Halleluja

Kisétálok a parkba. Táskámba egy két decis vodka, üdítő, szendvicsek. Leülök egy árnyékos padra. Türelmetlenül nézelődöm, várom az emberemet. Ismeretségünk is itt kezdődött. Elmerülten olvastam egy könyvet, amikor meghallottam egy hangot. Fájdalmasan, szívszorítóan szólt – a Leonard Cohenre emlékeztető hangon – a Halleluja. Nem kísérte nagyzenekar, csak egy gitár, de a rekedtes hangtól elállt a lélegzetem. Felnéztem! A tér sarkában egy idős férfi állt, gitárral a kezében. Ruhája kopottas. Vállig érő ősz haj. Az arca, mint a felszántott föld. Ráncaiban ezer történet, amit az élet írt kegyetlen, vad kedvében. Elindultam felé. A földön egy befőttes üveg, benne némi apró. Amikor elhalt az utolsó akkord is, a zsebembe nyúltam. Találtam egy árva kétszáz forintost (csak olvasni jöttem le), és hozzá léptem. Megfogtam a kezét és beletettem a pénzt. Rám nézett csodálkozva, hálásan. Nem szólt semmit, leguggolt és pakolászni kezdett.
– Kíváncsivá tett – mondtam –, nagyon tehetséges, szívvel énekel, beszélgethetnénk egy kicsit?
Felnézett rám.
– Velem? – ilyen hitetlenséget még ember szemében nem láttam.
– Igen, ha van egy kis ideje – bólintottam –, de ha várják otthon, megértem, akkor majd máskor.
Összeszűkült a szeme
– Maga gúnyolódik, hölgyem? – kérdezte, és most én voltam, aki nem értett semmit.
– Miért tenném? Szeretném, ha mesélne magáról. Ez akkora baj?
Nem szólt semmit, csak elgondolkodva nézett. Sértődötten megfordultam és elindultam.
– Várjon! – szólt utánam. – Ne haragudjon! Csak nem értem, mit akar egy hajléktan öregembertől?
Megtorpantam.
– Maga hajléktalan? – léptem vissza hozzá. Most rajtam volt a csodálkozás sora. – Nem úgy néz ki, olyan...tiszta – szaladt ki belőlem a hülye sztereotip mondat. A fenébe! – Ne haragudjon. Csak valahogy olyan... – hebegtem és éreztem, a vegetatív idegrendszer pirosra festi az arcomat. Felnevetett.
– Jól van, ne mondjon semmit, két nap múlva, ha gondolja, eljövök és beszélhetünk, ha már én érdeklem, tízkor találkozunk itt, ha magának is megfelel!
– Igen, jó lesz.
– Viszlát! – intett és elindult.
Most pedig várom, mert még kíváncsibbá tett. Pontosan érkezett. Leült mellém. A pennys szatyrot a lábai közé tette.
– Evett már? – kérdeztem. – Van nálam szendvics, egyedül nem volt kedvem enni, társaságban jobb!
– Nem, még nem ettem – ingatta a fejét és nézte, ahogy kihorgászom a kaját és az üdítőt. Mosolyogva vette el. – Maga kedvesen átlátszó! Ezt nekem hozta, csakis nekem. – Enni kezdett. – Tudja, miért jöttem el?
– Nem tudom!
– Mert maga a kezembe adta a pénzt, nem ledobta, nem sajnálkozva, lekezelve adott. Tudom, mire gondol, egy hajléktalan ne legyen önérzetes. Örüljön, ha kap valamit. Mindegy a hogy, mindegy a miért. Köszönje meg szépen, és mehet a kocsmába.
Gyorsan behúztam a zipzárt a táskámon. A vodka szégyenkezve lapított.
– Nem gondolom ezt! Nem tudtam, hogy hajléktalan, de ha tudtam volna, akkor is a kezébe adom a pénzt. Ivott egy korty üdítőt és rám nézett.
– Mit szeretne tudni?
– Szépen gitározik, szívvel énekel, és ha nem tolakodó a kérdés, az is érdekel, hogy került az utcára?
– Hát, akkor mesélek. Zenetanár voltam egyszer, egy régi életemben. Rajongva szeretem a hangszereket. Rengeteg lemezem volt. Jazz, blues; Duke Ellington, Ray Charles a legnagyobb kedvenceim. Hat évvel ezelőtt aztán elkezdődtek a bajok. Feleségemmel megromlott a kapcsolatunk. Elváltunk. A ház az övé volt, így ő és a kisfiam ott maradtak. Az iskolában, ahol tanítottam, leépítések történtek. Másodmagammal utcára kerültem. Nem találtam munkát. Magyarországon a diplomás inaktívak száma borzasztóan magas. Munkát kerestem, most már bármilyet, ha nem a szakmámban, az sem baj. Fizetnem kellett a méregdrága albérletet. Gyerektartást. A végkielégítésem fogytán volt. A kisfiamat rendszeresen látogattam. Állatkertbe, cukrászdába mentünk.
Végre találtam munkát egy raktárban. Azt gondoltam, nem is nehéz, ha az ember nagyon akar valamit. Néhány napja dolgoztam ott, amikor elütött egy autó. Hosszadalmas kórházi kezelés után, amikor visszamentem a munkahelyemre, köszönték, de nem kértek belőlem tovább.
