem, amit kiragadtak a környezetéből.
      De vajon hová helyezték?
      – Tudja valaki, kik azok a modok? – kérdezem. Nem bírok magammal.
      – Az egy zenei irányzat, nem, tanár úr?
      – Igen, és nem. Sokkal több annál. Egy szubkultúra, ami ugyan Magyarországon nem hódított teret, de a hatvanas és hetvenes években Londonban és Amerikában igen elterjedt volt. Egy életforma volt, egy öltözködési stílus és gondolkodásmód. A mod a modernista szóból származik. A modern jazzt kedvelték a kezdetekben, szemben a tradicionális jazzel, innen a nevük. Azért hoztam elő őket, mert sok szállal kötődtek a pop arthoz. Az öltözködési stílusuk is innen eredeztethető. Hiába származtak munkásosztályból, drága öltönyöknek látszó másolatokban jártak, a fogyasztói társadalom paródiájaként, amiben éltek. Mit is mondtam? A pop-artban kiragadnak egy-egy elemet a környezetéből egy attól idegen közegbe helyezve, így új értelmezést nyerve.
      – A tanár úr mod? – kérdezi az egyik srác.
      – Ez nem egy drága cucc rajtam. – Kacsintok.
      A laptopomhoz lépek.
      – Ha már előjött a zenei irányzat dolog, hallgassunk meg egy számot ma is az óra végén. Ezúttal a The Who-tól. Ők voltak a mod első szám zenekara. A szám címe My generation.
      Elindítom a dalt.
      Megint a székre pillantok. Már nem üres. A démon ül ott. A fejét rázza a zenére, mint azok a rugós nyakú autósdíszek egy szerpentines, kavicsos úton. Az adrenalin megindul az ereimben. Először éget, mint a forró fürdővíz, mikor belelépsz, majd miután elmerültél, ellazultan fekszel benne. A démon azt mondja:
      – Ez az, bébi.
      („A dolgok, amiket néznek olyan h-h-hideg/Remélem, meghalok, mielőtt megöregszem”.)

      („Az én generációm/Ez az én generációm bébi/Miért nem t-tűntök el”.)
      A pultnál állva cigivel a számban várom a soromat. Még lehet cigizni a kocsmákban. Tíz évvel korábban vagyunk. Gyűlölök várakozni, de egy dohányos legalább közben mindig elszívhat egy szálat. Amíg engedik. Ahol engedik.
      – Ez tök jó szám, amit benyomtál, Zsolti. – Regina már kissé spiccesen lép mellém. Megcsókol. – Hallottam az egyik reklámban is már.
      Igen. Minden, amit szeretek, minden, ami különleges, előbb utóbb a marketing áldozata lesz. Ami régen egy lázadó szám volt, most telefonokat, csokikat, vizelési problémákra gyógyszereket ad el. Beszarok.
      Megkapom a sörömet és a viszkimet. Mire lecsapom a viszkispoharat az asztalra, kérem a következőt. Nem akarok újra sorba állni. Nem szeretek beállni a sorba.
      Körbe tekintek a helyen. Látom a démonokat, akik az emberek vállára dőlnek.
      Démonokat, akik démonok ölébe ülnek.
      Bekapok egy amfetamin tablettát. Lehúzom az újabb viszkit.
      Alapból látom a démonokat. De az alkohol és a drogok felerősítik látásomat.
      Nagy dologra készülök ma. Minden koncentrációmra szükség lesz.
      Regina egyik barátnőjét kínozza egy démon. Mindig álmában találja meg. Teste, akár egy rabszolgáé a gyapotföldeken. Tele van ostornak látszó nyomokkal. A démon a nyelvével csapkodja. A leírása alapján nem egy alantas démon. Nagyon is erős. Én magam nem tudok vele elbánni. De ha megidézek egy nála erősebb démont, akit az
idézés által a hatalmamba is tudok keríteni, van esélyünk.
      Sokszor csináltam már ezt.
      Tüzet oltok tűzzel.
      Piát iszok a piára, ami a másnaposságot okozta.
