Nem az anyám

 

 

A biztonsági őr lépett be elől az üvegajtón, mögötte egy megilletődött, vidékies öltözékű, fáradt arcú nő.

 

– Azt mondta, az édesanyja – bökött maga mögé az őr, – ezért felkísértem. Elza meglepetten állt fel az ovális íróasztal mögül és lassan az ajtó felé ment.
– Édes kislányom! – tárta szét teátrálisan karjait az asszony.

Elza megvárta, amíg a biztonsági őr alakja eltűnik az üvegajtó mögött és visszafogott hangon, szinte sziszegve szólt, nehogy a szomszédos teremből az üvegajtón keresztül idelátó beosztottjai meghallják.

 

– Még volt pofája idejönni azok után, amit tett?! Mit képzel! A lány arca lángvörössé vált, nyakán kidagadtak az erek. – Gyerünk, hordja el magát! Megragadta az asszonyt és az üvegajtó felé vonszolta.
– Ne tedd ezt kislányom, segítségre van szükségem. Kérlek.
– Nem vagyok a kislánya, fogja fel végre! Elza, szorosan fogva az asszony karját, végigvezette a nagy termen, ahol számítógépek mögül kutató tekintetek kísérték útjukat.

 

Lenn a földszinten kituszkolta az ajtón az utcára és még egyszer odasziszegett neki.

 

– Még egyszer ide ne merjen jönni. Pénzt többet nem fog kapni tőlem. Jó napot! Az asszony szemében haragos fények villantak, aztán mégis könyörgőre fogta a dolgot.
– Ne dobj ki kislányom, hát kőből van a szíved!
– Magának miből volt, amikor négyéves koromban egy szatyorral kitett permetező esőben az utcára. Órákig álldogáltam ott, amikor a szemközti házban lakók felfigyeltek rám és kihívták a rendőrséget. Magának miből volt a szíve, amikor csak tizennégy év múlva keresett meg. Akkor is a pénzemért jött.
– Már megbeszéltük ezt kislányom. Baleset ért. Kómában voltam.
– Meg mindenféle börtönökben. Ne kerüljön többet a szemem elé!

Elza dühösen hátat fordított és bevágtatott az ajtón. Képtelen volt ezt a nőt az anyjának tekinteni és annak szólítani, akár az volt, akár nem. Egész gyerekkorában abban a hitben nőtt fel, hogy a szülei meghaltak egy autóbalesetben. Egyik intézetből a másikba került, volt rövid ideig nevelőszülőknél is. Azt a szőke nőt hitte sokáig az anyjának, jó volt hozzá. Meghalt, hosszú, nehéz betegségben, ketten gondozták végig a nevelőapjával. A papa etette, mosdatta, ő cserélgette a hideg vizes borogatásokat a lüktető lázas testen még éjszaka is. Neki az anya szó hallatán mindig ez a kövérkés, szőke nő jut eszébe, ez a barna, vásott ruhás, vézna nő bosszantóan tolakodott a helyébe. Amikor a nevelőanyja meghalt, tudta meg, hogy nem volt az igazi anyja, ekkor mondták neki azt, hogy a szülei autóbalesetben meghaltak. Hosszú évekig, egészen tizennyolc éves koráig így tudta. Abban az intézeti csoportban, ahová ő tartozott, soha nem ünnepelték meg az anyák napját, nem tanultak be versikéket, nem készítettek szívecskéket, az a vasárnap is ugyanúgy telt, mint a többi. Aztán tizennyolc éves korában megjelent az anyja. Először fel sem fogta, nem hitte el. Aztán a nő úgy telebeszélte a fejét, hogy boldogan repült a karjaiba. Nagyon örült neki, odabújt hozzá. Az asszony elvitte sétálni, fagyit vett neki. Mutatott fényképet is, amin ő látható kisbaba korában az apjával. Többször is találkoztak, boldogan várta minden alkalommal, terveket szőtt közös életükről. Az asszony egyszer váratlanul pénzről kezdett beszélni. Hogy megszorult, tartozásai vannak. Neki volt pénze, nyolcvanezer forint, amit nyári munkával keresett, kérte, fogadja el. Az asszony szabadkozott, semmire sem elég, aztán mégis eltette. Utána hiába várta, nem jött többet. A gondozója utána mesélte el, hogyan találták meg őt a rendőrök az utcán, a gyámhatóság irattárában olvashatta a felvett jegyzőkönyvet róla. Szó sem volt balesetről, kómáról, hivatalok útvesztőjét járó, kétségbe esetten lányát kereső anyáról. A rendőrségi fotókról azonban felismerte. Nem tudta, mit gondoljon. Hogy rátalált az anyjára, addigi élete legboldogabb pillanata volt. Napfényben úszott minden körülötte, végre igazi családja van. Aztán kiderült róla, hogy egy csaló, sőt még őt is kifosztotta. Sokáig azt gondolta, ha újra megjelenne, megbocsátana neki. Lehet, hogy tényleg bajban volt, kihez fordulhatna, mint a lányához. Megbeszélhették volna. De nem jött.

