Cseke feláll, odamegy Milánhoz, a szintetizátoros fickóhoz, aki épp ott tart, hogy:
 
„Hív a végtelen éjben ezernyi súlyos vágy,
Mégis csak két karod között ér el az igazi boldogsá…”

Cseke egyszerűen elveszi előle a mikrofont, és már abba kiáltja:
– Ácsi, Milán!
Milán engedelmesen abbahagyja a klimpírozást, aztán a magára hagyott, rezignált dobgépet is kikapcsolja.
– Tisztelt hölgyek és urak, kedves gyerekek! Elnézést, hogy megszakítom a tartalmas kulturális programot, de el kell mondjak egy történetet, amit jó Lajosunknak is hallania kell. Lajos a házigazdánk, az a nagydarab fickó, tapsoljátok meg! Ő gondoskodik a finomabbnál finomabb étkekről és a színvonalas muzsikáról. Most kicsit morcos, ha jól látom, de majd a mesémtől biztos jobb kedvre derül. A Csabáról és Bogiról mondok nektek egy történetet, néhányan már ismeritek őket egy másik sztoriból. No, tehát…

6. Az utolsó ház

Azt mondja a Csaba, amikor Pöttömmel először mentünk oda melózni:
– Bogi! Itt ez a két kiscsákó, igazítsd el őket!
Aztán elporzott a terepjárójával. Terepjáró alatt ne olyan dög nagy puccparádét képzeljetek, amilyennel manapság reprezentálnak a gazdagok. Vagy akár olyan kisebb nejlondzsipet, mint az enyém. Csaba akkor egy parancsnoki UAZ-zal járt melóba, mivel hogy állandóan építkezéseken meg szűz terepen kellett kavircolnia. Pedig már akkor is vastag volt. Nem úgy, mint vagy húsz évvel korábban, amikor még Bogival annál az állami építési vállalatnál nyomták a hatvanas években, Csaba a húszas évei elején, Bogi meg a negyvenhez közeledve. Akkor még egyértelműen Bogi volt a rangidős, minden tekintetben, a melóban is Csaba fölött állt a ranglétrán. És meló után is, amikor beültek fröccsözni valahova, például a Bogi törzshelyére, a Májasba, ahol azzal az épületes dumával… épületes, ez ide pont jó… kábította a csajokat, hogy ő építkezési magánvállalkozó, épp most vett házat a Szabadság hegyen, de át fogja építeni, mert a garázskaput olyan szűkre tervezték, hogy meghúzta a Merci elejét, amikor beállt. És bár a Zsiguli befér, de azzal már nem szeret járni, mióta – hiába, na – hozzászokott a Mercihez. A legtöbb bula simán bevette ezt a szöveget. Bogi amúgy gavallér volt, nem csak a dumájára alapozott. Amennyire a pénze engedte, tényleg jól tartotta a csajokat, italt, kaját fizetett, szobát is, ha kellett, és esemény után is szívesen vett nekik ezt-azt. A kurváktól sem idegenkedett, akiknek ugye sem vacsorát, sem italokat, sem virágot, sem bizsut, sem mozijegyet nem kell venni, és akik ilyenformán nagyjából ugyanannyiba kerülnek, mint a műkedvelő ribancok, vagy akár a kevésbé engedékeny, de elcsábított lányok. Bogi vidékről került fel Budapestre, végzett kőművesként, burkolóként és ácsként az építőiparban helyezkedett el. Értett a villany- és a víz-gáz szereléshez is, és úgy általában mindenhez, amihez érteni kell egy ház felépítésekor. Munkásszállón lakott. A piát legalább annyira kedvelte, mint a nőket, de azokat is csak munka után fogyasztotta. Remek melós volt már akkoriban is, kilógott az állami építő- (és bármilyen más) ipar hírhedten link és lusta mezőnyéből. Amit rábíztak, azt tőle telhetően a legjobban végezte el, vagyis nagyon is pöpecül. Sosem fordult elő, hogy a MEO valamit ne vett volna át tőle, azt viszont a saját szememmel láttam többször is, hogy ő maga falat, járólapot, csempét szedetett le, nyílászárókat bontatott ki és rakatott újra Csaba melósaival. Még akkor is, ha már megkötött a misung vagy a ragasztó. Ilyenkor ugye törik a padlólap és a csempe rendesen, a Csaba morgott sokszor, mint a bolhás kutya, hogy „amiatt a kicsi kis ugrató miatt a túrónak kellett szétcseszni az egész baszást”, de végül ráhagyta Bogira, mert tudta, hogy igaza van. És Bogi igazának végül komoly szerepe lett abban, hogy Csaba építkezési vállalkozása megbízható, tisztességes hírt szerzett magának, e hír révén pedig rengeteg munkát és pénzt hozott. Bogi úgy csinált mindent, mintha magának csinálná, és Csaba éppen ezért vitte magával egyedüliként, amikor kilépett az állami melóslétből, és saját céget alapított. A bevételek növekedésével Bogi fizetése is meredeken emelkedett. Csaba nem fukarkodott vele, tudta, mit ér. De úgy tűnt, Boginak a világ pénze