A ház


Ötvenhat esztendeje annak, hogy utoljára gyalogosan járta ezeket a poros utakat. Akkor ellenkező irányban, hátra se nézve, szinte futva menekült. Még kamasz volt, és csak annyit érzett, el, el, minél messzebb ettől a bűnös háztól, gyerekkora elrablójától, a kiégett kukoricaföldektől, az elszáradt szilvafáktól. A helytől, ahol apja kihűlő, halott teste feküdt szülei hálószobájában, s a háztól, amelyet anyja évekkel azelőtt szó nélkül itt hagyott. Ma is világosan emlékszik arra a napra. Apja többé nem szólt hozzá, bár valójában senki máshoz sem. Persze nem is volt módja erre, mert az egyre pusztuló gazdaság kilométerekre volt minden lakott területtől. Valaha virágzón, büszkén, de akkorra már elárvultan a puszta közepén. Nem volt miért, nem volt mivel és nem volt, aki művelje a gazdaságot. Állataikat elvitték mind a kommunista rendszer adószedői, az éhhaláltól mindössze az elvaduló kukoricaföldek, a gondozás híján lassan csökevényesedő termények mentették meg őt és apját. De az is, művelés híján, szinte meddővé vált néhány vegetációs év alatt. Apja attól kezdve csak néhanapján jött ki a házból, csak azért, hogy csattogó ostorával kergesse őt a földekre ehető kukoricacsövek mezgerélésére, mígnem egy naptól kezdve soha többé nem hagyta el a házat.
Esős őszi hajnalon találta meg a mozdulatlan testet a fűtetlen ház jéghideg emeleti szobájában. Talán éhen halt, talán a töménytelen alkoholos főzet vitte el, amit a csövekről morzsolt gabonaszemekből párolt magának megmaradt rézedényeiben, napra nap. Megváltva ezzel eszét és egészségét egyaránt elvesztő szenvedéseit.
Tépett cédulát talált a halottas ágy melletti háromlábú, öreg fejőszéken, apja utolsó üzenetével: menj innen messze, minél messzebb, mert ez a ház téged is megöl.
S ment. Sok ezer kilométerre. Országokon keresztül, de mindig csak egyedül. Éheznie már nem kellett, mert annyi munkát mindig talált, hogy ehessen és fedél legyen a feje felett. Sok helyen marasztalták, mert dolgozni tudott. Hamar megtanulta a nyelvet, de keveset beszélt. Egy idő után mindig továbbállt. Ment, hogy minél messzebb kerüljön a háztól, a ház kísértésétől.
Évek múltán az Atlanti óceán másik oldalán állapodott meg. Tanult, dolgozott, cégeket alapított. Sikeres volt vállalkozásaiban. Sok pénzt keresett, főként azzal, hogy házakat épített, olyan helyeken, ahol más erre nem vállalkozott. Távol a városoktól, távol az emberektől, többnyire farmerek részére, hatalmas gazdaságok közepén. Végül mind hasonlított gyerekkora elhagyott házára, csak sokkal nagyobbak voltak. Az ingatlanok átadásakor minden esetben elhelyezett az egyik szobában egy saját kezűleg faragott, háromlábú fejőszéket. A névjegyét. Egy idő után úgy is hívták: a székes ember.
Nem nősült, nem alapított családot. Csak házakat épített, székeket faragott. Hetven éves koráig. Ekkor tekintélyes vagyonát egy alapítványra hagyományozta. Hajóra ült, hogy ismét átszelje az Atlanti óceánt, ahogy ötvenhat esztendeje. Az európai kikötőben bérelt nagyméretű terepjárót. Azzal indult egykori hazájába. Szinte megállás nélkül ért az elhagyatott földre, miután az utolsó benzintöltő állomáson teletankolta a terepjárót. Külön vett még üzemanyagot marmonkannákba is, amelyeket a csomagtartóba helyeztetett a benzinkutassal. Régen nem járt utakon vezette a kocsi GPS-e a ház elvadult növényekkel benőtt romja elé.
Megállt szemben a valamikori bejárattal, nagyjából ötven méterre. Kiszállt. Kivette a magával hozott, utoljára faragott, háromlábú székecskét és a legdrágább, sok évtizedes whiskyt. Letette a ház mellett még ma is álló szilvafa alá. Lassú léptekkel, a burjánzó elhatalmasodott gazerdőben nagyokat lépkedve körbejárta a romos épületet. Még ma is ismerős volt minden elátkozott szeglete. Körútja végén leült faragott fejőszékére, kibontotta a nemes gabonapálinkát. Kimért kortyokkal iszogatta tartalmát. Végül az üres üveget a romos falhoz vágta és visszament a terepjáróhoz. Sok házat építettem, ideje egyet bontani is, kiáltott egy hangosat, miközben beindította a motort. Direktbe kapcsolta az automata váltót és padlógázzal a rom egykori bejáratának hajtott. Visszatértem, ez volt utolsó gondolata a hatalmas robbanást pillanatokkal megelőzőn.

Pázmándi Péter

Szerkesztés alatt...

Legfrissebbek a szerzőtől: Pázmándi Péter

Tovább a kategóriában: « A hajléktalan Advent »
A hozzászóláshoz be kell jelentkezned