Szellemvasút

Kovács G. Gusztáv utálta az erőszakos hajnalokat, amikor az ember nem önszántából ébred, hanem a kíméletlen óracsörgés vijjogása kergeti szét a könnyű álmok rózsaszín felhőfoszlányait. Ilyenkor mindig rosszul indult a napja.
Morcosan kapkodta lábait a Rákóczi út árnyas lombkoronája alatt és azon töprengett, mennyivel könnyebb élete lehetett volna egy dallasi olajmágnás, egy párizsi bankár vagy egy hollywoodi színész fiaként, bár roppant félelem kerítette hatalmába, ha Ceglédnél nagyobb város ismeretlen forgatagába csöppent. Valójában nem vágyódott el innen, úgy vélte, semmivel sem lehet jobb az orosz sztyeppén, a Szahara homokján vagy az Andok felhőkbe bújó hegyoldalain. A szürke, mozdulatlan kisváros csöndjébe burkolózva talán nem érzi magát annyira védtelennek és idegennek az ember, kapcsolatai és megmagyarázhatatlan kötődései beleszövik a mindennapok apró rémületei közé a biztonság érzését.
Egy hófehér kuvasz rohant el mellette, lekapta orráról napszemüvegét és odakiáltott Kovács G. Gusztávnak.
– Igyekezzen, mert lekési a vonatot! Hallotta a reggeli időjárás-jelentést? Beolvasták, hogy gomolyfelhők gyülekeznek nyugaton, keletről pedig nem nagyon fújnak új szelek. Szép napunk lesz ma is!
Kovács G. Gusztáv válaszra sem méltatta. Egy „olyan” kutya ne szaladozzon hajnalban napszemüvegben.
Az állomás épületébe belépve megcsapta orrát a mellékhelyiségekből áramló bűz. Egyébként sem szerette a ceglédi vasútállomást, volt benne valami nyomasztó, olyan sötétnek, hidegnek, barátságtalannak tűnt, de lehet, hogy csak a gondozatlanság, a nemtörődömség, a szeretet hiánya párolgott a falakból. Arról persze fogalma sem volt, mennyire lehet szeretni egy vasútállomást, de meggyőződése szerint a „város kapujának” illenék sokkal szebbnek, barátságosabbnak és vendégcsalogatóbbnak lenni.
Megváltotta jegyét a pénztárnál. Ilyenkor mindig zavart mosoly ült ki az ajkára, soha nem tudta eldönteni, miért haragszanak rá a pénztárosok, mivel úgy lökték elé a jegyet és a visszajáró aprót, mintha jelenléte és jelentéktelen személye kimerítette volna a bűncselekmény fogalmát.
Befutott a vonat, némi tülekedés árán egy termetes asszonyság mellett sikerült ülőhelyet találni. Szemben vele egy öltönyös, nyakkendős, kopasz úriember támasztotta az állát. Ezen kicsit elcsodálkozott, hiszen a mai világban öltönyös, nyakkendős, kopasz úriemberek nem szoktak vonattal utazni. Mellette egy csinos fiatal hölgy ült, valamilyen színes újságot olvasott. Lopva végigmérte, de a vizuális élményen kívül komolyabb csábítás már nem érintette meg. Átkozta a szerencséjét, amiért nem egymással szemben ülnek. Talán a mellette hangosan fújtató asszonyság hamarosan leszáll a vonatról.
Ki akart nézni az ablakon, de az elfutó tájból csak koszosan szürke foszlányokat látott. Az ablaküveg irgalmatlanul mocskos volt, legutóbb nyilván a rendszerváltás idején takaríthatták meg. Utálta a vonatokat.
Kezét mellén összefonta, néhány perc múlva mély álomba merült.
Hirtelen egy óriási zökkenés riasztotta fel, a hangszórókból sipíkoló/nincs ilyen szó, sipákoló vagy sipító/ hadarással kiszakadva kopogtatta a szerelvény ablakait egy éles női fejhang.
– Cegléd állomás! Cegléd állomás! Aki le akar szállni, az igyekezzen, nem érünk rá magukra várni! Egyébként sem érünk rá semmire! A szerelvény egy perc múlva indul a belvárosba.
Kovács G. Gusztáv értetlenül bámult utastársaira. Szórakoznak most velük? Neki időben Budapestre kell érni, nem ér rá ilyen idétlen tréfákra.
– Hölgyeim és uraim! Ez az utolsó pillanat, mérjék fel lehetőségeiket, esélyeiket, képességeiket, döntsék el, hogy mit szeretnének! Aki jönni akar, az jöhet, aki maradni akar, az most szálljon le! – mennydörögte egy mély basszus. A zengő, érces hang egyre közelebbről hallatszott, különleges rezgés volt benne, amilyennel Kovács G. még soha életében nem találkozott, a hang gazdája pedig nem volt más, mint a kalauz. Legalább két méter magas lehetett, arányos alkat, kellemes arc, hullámos, barna haj, mintha valamelyik híres divatlaptól kölcsönözte volna a MÁV, de leginkább szemei tűntek érdekesnek. Kovács G. Gusztáv rögtön tudta, nehéz lehet hazudni ennek az embernek.
– Maguk tudják, mi történik itt? – fordult félénken utastársaihoz.