sem elég, pontosan annyit költött, amennyit keresett, és továbbra is csak nőkre, piára, az éjszakára, újabban szerencsejátékra is. Gyakran fordult elő, hogy megadandó egy-egy égetőbb tartozást, előleget vett fel, amit aztán becsületesen le is dolgozott. A munkásszállói jogosultsága megszűnt, amikor kilépett az állami szektorból, és bár a fizetése bőven elég lett volna, hogy legalább egy albérletet fizessen, ő mégsem ezt tette. Inkább haveroknál, nőknél húzta meg magát, volt, hogy hosszabb ideig, volt, hogy csak egy-egy napig, és közben egy albérlet árának sokszorosával hálálta meg házigazdáinak a menedéket. Alighanem ő volt a legjobban kereső melós az országban, mégis egy sporttáskában és két szatyorban élt. Csaba egy idő után megpróbálta magánál tartani a bére egy részét, hogy majd valamikor hajlék kerülhessen Bogi feje fölé, de Bogi ezt kikérte magának, és addig balhézott, míg Csaba ki nem adta a pénzét, ami járt. Akkor egy pillanat alatt lenyugodott és Csabát is igyekezett megnyugtatni azzal, hogy nem kell őt félteni, időben gondoskodni fog magáról. Egy ilyen jelenetet én is láthattam, amikor a keze alá kerültünk Pöttömmel. Kábé akkoriban töltötte be a hatvanat. Kérdezi tőle a Csaba nagy komoran:
– Mikor időben?
A Bogi meg azt feleli nagy konokul, mint valami kemény fejű paraszt:
– Időben, az azt jelenti, hogy időben.
Aztán átkevertetett velem egy talicska betont, amit darabosnak látott, és összeszidta a keverőnél álló hapsit.
Csaba lepattant a témáról. Örökre. Végül is Bogi nagyfiú, tudnia kell, mit csinál. Na, mármost meglehet, hogy tényleg tudta, és éppen azt akarta csinálni, amit csinált. Nem lakni sehol, nem köteleződni el senkinek és semminek, nem vállalni semmiféle felelősséget, csakis a munkában. Boginak fogalma se volt róla, mi az a rock and roll, de annak dogmáját szinte maradéktalanul betartotta, vagyis hogy „szex, drog, rock and roll.” Továbbra is hajtotta a csajokat, ivott, mint a gödény, napi két doboz cigit szívott, a rock and rollt pedig a Hegedűs vendéglő és a Májas presszó Vili nevű tangóharmonikása jelentette számára, akinek nyekergésére esténként vidáman táncolt az úri közönség, ahogy Rejtő Jenő mondaná. Járom az utam macskaköves úton, meg hogy a Villa Negra nem apácazárda. Voltam a Hegedűsben egy hónapig csálinger, sokszor lett véres a fehér pincérkabátom, pedig engem nem bántott senki egy ujjal se. Szóval láttam mulatozni Bogit. Nagyon lelkiismeretesen, teljes erőbedobással végezte azt is, és közben mindenki a vendége volt, még azok is, akikkel összeverekedett. Sőt, még azok is, akiknek korábban elcsábította a feleségét, szeretőjét, lányát. Bogi szerette megadni, ami jár. Egy-egy ilyen féktelenebb éjszaka után gyakran kötött ki valamelyik őrszobán. De történhetett bármi, ihatott, amennyit akart, kurvázhatott, verekedhetett, amennyit tudott, Csaba ragaszkodott hozzá, mert tudta, hogy Bogi szemmel tartja a link melósokat, ellenőrzi, hajtja, tanítja őket, és amíg ő pásztorkodik felettük, addig szar munka nem kerül a tisztelt megrendelő szeme elé, ha kell, elvégzi Bogi a saját két kezével. Gyakran el is végezte.
Csaba és Bogi szinte testvérként tekintettek egymásra, Kornél pedig a fogadott fiuk lett, Lacika helyett.
Így ballagtak az évek, Bogi pedig még hosszú évekig nem mutatta, hogy elérkezett volna az idő az öngondoskodásra. Életmódja és kora ellenére is makkegészségesnek tűnt, erős maradt és életvidám, éppúgy ivott és csajozott, mint fiatalabb éveiben. Már hetven is elmúlt kicsivel, amikor látványosan megváltozott. Nem csajozott, nem is nagyon ivott, nem járt az éjszakába. Összejött egy öreglánnyal, aki egy önkormányzati szoba-konyhában élt, és odaköltözött hozzá, sőt, be is jelentkezett. Életében először volt Boginak bejelentett lakcíme, pedig sok száz gyönyörű, kényelmes házat húzott fel másoknak. És végül csak elfáradt. Az éveket nem lehet a végtelenségig legyűrni, hiába. Komorabb is lett, és folyton az életén, vagyis a múlton tépelődött, bár továbbra is makkegészségnek örvendett, minden arra mutatott, hogy még sok év áll előtte. Meglehet, ezért állt össze azzal az öreglánnyal. A pecó miatt. Meglehet, így gondolta az önmagáról való gondoskodást. Nyugdíjat kapott rendesen, Csaba a többi melósát is mindig bejelentette a tényleges bérükkel, még ha cefetül és gyakran káromkodott is amiatt, hogy milyen irdatlan sokat kell csengetnie utánuk az államnak. Szóval Bogi tényleg megoldotta valahogy az idős éveit, mégis valahogy komorrá vált. Egyszer azt mondta Csabának:
