A hajléktalan


Sose hitte volna, ha nyugdíjas lesz, azt teszi, amit a többi öregasszony délutánonként, az ablakba könyököl, és az utcát nézi. Szeretett olvasni, zenét hallgatni, de egy idő után nyugtalanság fogta el, sétálni indult, vagy kis szégyenkezéssel az ablakhoz állt. A panelház első emeletéről lehangoló volt a látvány. A szemközti ház szürke tömbje útját állta a fénynek, mozgást csak egy-egy troli vagy sétáló család jelentett.

A lomtalanítás után nem várt színfolttal gazdagodott a tér. Az újságosbódé oldalánál egy hajléktalan férfi vert tanyát. A kidobott bútorok között talált egy heverőt, egy lestrapált fotelt, billegő kisasztalt, és berendezkedett. A bódéhoz úgy tapasztotta életét, mint ereszaljára fecske a fészkét. A ház lakói azonnal ellátták pokrócokkal, használt ruhával, valaki még egy hímzett, rózsás díszpárnával is megajándékozta. A sok terepszínű holmi között barátságosan virított, otthoni hangulatot árasztott, ez az asszonyi kéz nyomát viselő darab. Teréz kimaradt az össznépi adakozásból, mert nem volt férfi holmi a lakásban. Őt elkerülte a szerelem. Magányos volt, de nem a szó fájdalmas, kirekesztő értelmében. Jól érezte magát kényelmes, megszokásokkal körülbástyázott, és apró rituálékkal kibélelt életében.
Egyik nap észrevette, hogy egy vele egykorú nő kis lábosban ételt visz a hajléktalannak. A gesztus lavinát indított el. A házban lakó özvegyasszonyok egymással versengve kényeztették a férfit. Teréz örült, hogy nem kapkodta el, amikor vasárnap erős késztetést érzett, hogy a maradékot levigye a térre.
Egy alkalommal, amikor ismét az ablaknál nézelődött, az a benyomása támadt, hogy a hajléktalan az ő ablakát nézi, tekintetük találkozott is egy pillanatra. Elugrott az ablaktól, a csipkefüggönyt behúzta, a finom virágok és indák szövevényén keresztül figyelt tovább. Magának is nehezen vallotta be, érdekli ez az ember, kíváncsi rá. A férfi még egy ideig az ablaka felé nézett, majd végighevert az ágyon, olvasni kezdett. Akkor fogalmazódott meg benne a gondolat, hogy ennivaló helyett könyvet visz a hajléktalannak.