– Maga hol él? – förmedt rá két harapás között a mellette ülő termetes asszonyság. A többiek döbbenten meresztették rá szemüket, Kovács G. Gusztávnak viszont fogalma sem volt arról, hogy hol kellene élni. Nem volt teljesen biztos abban, hogy felébredt, azt sem tudta, mit csináljon, mit gondoljon, mit érezzen. A legjobb megoldásnak az tűnt, ha nem tesz semmit, csak vár.
A szerelvény nagy döccenéssel megindult, kikanyarodott az állomásról és lassan a Rákóczi úti fák fölé emelkedett.
Kovács G. Gusztávnak megremegett a gyomra. A felemelkedés az nem vicc. Az nagyon komoly dolog. Becsukta a szemét és biztos volt abban, ha újra kinyitja, akkor már minden rendben lesz. Az emberrel nem tehetnek meg bármit, neki is van önérzete, emberi méltósága, ezt nem lehet semmibe venni. Mit mond majd a gyerekeinek? Apátokból bohócot csináltak? Nem, mindez nem lehet igaz!
Résnyire nyitotta a szemét, és majdnem felsikoltott a rémülettől. Közvetlenül az orra előtt a kalauz arcát látta.
– Jól érzi magát? – kérdezte kedvesen a kalauz.
– Nem érzem jól magam! Mondja meg, mi a fene történik itt? – szakadt ki belőle a kétségbeesett kérdés. – Két középiskolás gyermekem van, hamarosan nyugdíjba mehetnék. Én nem akarok meghalni! – süvítette és fékezhetetlen zokogás buborékai borították el torkát.
– Nem lesz semmi baj. Csak mindig maradjon mellettem – veregette meg vállát barátságosan a kalauz. – A következő megálló New York lesz. Jöjjön velem. Addig lesz időnk beszélgetni.
Az egyik vagon folyosóján megálltak, a kalauz lehúzta az ablakot.
– Könyököljön ide mellém. Nézelődjünk. Fentről érdekes a világ, bár teljesen más képet mutat, mintha odalent múlatná az ember az időt.
Kovács G. Gusztáv nagy levegőt vett és kidugta a fejét az ablakon. Még soha nem látta Ceglédet a magasból. Elképedt a látványtól. Egy felbolydult méhkashoz hasonlított a város
– Az emberek azt hiszik, hogy nincs közük a világ folyásához, pedig ha tudnák… – mosolyodott el sokat sejtetően a kalauz.
– Mit akar ezzel mondani?
– Maga is úgy gondolja, hogy senkinek nincs köze a maga titkos gondolataihoz, azokhoz a ki nem mondott szavakhoz, kívánságokhoz, érzésekhez, amelyeket üres pillanataiban, dühében, fájdalmában, örömében embertársai felé küld? Nem tulajdonít nekik jelentőséget, de ezek mind eljutnak Istenhez, ezt ne felejtse el.
– Maga valami hittérítő? Akkor jobb, ha én most megyek – vonta össze szemöldökét bosszúsan Kovács G. Gusztáv; hirtelen újra erősnek érezte magát, nyoma sem volt már az előbbi kétségbeesésnek.
– Várjon! Ne siessen. Mindenki rögtön olyan ingerült lesz, amikor őszintén beszélgetünk, pedig végre ki kellene mondani azt, amit régóta őrizgetünk legbelül. Jöjjön, nézze csak! Maga szerint boldogok azok az emberek, akik ott lenn rohangálnak?
Kovács G. Gusztáv megrántotta a vállát. Már bosszantotta ez a férfi, fogalma sem volt, hogy hová akar kilyukadni. Nem volt kedve beszélgetni, de visszakönyökölt a kalauz mellé a vonatablakba.
– Nézze, ott éppen betörni készül az a két fiatalember. Ott pedig egy férfi megpofozta a feleségét. Vérzik az orra a nőnek. Nézze azt a kislányt. Reggeli nélkül megy iskolába!
– Honnan tudja, hogy nem reggelizett? – kérdezte minden érdeklődés nélkül Kovács G. Gusztáv.
– Tudom – válaszolta összehúzott szemmel a kalauz.
– Talán a maga gyereke?
– Nem. Nekem nincs gyerekem. Néha mindenkiről mindent tudok, pedig soha nem találkoztunk, soha nem beszélgettünk. Sajnos elfelejtettük már egymás nyelvét, nem értjük pontosan a szavakat, az érintéseket, a pillantásokat. Mindenki azt hiszi, ha magas kerítéseket és magas kapukat épít a háza köré, azzal mindent eltakarhat. Sokkal fontosabbnak tartjuk a külsőségeket, mint a valót, azt a különös belső varázslatot, amely soha nem csapna be, soha nem hazudna nekünk, soha nem engedne saját kicsinyességünk és kishitűségünk csapdájába esni, ha hallgatnánk rá.
– Nem tudom, mire gondol, nem is nagyon értem, hogy mit hord itt össze, de az az érzésem, magának fogalma sincs a való világról! – horkant fel Kovács G. – Magának fogalma sincs arról, hogyan kell felnevelni egy gyereket, mennyit kell gürcölni a megélhetésért, mi mindenre rákényszerül az ember.
– Maga tudja, hogyan kell felnevelni egy gyereket? – nézett kérdőn Kovács G. Gusztáv szemébe a kalauz. – Maga szerint tud itt valaki valamit teljes bizonyossággal, vagy csak úgy teszünk, mintha mindent tudnánk? Nézzen le! Maga szerint tele van a világ mindentudókkal?
– Nem lehet mindig mindent megmagyarázni! Másból sem állna az életünk, csak magyarázkodásból! – fakadt ki dühösen Kovács G. Gusztáv.
