Emlékváros

Az arcodat figyeltem, ahogy beértünk a városba.
Te egy európai nagyvárosból származol, én innen. Figyeltelek, mikor önt el a
csalódás, de csak őszinte kíváncsiságot láttam rajtad. Ezt szeretem benned
annyira, hogy úgy rá tudsz csodálkozni mindenre, ami más.
Az első és egyetlen kereszteződésben álltunk, a lámpa éppen piros volt.
Hadonászva mutogattál mindenfelé, egyben akartad elnyelni a várost,
kérdezgetted, mi micsoda. De én nem tudtam akkor még elmondani semmit,
fürösztöttem a lelkemet az emlékeimben.
Érezted, nem jött el a pillanat, hát egyszerre csak elhallgattál, és dúdolni kezdtél
egy dalt, a mi dalunkat. A nagy postánál jobbra fordultunk, figyeltem az
épületet. A tető őrizte egykori patináját; felújították, s nem is rosszul. Szemben
vele Boór bácsi patikája állt. A cégér megújult, és új ajtót építettek be a régi
épületbe, forgóajtót, ami folyamatosan használatban volt. Ahogy elhaladtunk
előtte, megpróbáltam belesni, ki állhat most a pult mögött. Fiatal nők sziluettjét
láttam, legalábbis a mozgásukból úgy tűnt, hogy azok. Persze, hogy nem lehet
Boór bácsi – már gyerekkoromban is vagy 70 éves volt, és azóta 20 év telt el.
A nagycsarnoknál fordultunk el; heti piac volt éppen. De miért nevezik nagy
csarnoknak, hiszen nem több mint néhány asztal az árusoknak? Egykori
gyerekszememnek óriásinak tűnt.
Hirtelen váltottál és egy éles kanyarral beálltál a csepp parkolóba. Kiugrottál a
kocsiból, és az első asztalnál vettél néhány szál virágot. Persze te nem tudod,
hogy mindig az első asztalnál a legdrágább a virág... A kezembe nyomtad, és
boldogan rám mosolyogtál. Hazai virág, mondtad, és aztán megkérdezted, merre
tovább. A főtérre navigáltalak. Kevés volt a parkolási lehetőség, de te
bebűvészkedted az autót egy lehetetlenül aprócska helyre; kíváncsi lennék rá,
hogy a másik két autós gutaütést kap-e, amikor megpróbál előled és mögüled
kievickélni...
Először a templomot akartam megnézni. Nem mondtam el neked, hogy az idős
emberek mennyire rajongtak értem kislány koromban, ha feltűntem közöttük.
Nagy ünnepen mindig zsúfolva volt a ház, ez csak ’45 után változott meg.
Korombéli is alig maradt, szétszórattak a felszabadulás után, rejtőzködtek
szüleikkel együtt az újfajta szabadságban... Hát ezért örültek nekem, a
gyereknek az idősek, akik túlélték az üldöztetést, hogy nem hiába. Mégis
megmaradtak, fennmaradtak – igaz, kicsiny a magocska, de él.
A templom kertjében áll a meggyilkolt gyerekek emlékhelye. A nagyszüleim
osztálytársai közül sokan füstté váltak, akár egy téves álom, úgy tűntek el...

