Római félpercesek

Teremőr

Az impresszionisták képeinél a teremőr naponta nyolc órát ügyelt. Fürkészte a lányok szoknyáit, a férfiak sliccét, leporellót árult, s legfőképpen ült egy kanapén, vagy kibámult a parkban hajladozó narancsfára, melynek ágai jobban szerették a nedves őszt, a forró száraz nyárnál. Mikor megszólították, úgy beszélt mintha könyvből olvasott volna. Olasz volt. Angolul beszélt. Velem így:
– Budapest Moszkva mellett van.
– A Colosseum meg Brüsszelnél?
– Nem uram, oda csupán a Circus Maximus képzelhető.
– És mi az igazság?
– … amikor a festő kislánya eperrel eteti babáját. Míg a világ áttetsző, a baba farkasszemű.

Tüntetők

A rendőr lova nyergéből átpattan az Angyalvárra, miközben a tüntetők trikolórokkal gyülekeznek. Kevesek ismerik egymást. Fehér zászlón leng az Igazság szája képmása. Egyre többen vannak. A rendőrök is autóikkal. A turisták tőlük távolabb olajággal ballagnak a Vatikánba. A tüntetők menete még el sem indult, máris készülnek a képek a holnapi lapokba.
A levegő meleg.
Aki tud, belekarol az árnyékba. Egyesek nyitott szája akár egy gomblyuk.
Egyhelyben ácsorognak.
Buszok érkeznek. Nyitott ablakukból kihull a beszéd. Mintha futballdrukkerek volnának, s a mérkőzés előtt még az élmény hiányától vonogatnák szemöldökük.
Este a Szent Pál Bazilika előtt végre feltűnik fehér zajával a fáklyás menet. Valahogy így tükröződik a hanyatló Róma gondja. Modernek, mint ama bizonyos újságírók riportjai, melyekből nem derül ki, hogy mit is akartak mondani.


Látogatók

Nézném – a vatikáni múzeumban – rég holt férfiak hatásos kézmozdulatait a vásznakon. A termekben a százával vonuló látogatóké viszont, amolyan ténfergő, szemet, orrot piszkáló, frizurát igazító, nadrágzseb szövetét súroló, levegőbe úszó, kalapot, fényképezőgépet tartó… elegybelegy.
Nem lehet megállni, ne adj isten egy-egy századokon átívelő mozdulat gondolatában elmélyedni. Sodornak egyre beljebb a különböző nemzetek fölöttébb hasznos, kultúrákra kíváncsi törzsei.
Már mindenki csupán önmagára figyel, nehogy elbukjon.
Mire a Sixtusi kápolnához érünk, ingem elrongyolódott. Üres a hasam. A tömeg ezt nem érzi. Tolnak, nyomnak… Cukros leheletét még egy aranyszemű nő is fülembe küldi.
Félek kilépni…
Maradék pénzem felfalják a szemem előtt elsiklott tárgyak reprodukcióinak árusai.


Este

A Hotel Albaniban este tisztábbnak látszott a cigarettafüst. A hallban és a televíziók műsoraiban többnyire a pápáról beszéltek. Egyesek úgy vélték meghalt, mások bizonygatták, hogy él.
Minden úgy történt, mint más napokon. A recepciós kiadta, majd bevette és lógatta a szobakulcsokat. Telefonált. Taxit rendelt… Az étteremben a vacsorázók két falat közt nagyokat vihogtak. A televízióban feltűnt II. János Pál, amint a kezébe tett olajággal int. Hirtelen csend lett. Majd néhány másodperc múlva, akik a halálát bizonygatták, most arról győzködték a társaságukban lévőket, hogy akit mutattak, csupán az alteregója.
A bárban a pincéren kívül nem ült senki. Máskor sem.
Az egész épületben duruzsolt a légelszívó. Fehérnek látszottak a különböző színű falak. Csak a barnaszínű lift tűnt kéknek. Meglehet, csak virágvasárnap este lát így az ember.
A keskeny Adda utca másik oldalán – a Villa Albani kertjében – reggelre szikla gyűrődött a földből. Mintha valakinek szöggel átütött lábfeje volna.