– Nem is kell mindig magyarázkodni, de maga szerint szebbnek tűnik a világ a pesszimista oldalról? Dühöngésünk közben oda tudunk figyelni bármi másra, mint saját megfékezhetetlen dühünk hullámaira, vélt vagy valós igazságaink kíméletlen ostorcsapásaira?
– Ugyan! Ne mérgeljen már fel! – toppantott mérgesen lábával Kovács G. – Sorolja nekem itt a közhelyeket! A világ nem így működik, ahogyan maga előadja!
– Próbálta már az ellenkezőjét? – mosolyodott el a kalauz. – Nézze csak! Az a fiú drogos. A szülei sem tudják. Hamarosan meg fog halni, mert túladagolja magának az anyagot. Szülei szerint semmirekellő. A barátai szerint érzékeny és magányos. Az az ősz férfi úgy hiszi önmagáról, hogy pótolhatatlan, neki fontos feladatai vannak még az életben, pedig csak élni, pihenni és gondolkodni kellene, és hagyni a környezetét, a várost a problémákkal, a küzdelmekkel, az örömökkel megbirkózni. Sajnos még mindig nagy a befolyása és nem hajlandó megválni kivívott érdemeitől. Az a kontyos hölgy pedagógus. Azt mondják, ő a legjobb, pedig nem történik más, csak mindig ő kapja a legjobb gyerekanyagot. Pedig a rosszat jóvá, kiemelkedővé formálni sokkal nehezebb és sokkal nagyobb eredmény, mint a jóból kicsit jobbat összehozni. Persze többet is kell dolgoznunk érte. Erre azonban kevesen hajlandók. Minden rögtön, egyből, azonnal kell, nincs idő a késlekedésre! Eddig még soha senki nem tudta elmagyarázni nekem, hogy hova ez a nagy sietség. Az igazság, úgy tűnik, sokarcú szörnyeteg, van, akinek a szebbik énjét mutatja, de másra démonszemekkel tekint. Ezen nem segítenek a törvények sem, főleg nem az emberi törvények.
– Könyörgöm, mondja meg végre, mit akar tőlem?
– Én semmit – ingatta fejét a kalauz. – Mindenki saját akarattal rendelkezik, saját álmai vannak, amelyeket meg kellene valósítani, hiszen ezért vagyunk itt. Most, később, itt vagy máshol, de ehhez tudnunk kell, kik vagyunk, honnan jöttünk, és hová megyünk. A többi csak részletkérdés. A valóság mi vagyunk és nem az, amit valóságnak hiszünk. Senkinek sincs menetjegye az örökkévalóságba.
– De én csak egy egyszerű kisember vagyok. Miért várja tőlem, hogy értsem, amit maga mond?
– Mindennek eljön egyszer az ideje, csak emlékezzen. Maga volt már valaki, és még lesz valaki. A többit magának kell tudni. Nézzen le. Mennyivel másabb lehetne ez a város, ha mindenki értené és megértené a másikat, ha a nyelv, a mondatok, a szavak nem csak a gyűlölet, az ellenszenv, az egyet nem értés követei lennének, amelyek letörnek minden másságot, tisztaságot, minden emberit, mert a célokat az egyéni érdekek, az egyéni ízlés, az önös gondolkodás jelöli ki. Megpróbálhatnánk végre látni az egészet, hiszen az összképhez a legapróbb részlet is hozzátartozik, és legalább olyan fontos és meghatározó, mint a többi. A ma ki nem mondott gondolatok, elfojtott vágyak, megvalósítatlan álmok a holnap cselekvései és történései lehetnek.
Kovács G. Gusztáv nagyon furcsán érezte magát, a lelkében érzett valami kellemetlen motoszkálást, amely a fizikai fájdalom határát súrolta. Eddig még soha nem érezte ennyire tisztán és pontosan, hogy láthatatlan erők, érintések, vonzalmak vannak rá hatással.
– Leszállók lesznek, vigyázzon! Nagy lesz a tülekedés, a verekedés.
Valóban óriási tülekedés támadt a peronon, az emberek egymást taszigálva próbáltak közelebb kerülni az ajtóhoz. Az öltönyös, nyakkendős, kopasz úriember keményen félrelökdöste az útjában állókat, és egy merész mozdulattal kivetette magát a vonatból. A termetes asszonyság hatalmas táskájával tört magának utat az ajtóig. Árnyékában meglapulva az a csinos, fiatal hölgy következett, aki az öltönyös úriember mellett ült. Ő is minden gondolkodás nélkül lendítette ki magát az ajtón.
– Mi lesz velük? – nézett kérdőn Kovács G. a kalauzra.
– Ne izguljon, túlélik, legfeljebb kicsit csalódottak lesznek, mert nem azt találják lent, amit keresnek. Akinek most nem sikerül, az majd újra megpróbálja, talán itt, talán máshol.
Egyre vadabb és dühösebb lett az ajtó megrohamozása, az utasok szinte egymást eltaposva próbálták elérni a kijáratot. Kovács G. Gusztáv félt. Valaki belekapaszkodott a karjába és az ajtó felé rántotta. Ijedten kapott a kalauz felé, de hiába kapaszkodott meg a kabátjában, már nem volt megállás, a tömeg kisodorta az ajtón.
– Ne féljen! Már minden csak magán múlik! – kiáltotta utána a kalauz. Kovács G. Gusztávnak örökre az emlékezetébe vésődött az a mosolygó arc.

