A hangya


Nem akarta eltaposni, de rálépett a kerti cipőjével. Előfordult már persze (de mennyiszer!), hogy szándékosan nyomott-tiport el hangyát. Arról nem is beszélve, hogy amikor rettenetesen elszaporodtak a kerti teraszon, porral-fúvóval, sokféle hangyairtóval próbálta irtó dühödten és nekivadulva megtizedelni a bolyt.

A szorgos kis dögök nyavalyás bolyát.

Néha meg kéjjel nyomta szét őket, bosszúból, mert rápofátlankodtak a vajas kenyerére.

De ez most véletlen volt. Leült a hintaszékbe, és lenézett. A félig taposott hangya még élt. Vergődött. A balesetig hurcolt parányi morzsát (kenyér? kifli?) még megpróbálta maga előtt tolni, de aztán elengedte.

Kicsit elgondolkodva, zenhangulatba süllyedve nézegette a hangyák vonulását-mozgását. A letiport teremtés vergődve próbált tovább mozdulni, de nem sikerült neki. Egy másik hangya (rokon talán? – tűnődött el) odasietett, és láthatóan odébb akarta taszigálni a sérültet. Szinte látszott, hogy erőlködik, de semmire nem megy egyedül. Akkor hirtelen elsietett, mint aki segítségért rohan.

S lám: több hangya szaladt oda. Körbe- körbefutották a sérültet, összevissza – valami zavar, pánik törhetett ki közöttük. Egy részük balra nyargalt, a másik előre. Majd mind visszatántorogtak.

Valószínűleg ugyanazok.

Aztán megint el tőle, s megint össze meg vissza. Most már nem a vergődő, láthatóan szenvedő hangyával törődtek, hanem a hangyamorzsányi morzsával. Ketten láttak neki a tovább cipelésnek.

Feltehetően a szenvedő hangya lehetett erősebb egészséges korában a többinél, mert ezek most ketten is alig bírták a morzsát tovább mozdítani.

A hintaszék magasából (s még följebb, fejmagasságból) zavaros küzdelemnek látszott az egész. Megérintették a zsákmányt, elengedték, majd újra nekirohantak.

Közben az eltaposott hangya – úgy tetszik – jobblétre szenderült. A hangyatömeg egy része otthagyta a morzsácskát, és – így látszott fentről – dühödten rárontott a hangyatetemre. Tuszkolták, gyömöszölték, egyik-másik még vonszolta is. Már nem a morzsa volt az érdekes, hanem a nagyobb falat. Néhányan megbökték, elszaladtak – talán, hogy lendületet vegyenek, és felgyorsulva újra nekimentek néhai társuknak.

Elgondolkodva nézte a lenti világot, akár Isten odafentről…

És sóhajtva azt gondolta: szegény hazám.

(Ez az írás a Ki hallgat meg egy villamost című kötetemből való)

Utoljára frissítve:2016. június 30., csütörtök 11:31
Köves József

1938-ban születtem Budapesten. Közgazdasági technikumot végeztem, majd 961-1962 között a MÚOSZ Újságíró Iskola diákja voltam, később az ELTE BTK könyvtár-magyar szakát végeztem el.
Közben dolgoztam az  az ercsi cukorgyárban, a Pest-Budai Üzemi Vendéglátónál. 1959 óta a könyvszakmában vagyok, mai is, nyugdíjasként (ÁKV, Művelt Nép, MKKE). 1985-1999 között a Rádióban dolgoztam, 1990-ben a 7Lapnál voltam újságíró és szerkesztő. 1992 óta a K.u.K. Könyvkiadó vezetője vagyok.  Mintegy 15 könyvem jelent meg (viccgyűjteményeimen kívül), talán ismertebbek A közös kutya c. ifjűsági regényem, a a Bambi, fecske, szocreál című szubjektív szótáram, a Ki hallgat meg egy villamost című egy-három perces novelláim gyűjteménye. Verseim Lájkolom a magyar nyelvet címmel jelentek meg.  Mesejátékomat most a József Attila Színház játssza.

A hozzászóláshoz be kell jelentkezned