 

 

Elza zaklatottan tért vissza a szobájába. Bármennyire is nem akarta, az emlékek elébe tolakodtak, lefoglalták a gondolatait, nem tudott munkájára sem figyelni. Bármennyire is felejteni akart, hiába tiltakozott, az agya mintegy kényszerpályán mozogva újra felidézte a történteket. Munka mellett elvégezte az egyetemet, lediplomázott, jó állást talált. Egy kis garzont bérelt magának, a fizetéséből megtehette. A munkahelyén ismerte meg Zalánt. Hamar egymásba szerettek, a fiú hozzáköltözött. Zalán szülei tehetős emberek voltak, úszómedencés házzal, villával, motorcsónakkal. Nehezen fogadták el őt, intézeti lány, ki tudja, milyen. Aztán amikor látták, milyen szépen élnek, ragaszkodnak egymáshoz, megenyhültek, beleegyeztek az esküvőbe. Ekkor vágott bele a sistergős istennyila, megjelent az anyja, darabokra hullott az élete.

 

Elza szemét még most is elborította a könny. Hiába tíz vagy még több éve már, magányosan baktat a negyven felé, az emlékek mintha késsel hasítanák végig a mellkasát a nyakától a gyomráig. A bevásárlásból tért haza két szatyorral, Zalánt az előtérben találta két bőrönddel. Sápadt volt, feldúlt. Alig találta a szavakat, homlokán verejték gyöngyözött. Elmondta, hogy anyja már hónapok óta pumpolja a szüleit az ő nevében. Hogy nehéz kijönni a fizetéséből, Zalán mégiscsak ingyen lakik nála. A szülei egy ideig adtak is neki kisebb-nagyobb összegeket, amit még neki, a fiúknak sem mondtak el. Egyszer aztán betelt a pohár, kidobták. De visszapofátlankodott, azt mondta, a lánya egy millió forintért hajlandó lemondani a fiúkról. Újra kidobták. Visszament, végül kiegyeztek kétszázezerben.

 

Elza megszólalni sem tudott, villám sújtotta faként állt az ajtóban, a két cekker kiesett a kezéből és tartalma szerte gurult. Torkát, gyomrát vasmarok szorította, nyelve lebénult, csak nyöszörögni tudott. Zalán csak állt egy darabig, majd azt mondta, időre van szüksége és elment. Fel sem tudta fogni, hogy mi történt. Az fájt legjobban, hogy Zalán nem próbálta tisztázni a történteket, nem kereste meg, külföldön vállalt munkát. Ő egy másik városba költözött és most itt dolgozik. De hogy találta meg ez a nő itt is?

 

Munkatársaival vidéki értekezleten voltak délelőtt. Korán indultak, csak ebéd után érkeztek vissza, fáradtan, gyűrötten, éhesen. Benyitva a szobájába kellemes kávéillat csapta meg az orrát. Elsőnek az asszisztensét látta meg, ahogy kávét tölt két csészében. Az asztal túlsó végén az anyja ült meg egy fiatal lány.

 

