Manyóka néni

Olvasom az újságban: változtasd meg az életedet harminc nap alatt. Egy hónap alatt. Egy hét alatt. Ne légy magad alatt!
Nem vagyok. Magam felett vagyok, a létra tetején, átfestem az eget, teljesen kékre! Manyóka néni szerint, aki a fogadott anyám, belőlem még akármi is lehet. – Hasonlít a képed egy szakadt légycsapóra, de majd kikupálódsz – veregeti meg a hátamat olyan erővel, hogy a fél tüdőmnél helyreállító műtétre tartanék igényt, pedig Manyóka néni közelebb van a kilencvenhez, mint a nyolcvanhoz, megjárta az auschwitzi lágert, harminchét kilóra fogyva, kopaszon jött haza Pestre. A lakását már elfoglalta egy kommunista család, a családfőt Vikáreknek hívták, Horthy rendőrségének volt a besúgója, aztán Rákosi titkosszolgáinak. Változik a világ, változnak benne az emberek, erős a túlélési ösztön, de az ember nem foghat mindent az ösztönökre, húzza össze szemöldökét Manyóka néni, és felnevet, hangosan, szemérmetlenül, ahogyan csak ő tud.
– Jól van, gyerek, lesz még belőled valaki, csak azt a fene nagy önérzetedet néha tartsd pórázon, nem lehet minden gazembernek azonnal elharapni a torkát.
Na, ezt ő mondja, aki valamelyik nap két kigyúrt, kopasz szkinhed kezéből szedett ki egy cigánykölyköt.
– De ez egy büdös cigány! – hördült fel az egyik vadtulok.
– Én meg zsidó ribanc vagyok? – kérdezett vissza fenyegetőn az öregasszony.
– Nem úgy néz ki – vonta meg vállát a hústorony.
– Pedig zsidó vagyok, te Isten barma! Engem is megversz? Mert annyi eszed van, mint egy törött fülű teáscsészének.
– Ne sértegessen – lépett közelebb a másik.
– Nem tudlak megsérteni téged, két agysejted van csak, az egyik azért, hogy ne hugyozd magad össze, a másik pedig azért, hogy hazatalálj, és szerencsétlen anyád a bamba képed elé tudja tenni az ételt.
– Ne anyázzon, mert megbánja!
– Én ugyan nem, csak sajnálom drága anyádat, aki sötétben hozott téged a világra, és azóta se tudtál a fényre keveredni.
Szóval, Manyóka néni ilyen öregasszony, senkitől sem fél, azt mondja, ő már hetven évvel ezelőtt meghalhatott volna, mitől félne? Minek félne? Aki fél, annak a lelkét szétrágja az örökös aggódás.
Én viszont aggódom, mert már nagyon öreg, mi lesz, ha holnap megyek hozzá, ott találom foteljében, hunyott szemmel, mozdulatlan, és már nem lélegzik, nem dobban a szíve? Az ember nem akar senkit sem elveszíteni, kiváltképp azt nem, akit szeret, ám a sors jót szórakozik, a karma törvénye kegyetlen, mi pedig mindig döntésképtelenek vagyunk, belénk ivódik a tehetetlenség.
Manyóka néni másnap teával vár; tudja, hogy utálom a teát, pedig sokszor igyekeztem magamévá tenni az élményt; változtasd meg az életedet, a tea egészséges, az élet egészséges; Manyóka néni kinevet, küzdj csak, fiam, küzdj, a világ nem fog megváltozni, csak ha meg akarjuk változtatni, ha nem csak a seggünkön ülünk moccanatlan, hanem mindenki megteszi, amit tenni kell neki. Ettől nem lettem okosabb, értelmesen bólogatok; túl sok az eszement, túl sok a rohadék, túl sok a belefáradt ember, ellenkezem, de Manyóka néni csak nevet. Amikor hazatértem a háború után, sokáig el sem hittem, hogy élek, de az embernek muszáj tenni a dolgát, fiam, senki sem teszi meg helyette. Ma már mindenre fény derül; aki átmegy az utca másik oldalára, mert te kék vagy, vörös, zöld, akkor ő csak fekete lehet, sötét és gyáva a lelke, a szelleme, ám ma már az internet mindent megőriz, nem lehet letagadni, hogy ki volt eszement, rohadék, vagy csak belefáradtan gyáva. Én már öreg vagyok, semmire sem jó, de a fiatalok még megfoghatják a gyeplőt, irányba terelhetik az ész nélkül száguldó szekeret, csak ők, más senki.
Elhallgat, elgondolkodva bámul ki az ablakon.
– Holnap hozzál nekem négy helyben sütött kiflit, még forrót. Annyira szeretem forró, cukros tejjel.
Néz rám. Mosolyog. Aztán megfogja a kezemet.
– Amikor kiléptem a tábor kapuján, éreztem a szabadság illatát. Semmihez sem hasonlítható, elpusztíthatatlanul gyönyörű. Senki sem veheti el. Senki. Hidd el nekem. Megölhetnek, de a szabadság gyönyörű perszónaként mindig visszatér. Mindig. És senki sem védi meg helyettünk. Aki háborúzik, aki gyűlölködik, aki hazudozik, az előbb-utóbb elbukik. Mert az emberek békességben, nyugalomban, emberi méltóságukat őrizve akarnak élni. Ez mindig így volt, és ezután is így lesz. A szabadságot időlegesen el lehet üldözni, de mindig visszatér, büszkébben, gyönyörűbben, állhatatosabban, mint előtte, mi pedig szégyenkezve hajtjuk le fejünket, hogy hagytuk elüldözni kutyák, disznók és birkák által.

Utoljára frissítve:2019. február 04., hétfő 16:08
Egervári József

Egervári József vagyok, Jászberényben születtem 1962-ben, de Cegléden élek már huszonöt éve. Semmiféle irodalmi végzettségem sincs, a kötelező általános- és középiskolai magyar órákon kívül csak az olvasás szeretete vonzott az írás művészetéhez mindenféle kacskaringós utakon.

Tizenhét évig újságírással foglalkoztam, egy kisvárosi lapnak főszerkesztője is voltam egy darabig, míg bele nem tenyerelt a politika, s mivel sosem szerettem bértollnok lenni, egyik napról a másikra eljöttem az újságtól.

Öt éve ismét nekifogtam verseket, elbeszéléseket, novellákat írni, több antológiában, internetes oldalon jelent meg írásom.

Legfrissebbek a szerzőtől: Egervári József

Tovább a kategóriában: « Szárnyalás Lompos »
A hozzászóláshoz be kell jelentkezned