Logo
Nyomtatás

Naplórészletek, démonokkal


Az első csók volt az, amely felszabadította a gátlásait, nem merte, nem akarta, de mégis úgy alakult, hogy megtörtént. A hegyekben, egy buliban, éjjel, a terasz félreeső zugában, amikor hihetetlenül szikrázott az égbolt a sok ragyogó csillagtól.
Nem akarok senkit sem meggyőzni semmiről. Az én életem. Huszonkét éves koromig harcoltam a démonjaimmal. Nem tudtam legyőzni egyet sem, mert nem mertem nevén nevezni őket. Te is tudod, mit jelent ez, ülnek a mellkasodon, befurakodnak az elmédbe, rágják a lelkedet és köpködnek; nem úgy szocializálódtál, hogy vesztes legyél, a fiúk nem sírnak, a fiúk tökös gyerekek. A fiúk nem sírnak.
Az apja kemény férfi volt, magas, majdnem kétméteres, mérnök, építésvezető létére sokszor beállt a munkások közé, nem szégyellte a fizikai munkát, ezért nagy tiszteletet vívott ki magának. Tűzbe mentek volna érte a munkásai. Anyja teljesen más volt, olyan, akár a tavasz illata, az éledő természet, a mosoly, csupa kellem és finomság. Amikor megölelte, akkor úgy érezte, minden rendben van, a világ úgy tökéletes, ahogy van.
Persze, nem lehet örökké hazugságban élni. Vagyis lehet, de akkor semmi értelme az életednek. Úgy hiszem, anya megérezte, a boldogság nem egyszínű, a boldogság szivárvány. És mindenkinek jár, akkor is, ha mindenki más úton jut el hozzá. Igyekszem megmagyarázni, még magamnak is, de a démonok néha közbeszólnak, kiröhögnek. Félek. Pedig semmivel sincs kevesebb jogom a boldogságra, mint másnak.
Gergő gyakran náluk aludt, évfolyamtársak voltak az egyetemen, mesterszakra is együtt jelentkeztek. Újságírók akartak lenni, hittek a toll erejében. Látták, mi zajlik körülöttük, de nem akartak hírhamisítók lenni. Genetikusan örökölték az igazságérzetet, úgy szocializálódtak, hogy mindig vállalják fel véleményüket. Aztán megtanulták, mindig nem lehet. Mindig nem lehet fejjel a falnak rohanni. Azt tanulták, „a jó sajtó mindig ellenzéki”, de azt tapasztalták, hogy a politika
utálja a jó sajtót. Akkor is újságírók akartak lenni.
Az igazság csak akkor tetszik bárkinek is, ha az az ő igazsága. A te igazságod  nem biztos, hogy mindenkinek megfelel, de az igazság nem lehet relatív, Justitia úgy sújt le kardjával, hogy bekötötték a szemét. Az igazság fájdalmas is lehet. Szeretem anyát, szeretem apát, de önmagam akarok lenni. Én akarok lenni. Nem tudok megfelelni az elvárásaiknak. Szörnyű disszonancia ez.
Egy este apja a nappaliban ült, öblös foteljében. Olvasott. Amikor belépett, felnézett a könyvből, elmosolyodott. Leült a kanapéra. Beszélgettek. Sokáig. Édesanyja mellé ült. Megsimogatta az arcát. Érezte a szeretetüket. Fájdalmas volt és biztató. Mindkettő. Egyszerre.
Apja azt mondta, kedveli Gergőt, okos, tisztelettudó fiú, de mikor jön már egy lány, aki itt alszik? Nem halhatok meg, amíg nem látom az unokáimat, nevetett hangosan. Édesanyja rászólt apjára, hogy tapintatlan, még szerencse, hogy nem akar neki barátnőt szerezni.
Apa, én meleg vagyok, jelentette ki halkan. Lassan emelte fel a tekintetét. Apja döbbenten nézett rá, olyan fájdalom áradt a szeméből, hogy a fiú azt hitte, azonnal meg fog állni a szíve. A könyv hangos csattanással zuhant a fotel karfájáról a padlóra.
Értem, fiam, bólintott apja. A héten költözz el itthonról. Kérlek.
Az igazság relatív, de én nem akarok senkit sem meggyőzni erről. Démonjaim azt suttogják a fülembe, hogy szégyelljem magamat, nem vagyok ember, beteg ember vagyok, genetikai selejt vagyok, el kell pusztulnom, önkezemmel kell véget vetnem az életemnek, ám amikor Gergő fogja a kezemet, akkor azt érzem, a világ teljesen normálisan működik, szeretek, szeretnek, a gondolatok, érzések és vágyak teljesen normálisak, teljesen emberiek. Talán külföldre kellene költöznünk. Keserű vagyok. Egy hónapja már nem láttam a szüleimet. Anyával rendszeresen beszélek telefonon. Érzem, hogy érzi és elfogadja, a boldogság szivárvány.
A Vörösmarty téren ültek egy padon, beszélgettek. Gergő átölelte a vállát, a feje búbjára adott egy puszit. Összenevettek. Három tetovált, kopasz fickó állt meg előttük. A legmagasabb belemarkolt Gergő hajába, felhúzta a padról, ököllel az arcába ütött, elterült a földön; az alacsonyabb, zömökebb hozzá lépett, óriási pofont kapott tőle, felhasadt az ajka. Mi nem bírjuk a buzikat, kishaver, meresztgette szemét a fekete bőrdzsekis, ökle a fiú homlokán csattant. Mi nem bírunk benneteket, olyanok vagytok, mint a pedofilok, ki kellene herélni benneteket, aztán felakasztani a lámpavasra.
Nem vagyunk pedofilok, te barom, azt sem tudod, hogy az mit jelent, kiabált Gergő. A Martens bakancs a homlokán találta el, néhány pillanatra elveszítette eszméletét.
A gyűlölet mindig a sötétségből fakad. Egyszerűbb utálni a homoszexuálisokat, a hajléktalanokat, a cigányokat, a zsidókat, az elesetteket, mint gondolkodni, egyszerűbb rámutatni valakire, ellenséget kreálni belőle, megalázni, megverni, gyűlölni, mint normális világot teremteni, egyszerűbb mutogatni, mint megérteni, egyszerűbb verekedni, mint megölelni.
Homoszexuális vagyok. Igen. Sokáig nem mertem bevallani magamnak sem, de találkoztam Gergővel, és megértettem, nekem semmivel sincs kevesebb jogom az élethez, a boldogsághoz, mint bárki másnak. Senkit nem bántok ezzel, senkit nem kényszerítek, senkit sem rontok meg. A gyűlölet a tudatlanságból, a sötétségből fakad.