Zihálva ült fel az ágyon, amikor az óracsörgés belehasított a hajnali csöndbe. Pizsamájából csavarni lehetett az izzadtságot. Néhány pillanatig nem tudta, mi történt vele, de amikor meghallotta felesége egyenletes szuszogását, akkor végre megnyugodott.
Morcosan kapkodta lábait a Rákóczi út árnyas lombkoronája alatt, fáradt volt és semmihez nem volt kedve.
Hirtelen egy hófehér kuvasz rohant el mellette. Kovács G. Gusztáv úgy érezte, azonnal el fog ájulni, a kutya azonban mit sem törődött vele, szaladt tovább.
Végre kiért az állomásra, megváltotta menetjegyét, majd hamarosan befutott a vonat.
Most nem akart hadakozni az ülőhelyért, megállt a peronon, lehúzta az ablakot, egykedvűen bámulta az elfutó tájat.
Benyúlt a zsebébe, egy cigarettát akart elővenni, de valami más akadt a kezébe. Előhúzta és a fény felé tartva alaposan megvizsgálta. A kalauz kabátgombja volt. Nyilván akkor maradhatott a kezében, amikor kétségbeesetten próbált valami biztos pontban megkapaszkodni.
– Biztos pontok pedig nincsenek – mosolyodott el, s a gombot gondosan tenyerébe rejtve elindult ülőhelyet keresni magának.

Egervári József

Egervári József vagyok, Jászberényben születtem 1962-ben, de Cegléden élek már huszonöt éve. Semmiféle irodalmi végzettségem sincs, a kötelező általános- és középiskolai magyar órákon kívül csak az olvasás szeretete vonzott az írás művészetéhez mindenféle kacskaringós utakon.

Tizenhét évig újságírással foglalkoztam, egy kisvárosi lapnak főszerkesztője is voltam egy darabig, míg bele nem tenyerelt a politika, s mivel sosem szerettem bértollnok lenni, egyik napról a másikra eljöttem az újságtól.

Öt éve ismét nekifogtam verseket, elbeszéléseket, novellákat írni, több antológiában, internetes oldalon jelent meg írásom.

Legfrissebbek a szerzőtől: Egervári József

Tovább a kategóriában: « Minden rendben van Forgatáson »
A hozzászóláshoz be kell jelentkezned