      Jó néhány számmal és itallal később a kocsma emeleti helyiségébe megyünk.
      A tulaj odaadta nekünk.
      Egyszer már végeztem az ő egyik démonjával is.
      Azt bántotta, akit a legjobban szeret.
      A pénzét.
      Meg a családját is mondjuk.
      Elűztem. Azóta hálás.
      A teremben ahol máskor táncolni szoktak, most én fogok szavalni.
      A földre felrajzolom az idézéshez szükséges varázsköröket és szimbólumokat.
      A kör fogja börtönbe zárni, amíg azt nem teszi, amit mondok.
      Regina és a sebekkel teli barátnője is itt van. És az ő fiúja. Issza a sörét. Már teljesen el van ázva. Azt mondja baromság ez az egész. Nincsenek démonok.
      – Akkor te vered ostorral Szandit? – kérdezem.
      – Menj a faszba te köcsög – mondja. Nem válaszolt a kérdésemre.
      Miután végeztem a jelek felrajzolásával, bekapok még egy tablettát. Meghúzom a viszkis üveget.
      Beállok a helyemre félmeztelenül. Felsőtestem egészen a felkaromig rituális tetoválások térképe.
      Még utoljára Regináékra pillantok, aztán egy égő cigivel, az izzó varázspálcámmal, nekikezdek megidézni H’trulukhai-t.

      Tusolás után a tetoválásaimat nézem a tükörben. Hiába számoltam le a múltammal, van, ami örök nyomot hagy rajtunk.
      A démont az iskola óta nem láttam. Talán rámunt.
      Olyan, mint egy ismerősöd, akivel naponta beszélgetsz, aztán egyszercsak eltűnik.
      E téren veszélyesebbek, mint a démonok. Gyakran még utána is kísértenek a gondolataidban.
      Ugyanúgy mémek, mint a szám, amit hallasz a rádióban és nem tudod kiölni a fejedből. Akaratlanul folyton dúdolod. Mint a vallások, a reklámok, amik olyan tettekre sarkallanak, amit amúgy nem tennél. Vagy éppen olyat nem teszel, amit megtiltanak. Ne paráználkodj. Ne vedd meg a konkurencia mosóporát.
      A csapnál megmosom az arcomat.
      Mire a tükörbe nézek a démon újra ott van, mint egy szar szerelmes szám a rádióban, amit nem tudsz kiölni a fejedből.
      – Na és hogyan tovább, nagyfiú? – kérdezi.
      Megfordulok. Az alkarommal a torkán a falhoz szorítom. Bőre nyálkás és hideg. Újra le kell majd tusolnom.
      – Mit csináltál Ágival, te fasz? – kérdezem.
      – Na, végre tudomást veszel rólam. Már azt hittem, hogy olyan vagy, mint azok az apák, akik leszarják a gyerekeiket. Mint a tiéd volt.
      – Te nem az én gyermekem vagy – mondom.
      – Igen, ezt is mondta apád.
      – Ne játszadozz velem, te faszkalap. Mit tettél Ágival?
      – Nyugi, nagyfiú. Esküszöm az élő Istenre, én semmit. Ha nem hiszel nekem, csak mondd ki a varázsigét, ami igazmondásra kényszerít. Rajta. Vagy tudod mit, csak igyál egyet a viszkiből, hogy elűzze minden démonodat, és küldj messzire.
      – Menj a picsába – mondom. Elengedem. Újra letusolok.
      A nagyszobámban benyomok egy számot a The Jam-től. In the city. Ágira gondolok. A tanáriban elkértem a szüleinek a számát, de még nem hívtam fel őket.      („Mondani akarom, el akarom mesélni/milyenek a fiatal ötletek/de te félelemmé változtatod őket”.)
      – Én azért vagyok itt, hogy segítsek, nagyfiú.
      – A faszt vagy itt azért – mondom.