Nem, a temetőbe nem akartam kimenni. Most áltattam magam, hogy minden
úgy van, ahogy egykor, ezért csak olyan helyekre mentünk, amelyekhez élő
emlékek fűztek.
Beszálltunk az autóba, és elindultunk a modern lakótelep felé. Út közben
feszülten figyeltem, meghallom-e a harangot. Tudod, itt van a világon talán az
egyetlen olyan harang, amit csak a helyiek hallanak meg, annyira halk. Persze te
meghallottad, láttam, hogy feszülten fülelsz, és megkérdezted, honnan jön, mi ez
a hang. Egy zenész elől nem lehet ilyesmit elrejteni... Ragaszkodtál hozzá, hogy
nézzük meg. Mikor odaértünk, elnevetted magad, és mindjárt leszolmizáltad a
kis harang hangjait.
Halkan dúdoltál még akkor is, amikor odaértünk a tízemeletesekhez, ahol
nagymama élt gyerekkoromban és ahová annyi szép emlék kötött.
Egy helyütt észrevettem, hogy még mindig a régi, kopott utcanév áll az új alatt.
Felnéztem az ötödik emeletre. Csak a ház színe volt más, az erkélyek üvege még
a régi. Az ablakban világosság égett, otthon volt az új tulajdonos. Elképzeltem,
hogy nagymama jön-megy a lakásban, és képzeletben körbejártam a lakást is.
Ott állt az én gyerekágyam, amott meg az öcsémé. Innen nyílik a konyha - a
valamikori pöttyös konyha -, ahol annyiszor festettünk és játszottunk
nagymamával. Ha most benyitnék a wc-be, biztosan ott találnám a
rejtvényújságait is... Míg kicsik voltunk, folyton beszélgetett velünk, bárhol is
volt; fürdőben, wc-n, vagy a konyhában. Azt akarta, hogy mindig biztonságban
érezzük magunkat.
Magamban felkiabáltam az emeletre, mint oly sokszor kislány koromban:
Nagymama! Aztán hirtelen sarkon fordultam és magammal rángattalak; nem
akartam látni, hogy nagymama többé nem néz ki az idegenné vált ablakon. Mi
történt, kérdezted, de megint csak nem tudtam válaszolni, némán bandukoltam
melletted.
Most jöttem rá, hogy öregszem – már fontosak gyerekkorom helyszínei, és nem
tudom megosztani veled sem.
Láttam, nem érted, mit akarok, de úgy telve volt a lelkem az egykoréltekkel,
hogy nem volt erőm megmagyarázni semmit.
Innen az óvárosba mentünk.
Abban a málló falú, aprócska kertes házban élt a nagyanyám az egész
családjával. Úgy emlékszem, azt mondta, ott is született. A háború után
visszakapták, de már nem tudtak vele mit kezdeni, az egyik oldala találatot
kapott; a család férfiai nem jöttek vissza, hát nagyanyám anyja eladta.
Vajon hány kísértet bolyong benne éjszakánként, keresve elrabolt életét?
Egyszer, még mikor élt a nagyanyám, bekéredzkedtünk a kertbe, a háziak kissé
csodálkozva, de kedvesen beinvitáltak, mikor elmondtuk, kik vagyunk. A
fiatalasszony mindjárt limonádéért futott, a férfi körbevezetett minket a kertben,
mert a házba nem akart nagymama bemenni. Ha bemegyek, mondta, akkor

eltűnnek az enyéim mindenestül. Csukott szemmel állt a kertben az alatt a fa
alatt, melyet még az édesapja ültetett, amikor a második gyereke megszületett, a
nagymamám. Itt ez volt a szokás: minden gyerek születésekor ültetni egy fát...
Néztem, ahogy szálfa egyenesen áll, arcán váltakoznak az érzelmek, és tudtam,
most csöndben kell lenni, az övéivel van. Aztán megmarkolta a vállam, és azt
mondta, mehetünk, elbúcsúztam. A fiatalasszony a limonádéval éppen akkor
lépett ki a házból, amikor mi betettük a kertkaput magunk mögött. Még
észleltem a csodálkozást és egy csepp sértődöttséget az arcán, hogy el sem
köszöntünk.
Ő nem tudta, amit én, hogy nagymama soha nem búcsúzott el senkitől. Félt
búcsúzni, annyi minden volt már mögötte. Mindig ezt mondta: majd
találkozunk...Felvetett fejjel távozott, soha nem nézett vissza. Én tudtam, miért.
Az óvárosban még ma is sok a kertes ház.
Odataláltam ahhoz a kapuhoz, és bekukucskáltam a kertbe.
Az egykori fiatalasszonyt láttam, amint éppen megy be a házba. Széles csípője
ma is lágyan, talán kevésbé könnyedén ringatózott, de így is megismertem. Nem
vett észre minket. Becsuktam a szemem, és elképzeltem nagymamát, ahogy áll a
fa alatt lehunyt szemmel. Én is becsuktam a szemem, és akkor találkoztunk.
Megkérdezte, mit keresek itt, ez nem az én életem, és azt mondta, menjek innen,
éljem az én életemet. De csak álltam ott, nem tudtam mozdulni.
Könnyű érintésre térem magamhoz. Most merre, kérdezted, és finoman
megfogtad a karomat. Csöppnyi türelmetlenséget éreztem a hangodban. Közben
apró cseppekben megeredt az eső.
Egy idős férfi ballagott velünk szemben az utcán. Eleresztetted a karom, és
odaléptél hozzá. Valamit beszélgettetek, aztán köszöntél, és visszajöttél
hozzám. Némán elindultunk. Nem akartam beszélgetni, csak lehunyt szemmel
képzelődtem; újra kislány voltam és mentünk fel a hegyre a piros kutyát
megnézni, amit nem hittem el, hogy létezik, de tényleg létezett!
A temetőnél állítottad le a kocsit. Kiszálltál, és némán nyújtottad a kezedet. Nem
tudom, hogyan találtál ide, talán az utcán az az idős ember mondta meg neked,
hol találod meg pont ezt a temetőt?
Önkéntelenül elindultam a sírok közt, és álltam meg ott, annál a sírkőnél.
Rövidlátón silabizáltad a neked ismeretlen betűket. Aztán fogtad a virágokat, és
rátetted mindet.
Elsírtam magam.
Levettem a sírról a virágaidat és két követ kerestem helyettük.
És ekkor mindent elmondtam neked.

