Badarság

Az Etelka mondta nekem. Amíg két ember él a földön, addig nem létezik magány. Matematikailag igaz, raktároztam el a gondolatot, s szokás szerint felraktam a polcra, pontosan a fejem fölé. Ekkor már Etelka súlyosan járóképtelen volt, szociális otthonban tartózkodott. Ettől független keményen tartotta magát, egész nap olvasott, s minden reggel ízlésesen felöltözött, kisminkelte arcát. Csodáltam.

A gondolatot nem felejtettem el. Elhatároztam, hogy utána járok. Fogalmam sem volt, merre induljak. Akárhová tévedtem, nem kettő, de sok-sok ember verődött össze. Nyomultak, tolongtak, egymáshoz lapultak, mint az olajos halaknak szokásuk a szardíniás dobozban. Máskor fürtökben csüngtek szorosan, mint a késre váró szőlőszemek a tőkén, puttonyra várakozva. Egymással nem sokat beszéltek. Mindezt láttam fent és lent, mennyben és pokolban. Nevetséges lett volna akárkihez is odamennem és megkérdeznem, vajon magányosnak érzi-e magát ebben a pillanatban.
- Nem így van ez! – szólalt meg belső hangom. – Nincs ugyan fizikálisan egyedül, már általában az ember, de lelkében még lehet az. Ezrek, milliók között is lehet az. Attól függ, van-e érzelmi kötődése a másik élőlényhez, legyen az macska, legyen az kutya.
Ekkor összeszedtem minden bátorságom, s utána eredtem egy idős úrnak. Fekete szövetkabátot és kalapot viselt. Lassan, vigyázva haladt a parkon át a lakótelep felé. Követtem. Később vettem észre, hogy kezében ételes lötyög. Lelkemmel egyből kiszagoltam, bizony ő egyedül szokott ebédelni. Most megbotlott.
- Szabad? – igyekeztem volna segíteni, mert a paprikás lé olyan nyomot hagyott maga után, mint a megsebzett, vérző állat a téli vadászaton.
Megbillent az edény, ám az idős úrnak sikerült egyensúlyát megtartania. Nem szólt, de hátranézett. Tekintetével keresztülszúrta mellkasom, nem, inkább golyót lőtt bele. A magabiztos, még bátor és önérzetes vadász golyóját. Aki még betalál a célba, nem szorul más segítségére. Sikertelen tétovaságomban elsomfordáltam.
Betértem a közeli kávézóba. Odabent három nő ült egy asztalnál, kettő kavargatta csészéjét, egy meg mondta.
- Nem! Nem fogom meghívni vacsorára a családot. Mindenki azt egye meg, amit magának főzött. Én ugyan nem fogok mosogatni senki után – szögezte le közepes hangerővel.
Nem, nem értettem vele egyet, már-már haragudtam. Biztos voltam benne, hogy meg kellene hívni vacsorára a családot, sőt még azt a két másikat is. Nem kétséges, lusta! Kényelmes. És behúzódik a csigaházába. Maga köré határvonalat, csíkot húz. Miért nem nyílik ki? Miért nem elegyedik csupaszon, vagy miért nem rántja be a másikat magához? Talán fél. Fél, hogy megütik, szétszedik, megfőzik… esetleg kinevetik. Mindegy! Semmi közöm hozzá, indiszkrét lenni végképp nem akarok. Szürcsöltem hát a pultnál meleg kávémat. Majd arra gondoltam, most már ideje lenne magammal foglalkozni, s ideje lenne megkeresni azt a másikat. Valószínűleg nem errefelé van. Kiléptem hát az ajtón, s mindjárt két hógolyózó kamaszba futottam. Nem is vettem észre, hogy leesett a hó. A hátamon most puffant egy kemény hógolyó. Invitált, játékba hívott. Akár meg is fordulhattam volna, gyúrhattam volna én is, talán egyet nevetve, talán csatát is vívhattam volna. Mégis dühösen mormoltam a szitkot, tapostam tovább a megszokott utat.
Végül különös látvány tárult elém. Az utcát hópelyhek, nők és férfiak, kesztyűs gyerekek lepték el szorosan. Mindez lassan történt, akár egy álomban. Mindannyian rám néztek, szemük engem keresett, kezükkel nekem integettek. Gyanúsan mustráltam őket, közben lázasan gondolkodtam. Ugyan mit akarhatnak? Vacsorára hívnak? Esetleg köztük lenne… az a másik… netán… De… miért zavarnak itt jól hangzó és csendes magányomban?
- Badarság! – mutattam meg hátamat, s elindultam a fák felé az ellenkező irányban.

Etelka már nem él. Hallottam, hogy szinte az utolsó napig odakerekezett valakihez. Bátran megszólalt, sőt beszélgetett. Azután felolvasott, meghámozta az almát, megigazította a fejpárnát, mikor mi adódott. Ha kérték, még énekelni és tapsolni is hajlandó volt. Ő mindig a kettőből az egyik volt.
- Badarság! – nyugtáztam újból, aztán teljesen elhárítottam magamról a felelősséget, végül el is felejtettem az egészet.
Legalább is akartam.

Utoljára frissítve:2019. február 04., hétfő 18:02
Toldi Zsuzsanna

Toldi Zsuzsanna


Nyugalmazott általános- és középiskolai tanár vagyok. Életemnek fontos állomásai: Kecskemét, Kunszállás, Csongrád. Egész életemben tanítottam, sosem éreztem azt, hogy dolgozom. Tényleg hivatás volt. Nyugdíj után újságot írtam, szépirodalmat pedig 2002 óta alkotok. Eddig 23 könyvet írtam az epika műnemében, novellát, regényt, mesét. Hét mesekönyvet sikerült létrehoznom. Sok pályázat díjazottjaként elismerték munkámat, könyveimnek csak az egyharmadát sikerült saját költségemen kiadnom. Rendszeresen publikálok, főként a Föveny c. csongrádi szépirodalmi folyóiratban. 2016-ban a Canon-pályázat egyik díjazottja voltam Miklóska mesekönyve c. 30 mesét tartalmazó mesekönyvemmel. Csongrádon élek, alkotok. Könyveim kiadásának segítségét várom, próbálkozom.

Tovább a kategóriában: « Döntéskényszer Elhagyottan »
A hozzászóláshoz be kell jelentkezned