Töprengve állt a könyvespolc előtt, melyik könyvet válassza? Végül egy kalandos, történelmi regény mellett döntött. Kezében az olvasnivalóval, szívében tele jó szándékkal indult a térre. Az előszobai tükör előtt megállt egy pillanatra, igazított a haján, az önkéntelen mozdulatot azonnal megbánta, mert a kontroll, amit önmaga felett gyakorolt, váratlan összefüggést dobott a felszínre. Elnyomta a nevetséges vádat, kis izgatottsággal csukta be a lakás ajtaját. Csak akkor tűnt fel, amikor kilépett a térre, hogy a férfi nem háttal fekszik a háznak, ahogy eleinte, hanem arccal a kapunak, mint aki szemmel akarja tartani. Elindult felé, de az állhatatosan rászegeződő szempár miatt majdnem visszafordult. A hajléktalan megérezte habozását, várakozón felült, aztán az asszony közeledését látva felállt.
– Hoztam olvasnivalót – nyújtotta a könyvet, hamar túl akar lenni az egészen –, láttam, szeret olvasni - A férfi a könyvért nyúlt, a címét nézte. Az asszony fellélegzett, amikor a zavarba ejtően kék szempár arcáról a könyvre siklott. A hajléktalan ruhája tiszta volt, nem érezte rajta a mosdatlanság szagát.
– Köszönöm – a világító kék szemekben hála és szorongás volt. Erre az apró felfedezésre Teréz megnyugodott. A sovány, naptól és széltől barnára cserzett férfiarcból a kontraszt miatt ugrottak ki ilyen hangsúlyosan a szemek, melyek zavarba hozták, és kicsit elvarázsolták.
– Ha kiolvasta, hozok másikat – ígérte, és elsietett. Amikor felért, az ablakhoz állt, elégedetten látta, hogy a hajléktalan azonnal olvasni kezd. A férfi gyorsan olvasott, ezért Teréz látogatásai egyre sűrűbbek lettek. Amkor az új könyvet levitte, mindig váltottak néhány szót, de szigorúan csak a regényekről, magánéletük nem került szóba. Az sem, hogy a férfi miért lett hajléktalan, Teréz miért van egyedül. Még egymás nevét sem kérdezték, de szokatlan barátságuk jót tett mindkettőjüknek. Teréz szinte megfiatalodott, a hajléktalan viselkedésén kezdett átütni, a mélyre nyomott férfiasság. A ház lakói meglepve, kicsit furcsállva figyelték őket. Az apró konyhákban állandó beszédtéma lett barátságuk, és Terézhez is eljutottak a jóakaratú figyelmeztetések. Nem értette, miért baj az, míg a többiek a testét, ő a lelkét táplálja a hajléktalannak.
Egy hosszabb beszélgetés közben, a férfi önkéntelen mozdulattal a fotelra mutatott, hellyel kínálva őt. Teréz meglepődve hátralépett, a koszlott kárpitra meredt. A hajléktalan elértve pillantását, felkapott egy újságot az ágyról és tüsténkedve ráterítette.
– Köszönöm nem, már mennem kell – tiltakozott, megszakítva beszélgetésüket szinte elmenekült. Míg lakása felé tartott, nem tudott szabadulni a férfi elsápadó arcának látványától. Sajnálta, de haragudott is rá, amiért ilyen lehetetlen helyzetbe hozta. Mit képzelt, hogy kiül a térre, az ezerszemű ház már egy ideje figyelő tekintete elé? Csodálkozott, hogy ez az olvasott ember, aki nincs híjával az intelligenciának, nem érezte át ennek a szituációnak a képtelenségét. Még jó, hogy nem az ágyra invitált, háborgott. Mire felért a lakásba, lecsillapodott. Az ablakhoz ment, de a férfit nem látta a téren, a könyv az ágyon hevert.
Teréznek nyugtalan éjszakája volt, még feküdt, amikor meghallotta, hogy szapora eső veri az ablakot. Vége a jó időnek volt első gondolata. A második a hajléktalan. Gyorsan az ablakhoz sietett, de a sűrű vízfüggönyön át csak maszatos szürkeséget látott. Idegesen elrántotta a függönyt, a helyzet nem sokat javult. Percenként futott az ablakhoz, csak akkor nyugodott meg, amikor az eső alábbhagyott, és látta, hogy a férfi ágyát nagy nejlonlepedő fedi. Régen örült annyira a napsütésnek, az előbújó, erőtlen sugaraknak, mint most. A férfi is mozgolódni kezdett, szétteregette a pokrócokat, nedvessé vált ruháit, hogy száradjanak. Teréz, ettől a naptól kezdve aggódva kémlelte az eget. Az eső egész héten át esett, kisebb-nagyobb szünetekkel. A hajléktalan, ha kisütött a Nap, nedves holmija között motozott fáradhatatlan. Teréz mindennap megállt mellette néhány szóra. Egyik tartósan derült napon, kezében egy újabb, nagy gonddal kiválasztott könyvvel, hosszabb beszélgetésre számítva látogatta meg. Meglepetésére a férfi elhárította az olvasnivalót, nem szeretné, ha elázna, indokolta. Hangja udvarias volt, érvelése logikus, de Teréz fülének elutasító. Ott állt kezében a visszautasított könyvvel, torkában a szavakkal, amiket a lakásban már megfogalmazott. Önkéntelenül közelebb lépett, de kényes orrát váratlanul megütötte a napon száradó, befülledt, állandóan nyirkos takarók, ruhák, kellemetlen szaga. A közeledés alig körvonalazódó szándéka hirtelen semmivé foszlott.
A napok óta felhőtlen égbolt a megkönnyebbülés mellett hideget hozott. Teréz első dolga volt reggel, hogy forró teát és szendvicset vigyen a férfinak. Észrevette, hogy egy ideje lanyhult a figyelem a hajléktalan iránt, megritkultak, majd elmaradtak a bőségesen érkező ebédek. Mintha a ház elkönyvelte volna, hogy a férfi Terézhez tartozik, ezért a gondoskodást átengedte neki. Az asszony értetlenül fogadta a szóban meg nem fogalmazott, de a gyakorlatban már működő döntést. Ezentúl két személyre főzött, fóliába burkolva vitte a meleg ebédet a térre. Nem lázadozott a helyzet ellen, amibe belecsöppent, inkább igyekezett megfelelni annak. A férfi hálásan, de szabadkozva fogadta a szinte teljes körű ellátást. Teréz azt hitte, hogy a napi többszöri találkozás során visszatalálnak régi, érdekes beszélgetéseikhez. Tévedett, az a pár szó, amit váltottak, pontosan beleillett abba a sablonba, amely a hajléktalannak a többi emberhez fűződő viszonyát jellemezte. Terézt rosszul érintette a férfi új keletű szótlansága, de a változást külső okokban kereste.
Egyre hidegebb lett, amikor levitte a reggelit, maga is fázósan toporgott, a zörgő, keményre fagyott fólia alól kikászálódó férfi látványa, nap mint nap szíven ütötte. Amikor az első hó leesett, meglepte egy tollpaplannal, ami felesleges volt a távfűtéses lakásban. Azonban hiába volt meleg takaró, forró tea, a hajléktalan köhögni kezdett, egyre kevesebbet evett. Ettől kezdve a tea mellé gyógyszer és vitamin is társult.
Közeledett a karácsony, Teréz meglepetéssel készült védencének. Vásárolt egy apró műfenyőt, szépen feldíszítette, esténként vastag téli kesztyűt és sapkát kötött, hogy ajándék is legyen a fa alatt. Kényelmes otthonából állandóan szemmel tartotta a férfit, hogy bármikor a segítségére siethessen. Az egyik csikorgóan kemény napon, amikor levitte az ebédet, a hajléktalan lábait felhúzva, összes létező ruháját magára szedve ült az ágyon, mint valami formátlan rongyszobor. Az asszony kis söprűjével letisztította a havat az asztalkáról, és ebédelni hívta. A férfi nem mozdult, helyette rekedtes hangon szólítgatni kezdte.
– Teréz, Terike. – az asszony megrezzent.
– Honnan tudja a nevem? – nézett a hidegtől vörösre mart arcba. A valaha élénk, kék szemeket furcsa köd ülte meg, a régi karakteres vonások felpuhultak.
– Terikének tizenhatodik születésnapjára szeretettel, anyu – a szavakat egyenként, kis szünetekkel ejtette ki.
– Értem, az egyik könyvből – mélázott el az asszony, aztán siettette, félt, hogy kihűl az étel.
– Nem vagyok éhes – tiltakozott kicsit ingerülten –, inkább szomjas. – A rengeteg ruha alól előkerült egy borosüveg, hosszan ivott, aztán elrejtette újra göncei közé. Az olcsó bor savanyú szaga Teréz számára beszennyezte a csípős, friss levegőt, mindig mosolygó arcára kiábrándultság ült.
– Iszik? – a férfi megérezte rosszallását, az alkohol elzsongító hatásán keresztül is.
– Fázom, mindig fázom, belül is – köhögés fogta el. – Aludni szeretnék! – motyogta, és eldőlt az ágyon.