Utoljára frissítve:2018. november 07., szerda 21:05
Ferenczfi-Faragó Eszter

Előbb formáltam történeteket, mint ahogyan rajzolni tudtam. Igaz, ennek is, annak is megvolt a rendelt ideje. Ma már azonban csak írok – verseket és novellákat. Az írás nekem nagy kaland. Kicsi gyerekként csak néztem, hogy hogyan lesz a betűből szó, s a szóból mondat, a mondatból történet, érzelem, gondolat. Már  5 évesen álmodoztam róla, micsoda nagy lehetőség a „betűvarázs”. 9 évesen aztán megírtam az első versem, azóta pedig  csak Isten tudja, hogy hányadiknál járok… 
Nem lehet abbahagyni, mint ahogyan a levegővételt sem.
Budapesten élek,. Életemben a hitnek, a családnak és az alkotásnak óriási szerepe van; egyik nélkül sem tudnék élni. Az alkotás – meggyőződésem szerint, ahogyan ezt gyönyörű anyanyelvünk is kifejezi -, adottság, kaptuk Istentől, melyet úgy tudunk „meghálálni”, ha helyesen élünk vele.
Két kötetem jelent meg eddig, egy verses, amelynek címe Hajléktalan angyalok (2012.), és egy novellás kötet, Novemberi levelek címmel (2014.). Sok-sok antológiába, lapba is (pl.Napút, Négy az egyben, stb.) kerültek még be verseim, és prózáim, több pályázaton is sikeresen szerepeltem műveimmel. Készítettek velem kamasz koromban riportot a Petőfi Rádióban, szerepeltem TV interjúban, most legutóbb a Civilhang Rádióban lehetett velem egy beszélgetést meghallgatni.
Gitárművész barátnőmmel egy magunk által felépített műsorral járjuk az országot; olyan helyeken lépünk fel, ahol a kényszerű ingerszegény környezetben némi napfényt tudunk az emberek szívébe lopni a versekkel, zenével. Meglepő módon fiatal egyetemisták is nagy szeretettel fogadták legutóbbi fellépésünket Debrecenben, az egyetemen, és ez igen nagy örömmel töltött el; talán nem hal ki a líra, az irodalom szeretete sem – legfeljebb nekünk, akik írunk és egyben elő is adunk, kell megtalálnunk kreatív módon a fiatal generáció felé az utat, és a módot.
Kisfiam iskolájában a költészet napja alkalmából szerveztem irodalmi műsort, ami meggyőzött arról, hogy az irodalom megszerettetését nagyon pici korban kell elkezdeni, mert ekkor még nagyon fogékonyak a gyerekek a szépre, a jóra (is). Éppen ezért első színdarabomat is nekik írtam, amit nagy sikerrel, 2016-ban mutattunk be, mely egy rendhagyó betlehemi történet, A hiú hóemberek címmel. Álmodom újabb és újabb lehetőségekről. Azért vagyok itt is...

Tovább a kategóriában: « Gyónás Hiánybolt »
A hozzászóláshoz be kell jelentkezned