– Tudod, az apám is ivott, mint a gödény, a nagyapám is, meg a dédapám is, mégis mindhárman közel jártak a százhoz, amikor meghaltak. Szóval jó eséllyel van még harminc évem, pont ennyi ideig bánkódhatok, hogy nem csináltam gyereket, és hát már ugye nem is fogok, ennek az öreglánynak biztos nem, de a kégli se olyan, ahova gyereket akarnék csinálni.
Ótvar egy lakás volt az tényleg, még a vécére is a gang végén lévő közösbe kellett kijárni, a fürdőszobát meg egy lavór jelentette a konyhában. Bogi ugyan leválasztotta a konyha végét, csinált oda vécét is, fürdőt is, és ez persze komoly komfortemelkedést jelentett, de a lakás ettől nem lett se nagyobb, se világosabb, se jobb levegőjű, és a szomszédok is maradtak azok, akik. Úgy tűnt, ez lesz Bogi utolsó munkája, és az egyetlen meló, amit magának csinál. Bejelentette Csabának, hogy ténylegesen is nyugdíjba megy. Csaba baromira nem örült neki, el se tudta képzelni a céget legrégebbi és legjobb munkása nélkül. Ekkoriban rendelte meg a katolikus egyház a régi templom megroggyant tetejének rendbehozatalát. Zsíros meló. Rábeszélte Bogit, hogy azt még vállalja el. Akkoriban gyakran láttam ott a régi és az új templom között Bogit, beszélgettek az öreg pappal. Tudjátok, azzal a szigorú arccal, akit annyira idegesített Kisbalogh natura-pecója, meg egyáltalán az, hogy ott lakik a kápolna oldalában. Antal atya. Akkor már őt is ismertem egyébként, majd ne felejtsem el az ő sztoriját se, úgyis megígértem neki, hogy megírom.
Szóval Bogi rendesen el is végezte a melót, levezényelte a munkásokat, boldog volt a pap is, Csaba is, a hívők is. Bogi továbbállt volna, de Csaba még mindig nem akarta elengedni, és hiába állt ellen Bogi, addig csesztette, és emelte a bérét, míg végül duzzogva, szitkozódva elvállalta a következő házat is. Nadapon. Soha szar melót ki nem adott a kezéből, sőt, az építész-iskola diákjainak az ő munkáit mutogatták, de akkor már semmi kedve nem volt az egészhez. Elfáradt, na. Ismertem egy szakácsot, aki öreg korára még az ízlelő érzékét is elveszítette. El is készült a ház, Csaba később azt mondta, ilyen szar melót ő még életében nem látott. Amikor kész lett, mármint Bogi szerint kész, Csaba, szokása szerint kiment, hogy szemügyre vegye. Abban a házban nem volt egy egyenes fal. A burkolatok lógtak és tele voltak ugratókkal, az amúgy jó minőségű nyílászárók szorultak, a födém két helyen is beázott, a cserepek ferdén álltak a tetőn, a padlófűtés nem egyenletesen melegített, a villanyt folyton leverte valami zárlat, a konyhában nem volt rendes víznyomás, a külső festés alatt látszott a drájvit vonala. És még sorolta Csaba a hibákat, olyanokat is, amiket én nem is értettem. Szóval a ház szerinte lakhatatlan lett. Egyik helységből a másikba vonultak, Csaba szitkozódott, fogta a fejét, mutogatta Boginak, hogy hát ez itt, meg az ott mi a lófasz, az meg csak nézett laposan, konokul és vonogatta a vállát.
A végén aztán Csaba kivágtatott a terepjárójához, kivett egy dossziét, visszavágtatott és Bogihoz vágta.
– Hát, Bogikám, itt vannak a ház papírjai, tulajdoni lap, meg minden lótúró, ez ugyanis, amit ide összebuheráltál, az ajándékod nyugdíjba vonulásod alkalmából, te hülye! Itt vannak a kulcsok is, nesze!
Benyúlt a zsebébe, és azt is Bogihoz vágta.


Az írás a szerző Szomjas Szűz című novella-regény crossover kötetének egyik darabja.

 

Utoljára frissítve:2019. május 06., hétfő 23:01
Berta Zsolt

Berta Zsolt Márai Sándor-díjas és Bertha Bulcsu-emlékdíjas magyar író, zenész, dalszerző.
Amondó néven zenekarral, Egykutya néven szólóban muzsikál, három regénye, egy novelláskötete, valamint egy zenei albuma jelent meg az elmúlt tíz esztendőben, de mostanában kevésbé rendszeresen publikál online médiumokban.
Az A Hetedik hasábjain 2016. júniusában jelent meg a Kalef című regényéről recenzió, Jóna Dávid írása.

Tovább a kategóriában: « A név kötelez Hülye tréfa volt »
A hozzászóláshoz be kell jelentkezned