Teréz nehezen ébredt, később is a szokottnál. Órájára nézett, ijedt kapkodásba kezdett, az ablakra csak futó pillantást vetett. Amikor a térre ért kezében a termosszal, hitetlenkedve meredt az üres ágyra. A férfi hátizsákja is eltűnt, a feldúlt fekhelyen csak a tollpaplan fehérlett hivalkodóan.
– Hajnalban vitte el a mentő – szólalt meg mellette egy kutyáját sétáltató nő. Teréz maga sem tudta, hogy került vissza a lakásba, agyában egyetlen vigasztaló gondolat járt szüntelen, „én mindent megtettem, amit lehetett”. Valóban mindent? Minél többször hajtogatta, érthetetlen módon meggyőződése annál jobban gyengült. Állt az ablak mellett, végigpergette az elmúlt hónapok eseményeit, amikor ruhák és étel helyett könyvet vitt, történeteket, gondolatokat és olyan barátságot, amely a férfit eltávolította, elemelte a valóságtól. A beszélgetés percei alatt elfelejtette, hogy hajléktalan, egyenrangúként viselkedett, hellyel kínálta. Elöntötte a szégyen, ha eszébe jutott, hogy mennyire a konvenciók rabja volt, amikor nem fogadta el a felajánlott ülőhelyet. Mélyen megbántotta akkor, és barátságukat visszajuttatta arra a szintre, amit az ember egy gazdátlan kutyáért is megtesz. Micsoda szánalmas ötlet, műfenyővel ünnepivé tenni a karácsonyt egy hajléktalannak.
Eljött az ablaktól, határozottan a telefonhoz ment, de lehanyatlott a keze, megdöbbent, még a nevét sem tudja. Nem tud róla semmit.

Zentai Eta

Zentai Eta vagyok, néhány szó magamról. Budapesten születtem 1938-ban. Mindent kicsit később csináltam, mint lehetett volna. Könyvtárosi diplomát már két gyerek mellett szereztem, és az írásba is nyugdíjasként szerettem bele. Pályázatokon indultam, verseim, novelláim, meséim különböző kiadóknál és online felületen jelentek és jelennek meg. Haikuim a Napút című folyóiratban, szintén
pályázatok keretében.
Jelenleg három irodalmi körhöz tartozom: A Faludy György Irodalmi Műhelyhez, az Irkához és a A Hetek kortárs irodalmi online folyóirathoz.

Tovább a kategóriában: « Felismerés A ház »
A hozzászóláshoz be kell jelentkezned