Még próbáltam, reménykedtem, hogy sikerülni fog. Telt az idő, semmi munka. A maradék pénzemmel vidékre költöztem, talán majd ott. Nem találtam semmit. Szezonmunkák adódtak, almát szedtem, kisvállalkozásokban segítettem. Aztán elfogyott a munka, elfogyott a pénz. Rokonaim nincsenek, nem volt kihez fordulnom.
Visszajöttem Pestre, talán itt több a lehetőség. Nem volt szerencsém, pedig bármi jó lett volna. Az első éjjelen egy padon aludtam. Volt valamennyi pénzem, kiflit, párizsit vettem. Napközben kiálltam a térre és gitároztam. Néha nem mehettem, szakadt az eső, vagy nagyon hideg volt. Akkor pénz nélkül maradtam.
Találtam egy hajléktalan szállót, bementem, megengedték, hogy fürödjek, de napközben el kellett jönnöm. Éjszaka visszamentem, reggelre szinte minden használható holmim eltűnt. A gitárom csak azért nem, mert mellettem volt szorosan, fogtam.
Már munkát sem tudtam vállalni, a balesetben megsérült a gerincem, nem tudtam emelni. Szépen, szisztematikusan szorultam a társadalom peremére. Télen nagyon nehéz volt olyan helyet találni, ahol meleg volt valamennyire.
Elmentem megnézni a kisfiamat. A feleségem be sem engedett! Most már tényleg érzelmi, támasz nélkül maradtam.
Megbicsaklik a hangja. Keze fejével megtörli a szemét.
– Kér egy korty szíverősítőt? – kérdeztem.
– Nem, köszönöm! Láttam, hogy hozott. Az első időkben előfordult, hogy ittam, mert borzasztóan hideg volt, mert egyedül voltam, mert a pálinka jótékonyan, forrón áradt szét a testemben. Reggel viszont,amikor felébredtem egy kapualjban, nagyon bántam, hogy nincs pénzem ennivalóra. Vannak, aki azt hiszik, a hajléktalanság izoláció a társadalomtól. Független élet. Pedig mi kiszolgáltatottak vagyunk. Más emberek jóindulatától függünk. Közben a méltóságunkat, a lelkünket adjuk az életben maradásért cserébe.
– Most hol él? Jön a tél.
– Egy ismerős hajléktalan elvitt a kiserdőbe ahol ő lakott.Ha ügyes vagy, találhatsz fóliát, ezt, azt a városban. Itt lakhatsz télen, mondta. Sikerült összeszednem mindent, ami kellett. Az emberek annyi mindent kidobnak Összetákoltam egy bungit. Sok időbe telt, amíg megszoktam, hogy ezen a helyen farkastörvények uralkodnak. A férfiak napi szinten összeverekedtek egy cipőn, egy takarón. Ellopták egymástól, amit csak lehetett. Aki életképtelen, az itt meghal, és ezt vegye szó szerint! Tudom, kegyetlenül hangzik, de olyan mélyen vannak ezek az emberek, ahonnan már nincs lejjebb. Nincsenek törvények, nincs semmi más , csak az ÉN!
– Magát is bántották?
– Igen, még az elején. Ők olyan hajléktalanok, akik a normális életben is semmirevalóak voltak. Alkoholista, agresszív, munkakerülő. A nagyrészünk nem ilyen! A hozzám hasonlóan gondolkodók megvédtek. Végül békén hagytak. Többen vagyunk, segítjük egymást. – Rám néz. Elmosolyodik. –Látom elszomorítottam, mindent meg lehet szokni – mondja és tétován, félve megsimogatja a kezem. Lenyúl a szatyráért. – Köszönöm a szendvicset! Köszönöm az idejét, a kedvességét. Mennem kell, lomtalanítás van az egyik kerületben. Sok mindent lehet találni, ami nekünk kincs.
Felállunk. Hozzá lépek és hirtelen megölelem. Van nálam egy dobozka, benne némi pénz, észrevétlenül a szatyrába pottyantom. Elindul, én pedig hosszasan nézek utána. Harag, és kimondhatatlan fájdalom kavarog bennem. Nincs szociális háló, nincs valamirevaló, ésszerű, ütős segítség. Elindulok haza a melegbe, a komfortos életembe. Lelkemben megszólal Leonard Cohen, és fájdalmasan, remény vesztve árad a dal, Halleluja, halleluja...

Édes Anna

Édes Anna vagyok, Budapesten születtem. Gyerekkorom óta szeretek olvasni. Első novellámat néhány évvel ezelőtt írtam, elvittem egy volt tanárnőmnek, aki azt mondta, hogy bűn rossz!
Elraktam a fiókba, úgy gondoltam, nem kell erőltetni, ami nem megy. Másfél évvel ezelőtt aztán mégis elővettem, feltettem a Facebookon egy csoportban. Sikere volt, amennyire ez sikernek nevezhető.
Akkor kezdtem el ismét írni, írásaim először a Literatura csoportban jelentek meg, majd a Litera-túra Irodalmi és Művészeti Magazinban, a Comitatus folyóiratban, nyomtatott verzióban is.
Ma már vidéken élek, szeretem az egyszerű, emberi történeteket. Hiszem, hogy a jó írások hatására a lelkek megtalálják egymáshoz az utat.

Legfrissebbek a szerzőtől: Édes Anna

Tovább a kategóriában: « Anima mundi Mű/Tét »
A hozzászóláshoz be kell jelentkezned