      – Jó igaz, nem ezért vagyok itt, de unatkozom. Ha már így alakult éppen segíthetek is. Ti emberek unalomból csak isztok, dugtok, meg tévéztek. Mennyivel jobb lenne a világ, ha az unalmatokat mások megsegítésére használnátok. Amúgy B’rad vagyok, Kösz, hogy megkérdezted, Zsolt. De szólíts csak nyugodtan Bradnek.
A falról Roy Lichtenstein festményének másolata bámul ránk. A Drowning girl. Süllyedő lány. A képen a szövegbuborék az mondja: „Nem érdekel. Inkább elsüllyedek, minthogy Bradet hívjam segítségül.”
      El kell terelnem a figyelmemet. Még kora este van. Felhívom Ági szüleit.
Mint kiderül a telefonból, az anyja egyedül neveli. Ági három hete nyom nélkül eltűnt, és nem tudja hová. Az elem, amit kiragadtak a környezetéből. Teljesen kétségbe esett.
      A démon a palackban visít felém az asztalról.
      Az emberek többek között csak isznak unalomból, ahelyett hogy másokat segítenének. Azt kérdezem Ági anyjától, átmehetnék-e, hogy személyesen beszéljünk. Azt mondja, hálás lenne.
      Leteszem a telefont.
      – Látod, legalább neki nincs apja – mondja Brad. – Nem mondhatta, hogy ő nem a gyereke.
      – De mondta – mondom. – Mikor elhagyta. Gyakran a ki nem mondott szavak a leghangosabbak.
     
      Az utcán sétálva Ági anyjához, a pokol vesz körbe. A pokol és a menny nem helyek, hanem helyzetek. Nevezhetik konkrétan pokolnak, de nevezhetik New Yorknak, Pekingnek, Nairobinak, Budapestnek. Minden város csak olyan, mint egy hardver, amiben az emberek a szoftverek. Attól működik a rendszer. És az emberek nagy része csak vírus. Láttam már holttesteket, akiknél beállt a kék halál. Embereket, akiket zsaroló vírusok támadtak meg. Embereket, akiknek tönkre ment az alaplapjuk, és kidobták őket az utcára.
      A kirakatokból és a hirdetőtáblákról bűbáj varázsigék villognak rám neonosan. Feketén-fehéren ugranak a tekintetemnek. Mindenféle betűtípusban. Ezt vedd meg. Ez kell neked. Lendületben az ország. Nálunk a legolcsóbb.
      De az élet mindig drága.
      Szembejön velem egy fickó. Úgy tűnik, magában beszél. Régebben, ha ilyet láttál, azt gondoltad bolond az illető. Ma már természetes, valószínűleg csak telefonál. Emlékszem a nőre szülővárosomból, aki folyton Istenhez beszélt az utcán is. Hozzá fordult gondjaival.
      Talán ő is csak telefonált.
      Kérjük, várakozzon. Hívása fontos számunkra.
      Ágiék házához érek. Becsöngetek.
      A csengő hangja valami ismert klasszikus szám szólama, de nem jut eszembe a szerző és a címe. Bach, Beethoven? Boney M.? Mod vagyok, na. Modernista. Létezik modern klasszikus? Mire valami klasszikussá válik, már régi lesz?
      Ági anyja ajtót nyit.
      – Kezit’ csókolom – mondom. – Fekete Zsolt vagyok. Ági irodalomtanára.
      – Tóth Sára – mondja. Beinvitál a házba. Bradet nem, de ő is jön velem.
      Sára elmondja, Ági három hete tűnt el. A rendőrségen már bejelentette. Körbekérdezett minden rokont és Ági barátait is. Senki nem tud róla semmit.
      A pohárhoz hangosan koccan hozzá a jégkocka, miközben meghúzom a kólát, mikor belép a szobába Ági.
      – Micsoda fordulat – mondja Brad.
      – Ő a másik lányom, Ágota. Másik iskolába jár. Általános iskolában mindig összekeverték őket, és ezt nem szerették – mondja Sára.
      Bemutatkozok Ági ikertestvérének. Leül velünk szemben a kanapéra.
      – Kérhetnék egy kávét? – kérdezem Sárát.
      – Persze – mondja. – Azonnal hozom.
