Elhibázott forgatókönyv

A férfi a padon feküdt. Először azt hittem, megfagyott. Mozdulatlan, merev emberi alak. Ruháját nem is láttam pontosan. Deres volt az, beleolvadt a reggeli kikeményített, hófehér szikrákat hányó park látványába.

Közelebb merészkedtem. Csúszós, bizonytalan lépésekkel haladtam a pad felé. Óvatosan, lassan araszoltam. Arra is számítottam, hogy ez a csonttá fagyott kupac majd megroppan, szétesik, s a vacogó hamvak a jégterítővel lefedett havon majd nagyot koppannak. Aztán ott csúszkálnak a hótaposó csizmám körül, s én kínosan tiszteleghetek egy szétesett csontváz előtt. Nem így lett! Először a fej emelkedett fel. A dérpettyezte sapka és szakáll közötti úton zavaros tekintetű, riadt szemek pislogtak felém. Az alak két könyökére támaszkodva tartotta meg felső testét, majd ülő helyzetbe emelkedett. Kinyújtott lábait minden erejével elszakította a fagyos pad fogságából, majd cipői erőtlenül a fehér talajra csapódtak. Ekkor már teljesen szembe nézett velem, két karját a pad támláján óvatosan nyújtóztatta.

-          Ugye nem fogja megkérdezni, hogy fázom-e? – rázta meg magát, s a kicsiny, fehér gombostűfejek úgy keringték körbe, mint amikor a tollas párnát anyám az ablakban kirázta valaha.

Egy szót sem szóltam. Még mindig hiányoltam, hogy nem kell felszednem, összeraknom, csontváz nincs, nem lesz. Figyeltem.

-          Remélem, nem szociális munkás – köhögött csúnyán a férfi, most már kezével is tisztogatta magát a fehérségtől.

A macska reggeli tisztálkodása jutott eszembe meg az, hogy jó lenne most egy ruhakefe, ha már nincs itt kályha. Még mindig nem szóltam. Láttam, hogy ruhája kopott, a deres reggel jobban állt neki. Láttam azt a szörnyű szatyrot, biztos voltam benne, hogy hajléktalan, s átélte ezt a csikorgó éjszakát ezen a padon. Még a hozzá tartozó szagot is érezni véltem, de a ködös, hideg levegő most jól jött, a szám gyorsan összeszorítottam.

       -     Ugye nem érdekli az élettörténetem? Ne is fárassza magát, nem fogom elmesélni. És ne akarjon elvitetni sehova, nagyon kérem. Én a maga helyében visszamennék a meleg hajlékomba, visszabújnék az ágyikóba – hadarta, s tekintetével már követte is a hóba süppedt lábnyomaimat, majd a szatyrában ügyetlenül kotorászni kezdett.

       -     Nekem csak egy kérésem lenne! – hebegtem bátortalanul-, közben életkorát kutattam, termetét fürkésztem.

Meglepetten nézett rám, kezét kihúzta a szatyorból. Várt. Látszott, hogy valami egészen hülyének nézhet.

-          Tudja, hogy hétvége… hogy ünnep lesz?

Bólintott, szinte sürgetett. Még egyszer nekilendültem.

-          Én… én tudja, nagyon magányos vagyok. Most hogy megláttam… Nem lenne… nem lenne kedve együtt lenni velem? Hogy… hogy ne egyedül legyek?

Végre kivette szatyrából szakadt kesztyűjét, csak megtalálta valahogy a zörgő, kifagyott ruhadarabot. Most meg az anyám udvari kötélen szárított ropogós, élettelen lepedői vonultak el egymás után képzeletemben. Ő bizonytalanul állt fel, még egyszer alaposan megrázta magát, akár egy kutya eső után. Valami kifejezhetetlenül furcsán, bizalmatlanul nézett rám. Elindultunk. Az úton lassan lépegettünk, s a nagy szünetek között azt próbáltuk kideríteni, miért nem húzta fel ujjaira azt a kesztyűt, hogy maradhatott a csontra fagyott szatyor alján. Hogy az ujjai kékre fagytak, hogy kézfejei feldagadtak, arra nem is figyeltünk.

A szétesett pillanatokban ugyan külön-külön, de mindketten éreztük, hogy valami elhibázott, kitaposatlan ösvényre vetődtünk. Esetleg tévedés áldozatai lettünk?

Utoljára frissítve:2019. január 06., vasárnap 14:24
Toldi Zsuzsanna

Toldi Zsuzsanna


Nyugalmazott általános- és középiskolai tanár vagyok. Életemnek fontos állomásai: Kecskemét, Kunszállás, Csongrád. Egész életemben tanítottam, sosem éreztem azt, hogy dolgozom. Tényleg hivatás volt. Nyugdíj után újságot írtam, szépirodalmat pedig 2002 óta alkotok. Eddig 23 könyvet írtam az epika műnemében, novellát, regényt, mesét. Hét mesekönyvet sikerült létrehoznom. Sok pályázat díjazottjaként elismerték munkámat, könyveimnek csak az egyharmadát sikerült saját költségemen kiadnom. Rendszeresen publikálok, főként a Föveny c. csongrádi szépirodalmi folyóiratban. 2016-ban a Canon-pályázat egyik díjazottja voltam Miklóska mesekönyve c. 30 mesét tartalmazó mesekönyvemmel. Csongrádon élek, alkotok. Könyveim kiadásának segítségét várom, próbálkozom.

A hozzászóláshoz be kell jelentkezned