Énekes

Az étterem teraszára besütött a nap. A Tevere felől be-beszökött a szél, s karomhoz verdeste az asztalterítőt. Pincérek sürögtek-forogtak az asztalok körül. A borral teli poharak tavaszi virágokat tükröztek. Úgy tűnt, az emberek egyetlen kedvelt olvasmánya az étlap. Gondolataikkal meg körbelengik az asztalt, a pizzát, a makarónit… A késekkel, villákkal való foglalatosság, meg a poharak szájhoz vétele közben a terasz közepén kezében hangvillával megállt egy középkorú férfi. Messzeségbe nézőn beszélt, kissé szomorúan arról, hogy az énekeseknek a mozgásterét az éttermek és a turisták olasz operák iránti érdeklődése adja, hogy a zene égi tisztaságokba emeli az emberek lelkét…Megkocogtatta hangvilláját, füléhez emelte, s máris szállt, szállt Monteverdi, Paisiello, Verdi, Puccini zenéje. Az áriákból áradt általa a szenvedély, a vért és zsigereket felkorbácsoló ösztön… Az evőeszközök megálltak az étkezők kezében, felmelegedett poharaikban a sör, és tapsoltak, ahogy a felszolgálást szüneteltető pincérek.
Bravó! Bravó! – kiáltotta az állva tapsoló, hosszú combú szőke nő. A ritmusos tapsra az énekes kissé elmosolyodva meg-meghajolt, majd zsebéből elővette kis szütyőjét. Körbejárta az asztalokat. A félmaréknyi zsákocska szája meg-megnyílt az euróknak, míg ő fejét megbiccentve bársonyos hangján mondogatta: grácia, grácia…
Ismét megállt a terasz közepén kezében a hangvillával. Felnézett, mintha a messzeségbe látna, majd behunyt szemmel, szeretetétől sugárzó arccal énekelte: Ave Maria…
Meghajolt. Nem várva meg a taps végét, elköszönt. Az asszonyok könnyeire, akár a kék ibolyák szirmaira rásütött a Nap.


Hontalan nő

A Caracalla termáinál az olajfa alatt tört tükrök halvány tüze villog. Oroszok és ukránok körbe ülve a kerti kőasztalt a gyakorlatias ész tiszta birodalmairól elmélkednek.
Mások fényüket árasztó boltívek alatt hűsölnek, sejtvén, hogy ezer nap is mily véget rejthet. Végül is semmi sem történik. A csúcsforgalom még tart. A szóbeszéd ugyanaz, ami az újságokban olvasható. A dal, ami a rádióban hallható. Amikor ritkul a forgalom, talán senki sincs már a helyes úton.
A Köztársaság téren az utcai árus előtt miközben az ásványvizeket nézegetjük, latolgatva, hogy szénsavmenteset vásároljunk, hozzánk lép, egy tűzről pattant asszonyka.
Kezitcsókolommal köszön, s mutatja, hogy melyik vizet javasolja elvitelre…
Moldvából mentem Ausztráliába. Onnan mentem Franciaországba. Franciaországból mentem Olaszországba. Most itt vagyok… Egyedül… Már sok szót elfeledtem. Nincs senkim… Hol lakom? Ahol szállást kapok… Most? Nála, s rámutat a sátor alatt álldogáló szakállas, öregedő férfira.
Nem kérdezem, mi a keresete, mégis mondja, hogy nem kap bért, csak szállást és étkezést. Az élete mindig az a nap, amire ébred. Hiszi, hogy Isten itt jár közöttünk. Figyel. Ha valami kell… Szóval úgy van az, mint ő volt a tanítványaival. Nem hagyja, hogy éhen haljak.
Ki tudná megmondani, miért jó a hontalannak? Ő nem tudja. Derűje határtalan.