      Kimegy a konyhába.
      – Ágota, tudsz valamit a tesódról? Volt valami jele, hogy el akar itthonról menni vagy tudsz valakit, akit megismert az utóbbi időben?
      – Semmi ilyenről nem tudok – mondja. Könny szökik a szemébe. – Hiányzik. Félek, hogy mi lett vele. Nekem biztosan szólt volna, ha el akar menni, vagy ha találkozott volna olyannal. De…
      Elhallgat.
      – De? – kérdezem.
      – Nem akarom, hogy hülyének nézzen. Meg hülyeség is.
      – Csak mondd – mondom. – Ne félj, nem nézlek hülyének.
      A kamaszokkal a felnőttek gyakran el akarják hitetni, amit mondanak hülyeség. Nekik fingjuk sem lehet az életről. De a bölcsesség nem korfüggő. A tapasztalat igen. De legyen bármennyi tapasztalatod is, ha hülyén dolgozod fel, abból nem lesz bölcsesség.
      – Ági egy ideje foglalkozott ilyen mágikus dolgokkal. Vallások meg mágia, szellemidézés, ilyesmi. Azt mondta, hogy nem lehet, hogy csak ennyi a világ, amit mi látunk. Szerintem hülyeség. Mondtam is neki, miért fecsérli ilyen hasztalan dolgokra az idejét, mikor mondjuk eljöhetne velem shoppingolni vagy ilyesmi.
      Közben Sára megérkezik a kávéval. Azon jár az agyam, a legtöbb kávéscsésze miért fehér? Talán a csészekészítők úgy gondolták, a sötét közegben nem látod annyira a sötétséget. Jézuson is fehér hacuka van az ábrázolásokon általában. De azon jobban látszik a világ mocska.
      Megiszom.
      Brad közben azt mondja: – Nyomon vagyunk, nagyfiú. Ugye tudod, mi jön?
      – Megnézhetném Ági szobáját? Ágota, meg tudnád mutatni a dolgokat, amit az előbb mondtál? – kérdezem.
      Ági szobája olyan, mint egy átlag kamaszlányé. Csak számomra ismeretlen pop sztárok poszterei helyett Black Sabbath és Limp Bizkit poszterek lógnak. A Rolling Stones kiölti rám a nyelvét.
      – Itt vannak – mondja Ágota. Az ágy alól könyveket és egy dobozt húz ki. A dobozban gyertyák, kréták, zacskóban különféle gyógyfüvek. Egyik sem drog.  Veszélytelenebb, mint a tabletták, amiket a gyógyszergyárak hirdetnek a reklámjaikban.
      Egy A/3-as papíron mágikus jeleket látok. Túlzottan ismerősek.
      A párkányon két galamb turbékol. Én libabőrös leszek.
      – Na, megvan a válasz, csibém? – kérdezi Brad.
      Belelapozok a könyvbe, ahol egy oldal sarka könyvjelzőként be van hajtva.
      Egy démon leírása. És az idézéséhez szükséges varázsigék.
      A démon neve „h”-betűvel kezdődik, és nem „itler”-rel végződik.
      Bradre nézek.
      – Hát nagyfiú, a démonjaiddal leszámolhattál, de a múltad mégis visszaköszön.

      Nekikezdek megidézni H’trulukhai-t. A szavak magabiztosan gördülnek le a nyelvemről.
      Nem félek. A démonok mindig a félelemre hajtanak. Abból táplálkoznak. Az élteti őket.
      Tizenöt évesen berúgtam egy viszkitől, ami nem is létezik, mégis árulták a boltban.
      Egy árokparton dőltem ki. Nem tudtam magamról.
      Barátom, akivel együtt ittunk, felhívta a szüleimet.
      Anyám jött értem. A karjában vitt fel a lakásba.
      A démonokra emlékeztem, akiket közben láttam. Azt ő mesélte el, azt hajtogattam, a démonok most viszik ki belőlem a rosszat. Közben köpködtem ki magamból őket. Szó szerint.
      A démonok lehet, nyálasak.