A három kopasz fickó körbeállta a fiút. Egyikőjük kést vett elő a zsebéből, a másik egy baseballütőt a dzsekije alól. Gergő még a földön feküdt. Nem volt eszméleténél. Ő a fiam, hagyjátok, dörrent rájuk az apja, a három kopasz szigorúan méricskélte a magas férfit, a baseballütő meglendült, apja bordái megreccsentek, miközben az egyiket leütötte, aztán egy rúgástól a földre került ő is, Gergő mellé, aki kinyitotta szemét, és csodálkozva bámulta az ismerős arcot. A két kopasz rúgta őket, ahol csak érte. A fiú felkapta a baseballütőt a földről, az egyik kopaszt a tarkóján találta el, a másikat a nemi szervénél. Remegett a keze, odarohant apjához. Gergővel felsegítették a földről.
Anya főzött vasárnap. Ott ültünk az ebédlőasztalnál Gergővel. Apának három bordája eltört. Anya szerint megint csak hősködött, de tudom, büszke rá, láttam a szemében, és a féltést is. Megbolondult a világ, az irigység, az önzés, a butaság mozgatja. A gyűlölet már ölni is képes lenne.
Régebben úgy gondoltam, nem akarok meggyőzni senkit sem, csak hagyjanak élni. Ma már nem így látom. Újságíróként úgy gondolom, kiabálni kell, harcolni, elmondani, kimondani mindent, mely megfertőzi a világot, téveszméket szül, agressziót gerjeszt. Az emberek nem romlottak, hiszem, képesek elfogadni, megérteni, együttérezni, harcolni azok ellen kell, akik félrevezetik féligazságaikkal a világot, akik leegyszerűsítik a kérdéseket és a válaszokat, akik saját érdekeink szerint nevezik meg az ellenséget.
Apám azt mondta, a fia vagyok, legyek bármilyen is, aztán felnevetett, na, ez a mondat már nem jól kezdődött, fűzte hozzá. A fia vagyok. És szeret. A démonok most csöndben vannak.

Utoljára frissítve:2019. július 04., csütörtök 21:11
Egervári József

Egervári József vagyok, Jászberényben születtem 1962-ben, de Cegléden élek már huszonöt éve. Semmiféle irodalmi végzettségem sincs, a kötelező általános- és középiskolai magyar órákon kívül csak az olvasás szeretete vonzott az írás művészetéhez mindenféle kacskaringós utakon.

Tizenhét évig újságírással foglalkoztam, egy kisvárosi lapnak főszerkesztője is voltam egy darabig, míg bele nem tenyerelt a politika, s mivel sosem szerettem bértollnok lenni, egyik napról a másikra eljöttem az újságtól.

Öt éve ismét nekifogtam verseket, elbeszéléseket, novellákat írni, több antológiában, internetes oldalon jelent meg írásom.

Legfrissebbek a szerzőtől: Egervári József

© A Hetedik, minden jog fenntartva.