A víz vonzása

A város részleteire kíváncsiaknak, se szeri, se száma, ahogy a nők szoknyáinak, pulóvereinek, harisnyáinak… A Trevi-kút előtt elképzelem, hogy a gyülekezők Neptunra és kagylószekerét húzó tengeri lovaira kínácsiak. Pontosabban a kőből faragottakra…
Valójában a szökőkút vonzza őket kanyarogó, örvénylő és fehéren habzó vízével. Meglehet, a végtelen tengert idézik, a kút kőpartját csapdosó hullámok. Lehet, hogy most írják vízére titkos álmaik a szerelmesek, akik órákon át hallgatagon ülnek körülötte, ragaszkodva ábrándképeikhez. Persze vannak, akik a testükkel is törődnek. Sonkás szendvicset harapdálva merülnek képzetük rejtelmeibe.
Nézem a cipőkbe állított lábakat, ahogy kissé lejt alattuk a járda, amikor megjelennek az utcagyerekek ingükön a nap porával. Lehetetlenség követni őket. Eltűnnek az ismeretlen ácsorgók között, mint az árnyékok.
Számítottam valami különösre, de nem jött és nem ment. Mint az egymásba hajtott autók, leülök az út szélére. Ma már nem kívánom nézni a világot.


Éjszaka

Álmomban megjelent Apollón, amint Daphné elfordul tőle, mielőtt még babérfává változna. Úgy, abban a mozdulatban és pillanatban, ahogy Gian Lorenzo Bernini láttatja a Villa Borgheseben… De nem márványból voltak, mint Bernini remekműve, hanem éltek. Szálltak, ahogy az istenek. Daphné karjai alatt, hullámaival a hold felé ágaskodott a tenger, s a szél magasba kapta őket. Apollón, amint megérintette derekát, a sirályok és minden folyó felől szálló madár felsikoltott. Daphné lábujjával megérintett egy úszó szigetet, mely abban a pillanatban mozdulatlanná vált. Amikor lehunyta szemét a színek elsötétültek. Mintha világvégi üresség áramlott volna a levegőbe.
Apollón állt a fűben. Világosodott. Felhők mögül kelt fel a Nap. Ujjai Daphné bársonyos meleg bőrére emlékeztették, amint megérintette az átváltozás köddel elúszó lehelete. Hullám hullámra suhant. A halak elindultak a part felé, én meg töprengtem, miért is jönnek, miért…
Felébredtem. Nagy volt a csönd, mintha elköltözött volna a város, a „tegnapi” áprilisi házakkal, utakkal, a Borghese parkban kerékpározókkal, távfutókkal…
Bekapcsoltam a televíziót. Valaki beszélt, beszélt, kifelejtve az igéket a mondatokból. A tengerpartról felvett képeken állók, meg néztek valahová, más-más irányba a mozdulatlan sziklákról. Majd úszóállványok emelkedtek a víz fölé. Gyerekek szaladtak a part fövenyén. Játékvödrökben hordták a vizet. Kicsikék voltak, mint a dolgok, melyek szüntelen szembejönnek velem az utcákon a plakát-háborúkból.

Büki Attila

Büki Attila (1948) Szombathelyen született, felnevelő otthonának Büköt vallja. Költő, író, festőművész. Sopronban a Széchenyi István Gimnáziumban érettségizett, a szombathelyi Berzsenyi Dániel Tanárképző Főiskolán népművelő és könyvtáros diplomát szerzett, majd közigazgatási, képzőművészeti és sajtótanulmányokat folytatott. Különböző közművelődési munkakörökben dolgozott Hegyfalun, Kapuváron, Győrben, Budakeszin, Budapesten és Ócsán, majd szerkesztőségekben. A Magyarok (irodalmi folyóirat) szerkesztője, a Magyarország ( hetilap) főmunkatársa, a Heti Újság vezető szerkesztője, a Nép-Barát (hetilap) és a Duna-part (irodalmi, kulturális és tudományos folyóirat) főszerkesztője. Több mint húsz könyve jelent meg, legutóbb a Versmozaik, Századok lépcsőin, Csavarvonal. Költeményei hazai és külföldi irodalmi folyóiratokban továbbá közel félszáz hazai antológiában is megjelentek. Az utóbbi években elsősorban akvarelljeiből rendeztek kiállítást külföldön és Magyarországon. Találóan írta róla egyik méltatója: „... fontos nemzeti és európai tradíciókat egyaránt vállal. Művészetében esztétikai igénnyel fogalmazódik meg jelenkorunk számos gondja mellett a reményhit, a súlyos kétségek ellen feszülő bizalom és a humánumot óvó szeretet."
(Kiss Adél)

Legfrissebbek a szerzőtől: Büki Attila

Tovább a kategóriában: « Advent Adni öröm »
A hozzászóláshoz be kell jelentkezned