      Utána elzárt előlem minden okkultista könyvemet, amim volt. A szerepjáték könyveimet is, mert pentagramma volt a borítóján.
      Apám az egészről mintha tudomást sem vett volna. Ahogy rólam sem.
      Amerikában ezt a nyolcvanas években már eljátszották a szerepjátékokkal. A média hatására a szülök azt hitték, a szerepjátékok sátánizmusra, emberáldozatra és gyilkosságra buzdítják a fiatalokat. Évekkel később ugyanezt a számítógépes játékokra vetítették át. A szülők eltilthatták a gyerekeket a szerepjátékoktól, de az a gyerek, aki én voltam, nem tilthatta el a szüleit attól a szerepjátéktól, amit egész házasságukban játszottak mások előtt. Elhessegetem ezeket az emlékeket, nehogy félelem táplálkozzon belőlük, ahogy a legyek szálldosnak a szar körül.
      Én egy kemény megszáradt szar vagyok, baszd meg.
      Mormolom a varázsigét. Az előttem rajzolt kör közepén materializálódik H’trulukhai. A lányok felsikítanak, pedig mondtam nekik, ne mutassanak félelmet.
      Regina barátnőjének fiúja, mintha nem is látná. Röhögni kezd.
      – Mi a fasz bajotok van, csajok?
      Azt parancsolom H’trulukhai-nak űzze el a démont, ami Regina barátnőjét kísérti.
      Vigyorogva bólint. Legalábbis nekem annak tűnik a csápok és ráncok tengerében, ami a testét alkotja.
      Megindul Regináék felé.
      Megáll előttük. A lányok reszketnek.
      A srác csak röhög.
      – Hagyjátok már ezt a pszicho-drámás szarságot. Ezt hatékonyabban egy szakemberrel is csinálhatjátok, nem egy bebaszott, bedrogozott mellényes faszkalappal.
      H’trulukhai nekiesik Szandinak. Az ostorszerű hegek eltűnnek. Csápjai húsába fúrnak.
      Nincs más csak vér és húscafatok. Aztán Reginával folytatja.
      Miközben Regina fiúja a vörös bort issza, arca is vörössé válik barátnője vérétől. Akkor kerekedik ki a szeme.
      Látom, ahogy a barátnőmet és barátnőjét széttépi egy démon. Látom a srácot, és akkor fogom fel.
      Ha te nem látod a démonokat, ők sem látnak téged. Ha nem hiszel bennük, nincsenek rád hatással.
      De azt látod, a másikon, ha démonjai belülről rágják.
      Rápillantok a varázskörre, amit rajzoltam. Egy helyen részeg és drogos tántorgásomban lábammal megtörtem. Ezért szabadult ki.
      Az én védőköröm biztonságban tart.
      Csupán a szerelmemet és egy másik lányt küldtem a vágóhídra.
      Üvölteni akarok. Torkomat sírás szorítja. De nem adhatom meg magamat a félelmeimnek. Még nem.
      Démonűző varázsigét kezdek mormolni.
      Njűt le kdnee tit scnin edjhe H’trulukhai.
      Ezeket a szavakat ordítom. Végül a démon sikítva eltűnik.
      Csak ketten maradtunk a sráccal.
      Kanbuli egy kocsma emeletén.
      A lányokat elvitte egy démon, mint sok diszkóból sok másik.
      A srác hebegve szipog. Mellette vér és húsdarabok.
      Sírni kezdek.
      A viszkis üvegre pillantok. Megfogadom, becsapom magam mögött ezt az ajtót.
      Megfogom a viszkis üveget. A falhoz vágom.
      A szilánkok, mint lelkem könnyei, amit én magam vágtam a falhoz.

      Farkasszemet nézek Ági szitakötő alakú hajcsatjával. Még benne van az egyik hajszála. Az anyjától kértem el.
      Azon agyalok kinyissam-e azt az ajtót, amit évekkel ezelőtt becsaptam. Bár már résnyire nyitva van.