– De jó, hogy megjöttél Elzuskám! Sürgősen beszélnem kell veled. Elza szikrázó szemmel akasztotta a fogasra a kabátját, intett az asszisztensnek, hogy hagyja magukra őket.
– Mi az ördögöt keres maga megint itt. Nem voltam elég világos? Az asszony mintha nem is hallotta volna a kérdést.
– Ismerd meg a húgodat, Ivettet – a mellette ülő kopott balon kabátos lányra mutatott.
– Nekem nincs húgom.
– Ne légy már ilyen kislányom. Ivettke sajnos nagyon beteg, ezért is jöttünk a városba, sürgős műtétre van szüksége, ami nagyon sok pénzbe kerül.
– Van apja is a lányának nem?
– Régen meghalt már, bárcsak lenne, nem kéne itt kunyerálnunk.
– Rám ne számítsanak, egy fillért sem adok.
– Ide figyelj Elza – keményített be az asszony. – Én ezért a gyerekért mindenre képes vagyok. A szívét kell műteni, enélkül talán egy hónapja van hátra. Egy millió forintot kérek. Megadom, ígérem. Többet nem zaklatlak, csak ezt az egyet kérem. A szíve nagyon beteg.
– Akkor ne igyon kávét. Elza elvette a lány elől a gőzölgő feketét és a kézmosóba öntötte.
– Ez az utolsó szavad lányom? Meglásd, megver az Isten a kőszívedért. Itt az irodaház előtt fogunk koldulni minden nap! Mit szólnak majd a munkatársak, milyen sóher a puccos főnökük.
Gyere Ivettkém!

 

Később Elza maga sem tudta, hogyan bírta rá magát, hogy kivegye a bankból a pénzt. Először csak a felét akarta, de érezte baj lesz belőle, nem száll le róla az asszony. Hogy lejárassa a munkatársai előtt, nem tudta elviselni. Munkahelyváltás, költözködés, már nincs hozzá ereje. Zaklatottan haladt át a zebrán a park bejárata elé, ahol a találkozót megbeszélték az anyjával. A szemerkélő esőben, Elza csak most vette észre, kabát nélkül indult a bankba. A megbeszélt helyen várta az asszony meg a lány. Mindketten kifakult balon kabátban, lapos félcipőben, viharvert esernyő alatt álltak. Az asszony felderült, amikor Elza elővette a sötétkék borítékot.

 

– Tudtam, hogy jó szíved van kislányom. Rögtön indulunk a klinikára és befizetjük. Már akár holnap meglehet a műtét! Köszönjük, nagyon köszönjük – tárta ölelésre a karját.
– Remélem nem látom magukat többet. Elza hátat fordított és sietve elindult.
– Meg sem kérdezed, hogy melyik klinikán műtik a húgodat – szólt utána az asszony, de Elza hátra sem fordult. Amikor átért az út túlsó oldalára, az asszony mohón nyitotta ki a borítékot.
– Jó sok bankó, helyes! Na tedd el a táskádba!
– Mit csinálunk délután?
– Először vásárolgatunk, majd keresünk egy szép lakást, ahelyett a szutykos albérlet helyett.
Na, fogd a bőröndöt, mindjárt itt a busz!
– Csak nem gondolod, hogy busszal megyünk barátném, mit nem. Ezután csak taxival.

 

Utoljára frissítve:2019. július 02., kedd 19:28
Kert F. Klára

Kert F. Klára - Bemutatkozás

Édesapám pedagógus volt, másodállásban könyvtáros, így gyerekként a nyarakat könyvtárban töltöttem, ahol szinte mindent elolvastam. Ekkor színdarab írással próbálkoztam, amit a barátaimmal elő is adtunk egy pajtában.

Gimnazista koromban a szatirikus írások vonzottak, s magam is megpróbálkoztam írásukkal. Az akkori Ludas Matyi főszerkesztője támogatott ebben a törekvésemben, de azt is tanácsolta, hogy érettségizzek le, s tanuljak ki egy „tisztességes” szakmát. Így némi kitérő után Pécsi Állam- és Jogtudomány i Egyetemre iratkoztam be, s szereztem diplomát.

Ezt követően Pest megyében különböző szintű bíróságokon dolgoztam hosszú ideig. Ezalatt emberek százait és történetüket ismertem meg. A nehéz, felelősségteljes munka után, csekély szabadidőmben festéssel és prózaírással jutalmaztam magam. A nyilvánosság elé csak az utóbbi években léptem, a festményeimmel különböző helyi és országos kiállításokon vettem részt, meséimmel pedig, melyekhez az illusztrációkat is magam készítettem, sikeresen pályáztam.

Jelenleg a meseírás áll legközelebb hozzám, ekkor fantáziámat végre kinyújtóztathatom, s a világot olyan szépnek írhatom le, amilyennek csak akarom. A rövid, csattanós novellákat is kedvelem. Távolabbi célom egy sci-fi regény megalkotása.

Tovább a kategóriában: « A név kötelez Gyónás »
A hozzászóláshoz be kell jelentkezned