A dolgok folyása

Tomori Elek ott állt a Szabadság híd tetején, kicsit lihegett az erőlködéstől, mikorra felért. Felpillantott a magasba, a kitárt szárnyú, mozdulatlan turulmadarakra, mintha várhatna tőlük segítséget, aztán lenézett a mélyben hömpölygő Dunára.
– Talán inkább az asszonyt kellene ledobnom – dünnyögte keserűen. Határozatlanul ácsorgott a magasban, görcsösen szorítva a hideg vasszerkezetet. Zakója belső zsebében ott lapult a tértivevényes levél, mely szerint felesége beadta a bíróságra a válókeresetet. Ötvennyolc évesen már nehezen mozdul az ember. Tomori Eleknek másnap volt az ötvennyolcadik születésnapja.

Mephisto és Gábriel a rakodópart alsó kövén ücsörögtek, hamburgert faltak, közben bámulták, ahogyan úszik a dinnyehéj, hallgatták, amint fecseg a felszín, hallgat a mély, s mindketten azt gondolták, József Attilának igaza volt. Persze azt is tudták, a jó költőknek mindig igazuk van, ha nem is tetszik ez mindenkinek.

– Megmented?
– Tudod, hogy nem tehetem. Ám isteni sugallatot fogok neki küldeni.
– Az jó lesz. Jelen állapotában biztosan boldogabb lesz tőle.
– Nem lesz boldogabb, viszont a sugallat hatására dönthet úgy, mégsem ugrik le.
– Lehet. De az is lehet, inkább a feleségét dobja le.
– Minden lehet, mikor elkeseredett az ember.
– Mi lenne, ha én próbálkoznék? Például megtanítanám vízen járni.
– Azzal tényleg sokra menne.
– Igen. Új képességével új életet kezdhetne, pénzt kereshetne vele, médiaszenzáció válhatna belőle.
– Ne bolondozz ezzel. A hívők meglincselnék.
– A XXI. században már nem szokás meglincselni senkit.
– Ugye, ezt te sem mondod komolyan?
– Jól van, na! Nem mondtam komolyan.
– Valamit ki kellene találnunk, gyorsan, mert lepottyan onnan.
– Bassza meg! Rácsöppent a ketchup a nadrágomra!
– Azzal a szerencsétlennel foglalkozz már, ne a nadrágoddal.
– De ez a kedvenc nadrágom!
– Nézd, észrevették. Hamarosan itt lesznek a rendőrök, tűzoltók, mentők. És a felesége is.
– A felesége hogy kerül ide ilyen gyorsan?
– Véletlenül.
– Ismerem már a véletlenjeidet! Az lesz a vége, mint Jeruzsálemben!
– Az tévedés volt részemről.
– Ez nem az?
– Nem.

Tomori Elek meglátta a feleségét. Dühös lett. Úgy döntött, gyorsan lemászik a híd tetejéről, megöleli, a korlát mellett, aztán egy hirtelen mozdulattal bedobja a Dunába. Mindegy is, hogy épp egy jégtáblára esik, vagy a vízbe. Mocsok ribanc! El akar válni tőle. Pasija van. Biztosan pasija van. Hálátlan ribanc. Harminc együtt töltött év semmit se jelent neki. A szép házuk, a külföldi nyaralások, az Audi a segge alatt. Ja, meg a két gyerek. Persze ők már felnőttek. De ki lehet az a szemét, aki összeáll egy ilyen nővel? Lemászik, s bedobja a Dunába.

– Azt hiszem, engedem belezuhanni a folyóba!
– Hát nem azért vagyunk itt, hogy megmentsük?
– Kirázott a hideg tőle azok után, amiket gondol. Még én sem vagyok ilyen gonosz. Az asszonyt akarja bevágni a folyóba. Eszébe sem jut, hogy borzasztó módon csupa hazugsággal, csalással telt az élete, s illene vezekelnie mindezért?
– Ez egyetlen embernek sem jut eszébe. A vezeklést mindig a másiknak szánják.
– Én már nem akarom megmenteni. Te tégy, amit akarsz.

Tomoriné, született Patakos Vivien Helga undorodva figyelte férje ügyetlenkedését.
– Még elpusztulni sem tudsz méltósággal, te szerencsétlen – mormogta maga elé. Tomori Elek már leért, ott állt a korláton, nyújtotta kezét felesége felé, aki megragadta a karját. Mindkettejüknek erős volt a szorítása, szemük egymásra meredt. A férfi megcsúszott, s zuhanni kezdett, felesége igyekezett a korlátnál megtartani magát, kirántani kezét férje szorításából, ám átbillent, s akár egy hollywoodi akciófilmben, lezuhantak a sötéten örvénylő folyó vizébe.

– Egyikünk sem nyerte meg a fogadást.
– Nem. Elkéstünk.
– Én mondom neked már lassan ötezer éve, hogy menthetetlenek.
– Nem azok. Talán a mi módszereink nem megfelelőek.
– Ugyan, ne viccelj!
– Azt hiszem, ott rontjuk el, hogy megmenteni akarjuk őket. Akkor már nem lehet, az már az utolsó pillanat, a tragédia bekövetkezik, mindenképpen, nincs mit tenni. Nem élhetik túl, ahová évtizedek gyűlölködése, hazugsága, önzése után eljutnak. Előbb kell megtalálni őket. Amíg van remény.
– Húszéves korukban akarod mindegyiket megkeresni? Megőrültél?
– Előbb kell utat mutatni nekik.
– Ah! Te is reménytelen vagy, nem csak ők!
– Megpróbáljuk?
– Egye fene! De csak akkor, ha most eljössz velem, s eszünk egy hamburgert. Most kolbászos-gombásat akarok. Még mindig éhes vagyok.

Utoljára frissítve:2019. május 05., vasárnap 18:59
Egervári József

Egervári József vagyok, Jászberényben születtem 1962-ben, de Cegléden élek már huszonöt éve. Semmiféle irodalmi végzettségem sincs, a kötelező általános- és középiskolai magyar órákon kívül csak az olvasás szeretete vonzott az írás művészetéhez mindenféle kacskaringós utakon.

Tizenhét évig újságírással foglalkoztam, egy kisvárosi lapnak főszerkesztője is voltam egy darabig, míg bele nem tenyerelt a politika, s mivel sosem szerettem bértollnok lenni, egyik napról a másikra eljöttem az újságtól.

Öt éve ismét nekifogtam verseket, elbeszéléseket, novellákat írni, több antológiában, internetes oldalon jelent meg írásom.

Tovább a kategóriában: « Szeretetéhség Örvénylés »
A hozzászóláshoz be kell jelentkezned