      – Miért vagy itt? – A szobámban ülök. Csak magam elé bámulok, de Brad-től kérdezem.
      A háttérben a The Jam To be someone (Didn’t we have a nice time) című száma szól. Valakinek lenni. Nem töltöttünk el együtt jó időket?
      – Csak szeretek veled lógni. Miért gondolod, hogy mindennek van célja? Te a barátaiddal azért vagy együtt, mert az egy terv része?
      – De tudomást sem akarok rólad venni – mondom.
      – A csajok miért mindig azt a csávót akarják, aki le se szarja őket? – kérdezi.
      – Az, hogy itt vagy, nincs összefüggésben Ági eltűnésével?
      – Nincs – mondja.
      („A barátom leszel, vagy csak azt mondod/Mikor eljön az idő, segíteni fogsz”.)
      – Bassza meg.
      Előveszek egy térképet. Magam elé rakom. A kezembe fogom a hajcsatot. Elkezdem a varázsigét. Nem a Necronomiconban olvastam. Nem is a Bibliában. Nem egy párt propaganda plakátján.
      Loh nva gia staddmu.
      Hol van Ági, mutasd.
      A varázsigék ereje nem a szavakban van, hanem a mögöttük álló hitben.
      A varázsige, amit mormolok, csak egy egyszerű mondat összekevert betűiből áll. Hogy jobban hasson a tudatalattimra. Ilyen az emberi elme, az értelmetlen dolgokat jobban magáévá teszi. Mint mondjuk a háborúk, előítéletek, akciós termékek, amik tegnap akció nélkül ugyanannyiba kerültek.
      Úgy szorítom a markomban a hajcsatot, hogy vér serken belőle. Nem lenne rá szükség, de mindig hatásosabb a végeredmény, ha előtte szenvedéssel jár.
      Egy vércsepp a térképre hull.
      Már tudom, hol van Ági.
      Legalább nem a pokolban.
      Bár a pokol és a menny nem helyek, hanem helyzetek.

      Az elhagyott raktárépületnél osonok, amit a térkép mutatott. Útközben Brad-del beszélgettem.
      Ha már kinyitottam az ajtót, úgyis mindegy.
      – Miért akarsz nekem segíteni? – kérdeztem.
      – Miért ne akarnék?
      – Te démon vagy. Csak rosszat akartok nekünk.
      – Nem vagy te egy kissé előítéletes? – kérdezi.
      – Benneteket úgy teremtettünk, hogy gonoszak legyetek – mondtam. – Veletek ezért is volt mindig könnyű dolgom. Nálatok tudtam, merről fúj a szél. Az emberek képmutatók.
      – Azt teszem, amit akarok. Te örülnél, ha előre meg lenne írva, hogy milyen vagy? Én választok, hogy mit tegyek és mit nem, ahogy te is.
      Belopakodok a raktárépületbe. Alattam a térköveket már megcsócsálta az idő. Dőlnek jobbra-balra, miközben lépek rajtuk.
      Elbújok egy láda mögött.
      Megpillantom Ágit.
      Egy székhez van kötözve.
      Arcán a smink mocsok és vér.
      Kínzója szótlanul lebeg felé.
      Elborzadok.
      A legszörnyűbb látvány, amit valaha láttam.
      A démon is észrevesz.
      Ha te látod a démonokat, ők is látnak téged.
      És ennek a démonnak olyan arca van, mint az angyalnak.
      – Hogy találtál rám? – kérdezi Ágota. Kezében reszket a kés. Szavait fogai közül sziszegi ki.
      Előlépek a láda mögül.
      – Mi az ördögöt csinálsz? – kérdezem tőle.
      – Megszabadulok ettől a másolattól.
      Akkor látom, Ági arcáról félig már lenyeste a bőrt.
      – Egész életemben egybemostak vele. Én én vagyok. A tanárok azt kérdezik folyton, miért nem vagyok olyan okos, mint ő. A menő lányok a suliban meg azért nem fogadnak be, mert biztos olyan elvont kis picsa vagyok, mint az ikertestvérem. Te nem tudhatod, ez milyen.
      Marilyn Monroe sok arca jut eszembe a falamon.
      Mindegyik ugyanolyan, mégis más színek teszik egyedivé.
      A hardver csak a külső, a szoftverektől lesz egyedi a géped.
      – Ezt be kell fejezned – mondom. – Ő a testvéred.
      Az jár a fejemben, amit Brad-del beszéltünk út közben. A démonok gyakran a szeretteid arcát veszik fel. Így tudnak hozzád a legközelebb kerülni. Brad azt mondta, volt egy démon, aki eljátszotta ezt egy fickóval. Felvette a kisfia alakját. Nem tudta, hogy a férfi rendszeresen megveri a fiút. A démonnak is nekiesett, és szétverte.
      – Olyat röhögtünk a démonsrácon – mondta Brad.
      Most Ági egy szerette vette fel egy démon alakját.
      Ágota felém tartja a kést.
      – Kinyírlak, ha közelebb jössz.
      Ahogy közelebb érek, látom Ági már halott. Három hete tűnt el. Alatta a beton már felitta a vérét. Arca már puffadt. Körülötte legyek alkotnak obszcén glóriát. Nem is tudom, hogyan reménykedhettem benne, még él.
      Düh és kétségbeesés tör rám.
      – Én elbánhatok vele, nagyfiú – mondja Brad.
      – Kapd el – mondom. – De ne öld meg. Segítségre van szüksége. Legalábbis remélem, hogy beteg, és nem magától ilyen.
      – Ezt most nekem mondod? – kérdezi Ágota.
      Nem akarok bántani egy lányt. Inkább egy démonra bízom.
      Brad vigyorogva Ágotának esik.

      Becsapom magam mögött az ajtót. A fürdőszobába megyek, hogy lemossam az arcomat. A tükörben egy pillanatra, mintha magam helyett Brad-et látnám.
      – Azért ez elég durva volt – mondja Brad a nagyszobából. – És még minket démonokat hibáztattok mindenért, miközben ti emberek vagytok ilyen szarok.
      Bemegyek a szobába. Leülök az íróasztalomhoz. A tíz éve bontatlan viszkit bámulom.
      – Csak beteg. Ahová vitték, ott talán segítenek rajta – mondom.
      – Legyen igazad – mondja. – És most hogyan tovább?
      Hallgatok. Rágyújtok egy cigire. Az üveget lesem.
      – Azt mondtad megszabadultál a démonjaidtól, de hogy lehetsz szabad, ha még mindig félsz tőlük. Úgy akarod élni az életedet, hogy mit akarsz csinálni, vagy úgy, hogy attól félsz mit ne csinálj?
      Lichtenstein Ohhh… Alright…című képének másolata belenyugvón bámul rám, kezében egy telefonnal.
      – Rendben – mondom. – Kinyitottam az ajtót. Vannak emberek, akik egyedül nem képesek megküzdeni saját a démonjaikkal. És van, hogy maguk az emberek a démonok. Tíz év, bassza meg?
      Megfogom a tíz éve bontatlan viszkisüveget. Kiszabadítom a palackba zárt démont.
      Töltök a pohárba. Magam mögé nyúlok a polcra, elveszek egy másikat. Bradnek is töltök.
      A lejátszón elindítok egy számot. A Town called malice.
      („És fejezd be a bocsánatkérést dolgokért, amiket sosem tettél/Mert az idő rövid és az élet kegyetlen, de rajtunk múlik, hogy változtassunk”.)

Utoljára frissítve:2019. augusztus 13., kedd 20:36
Veres Roland

1986-ban, Cegléden születtem, és azóta is itt élek. Újságíróként diplomáztam, több, mint öt évig dolgoztam is a szakmámban. Főképp prózát írok, olykor verseket. Írásaimban szeretek társadalmi és egzisztenciális kérdésekkel foglalkozni, igyekszem a komor dolgokat is humoros formában tálalni, minimalista stílusban.

Legfrissebbek a szerzőtől: Veres Roland

© A Hetedik, minden jog fenntartva.