Gyónás

Végre csend van. Mindenki alszik. Lelassul a világ. Borzasztó fáradt vagyok. Ez a második éjszakám pihenőnap nélkül. Kati lába a széken, masszírozza a nyakát. Nem fiatal, négy év múlva nyugdíjba megy. Hatvannégy évesen! Szégyen! Százkilós betegeket emelgetni, forgatni az ágyban, tizenkét órás folyamatos, embert próbáló hajtás. Kis pihenőkkel. Otthon kis gazdaság, csirkék, veteményes. A párja traktoros, egész nap a forró fülkében.
Kati főz, takarít. Aztán jön. Soha nem panaszkodik, teszi, amit kell, de néha látom, eszméletlen fáradt! Próbálok segíteni neki, de csak nagyon ritkán hagyja. – Körbemegyek – mondom –, te csak nyögdécseljél, öreglány! Nevet, folyton szívjuk egymás vérét. Nagyon szeretünk egy műszakban dolgozni.
– Én már hatvanéves vagyok, de te nem biztos, hogy megéred – feleli, és vigyorog – Előbb-utóbb megöllek!
– Egy fenét! Gyorsabban tudok én futni, mint te!
Otthagyom és elindulok, benézek a szobákba. A folyosó végén ebédlő, székek, asztalok. Fordulnék vissza, amikor meglátom az asszonyt. Ül a félhomályban, szoborszerű mozdulatlanságban. Közel megyek, a vállára teszem a kezem. Megrezzen.
– Nem tud aludni? – kérdezem.
– Nem! A lányomra gondolok.
A nő negyvenéves, két hete itt van, senki nem látogatja. Meglepődöm.
– Van lánya? Miért nem jön? Biztosan nem jól viseli ő sem, hogy maga beteg.
– Nem is tudja, nem láttam tizenkilenc éve.
Megáll a kezem a levegőben, ki akartam húzni egy széket, leülni vele szembe. Félbe maradt a mozdulat. Látja a megrökönyödést az arcomon.
– Üljön le nővérke, ha van egy kis ideje.
Érzem, beszélni akar.
– Ilyenkor már ráérek – bólintok és leülök. Lehajtja a fejét.
– Nagyon nehéz erről beszélnem, de most beszélnem kell, mert megbolondulok! Már nem tudom magamban tartani. – Érdeklődve, biztatóan nézek rá. Elkapja a tekintetét. Mesélni kezd. –Tudja, amikor férjhez mentem, nagyon fiatal voltam. Szinte azonnal terhes lettem. A férjem szüleinél laktunk. Naponta összeütközésbe kerültem az anyósommal. Minden idegesített. Ha sírt a gyerek azért, ha a barátaim szórakozni mentek, és nekem otthon kellett maradni, akkor azért. Húszévesen azt gondoltam, nem ez a normális. A férjem rengeteget dolgozott, imádta a kicsit! A kevés szabadidejében folyton vele foglalkozott. Minél jobban szerette, én annál jobban távolodtam mindkettőjüktől. Kívülállónak éreztem magam. Ha Marika sírt, nem vettem fel. Majd apád, gondoltam, ha már annyira szeret! Haragudtam az egész életemre!
Egy napon találkoztam egy barátnőmmel. Elmondtam neki mindent, azt válaszolta, menjek hozzá lakni, vigyem a kicsit is, elférünk. Hazamentem. Esküszöm, nővérke, el akartam vinni a gyereket, de mikor ránéztem, arra gondoltam, ő az oka a nyomorúságomnak. Összedobáltam néhány ruhát és azt mondtam anyósomnak, nemsokára jövök. Villámgyorsan kimentem az ajtón, nem hagytam időt semmiféle kérdésre. Barátnőmnek azt meséltem, nem adták a gyereket, azt mondták jobb helyen van az apjánál. Én is így gondolom, helyeseltem. Majd sokszor megyek látogatni. Úgy éreztem magam, mint aki kiszabadult a börtönből. Megrészegített a szabadság. Néhány hónap múlva anyósomék megtaláltak. A gyámügy rájuk bízta a gyereket. Aláírtam a lemondó nyilatkozatot. Barátnőm, amikor megtudta, összerakta a holmimat, óriási veszekedés után kitett az utcára!
– Te nem vagy emberi lény – ordította. Rá sem néztél szegény kislányra, mióta itt vagy!
– Neked nincs gyereked, honnan tudnál erről bármit is? – vágtam az arcába. Elsápadt. Ez övön aluli volt. Nem lehetett gyereke. Kilökött a folyosóra, a táskám utánam dobta. Visszhangzott a lépcsőház, ahogy becsapta az ajtót. Teltek az évek, hajléktalan lettem. Sodródtam egyik férfi karjából a másikba. Ittam és éheztem. Aztán találkoztam valakivel, aki kihúzott ebből a mocskos mocsárból. Találtam munkát egy gyárban. Kézbesítő lettem. Kezdett normalizálódni az életem. A kislányomról is hallottam néha.
A férjem meghalt, mikor Marika hét éves volt. Anyósomék nevelték. Időnként nagyon kezdett hiányozni. Sokszor gondoltam rá, milyen lehet. Hogy nézhet ki? Az asszony sóhajt. Felállok.
– Mindjárt jövök, hozok valami üdítőt – hálásan néz rám. Kavarognak bennem az érzések. Dühös vagyok és szomorú. Remeg a kezem, ahogy bedobom a pénzt az automatába. Viszem a Colát. Most már érdekel a folytatás. Iszik két-három kortyot és rám néz.
– Ugye, megvet nővérke? – kérdezi. – De nem baj. Én is így vagyok magammal.
Nem szólok semmit, várakozóan nézek rá.
– Mint mondtam, kézbesítő voltam egy gyárban. Bent ettem az ebédlőben néhány kolléganőm társaságában, amikor belépett egy lány az ajtón. Ha nem lett volna női ruhában, bármelyik bíróságon megesküszöm, hogy a férjemet látom. Amikor kicsit magamhoz tértem, megkérdeztem a kolléganőmet, ismeri-e azt a lányt? Igen, válaszolta, ő Marika, orvosira jár, nyáron pedig itt dolgozik. Nagyon kedves, de borzasztóan zárkózott. Felálltam az asztaltól. Kimentem és vártam. Nem sok idő múlva kilépett a lány.
– Szia! Beszélhetnénk? – Meglepetten nézett rám, de kedvesen elmosolyodott.
– Szia! Miről?
– Megkérdezhetem, hogy hívnak?
– Lukács Mária.
– Édesapád pedig Lukács Ottó?
– Igen – mondta és bizalmatlanul nézett rám.
– Bemutatkozom. Lukács Ottóné vagyok – nyújtottam a kezem. Az édesanyád.
A lány elsápadt és hátralépett. Egy pillanat alatt hihetetlen változáson ment át a kedves mosolygós arc.
– Maga nem az anyám! – Hirtelen magázni kezdett, a hangja vágott, mint a penge. Megfordult, menni akart. Megragadtam a kezét. Megremegett, mint akihez nyálkás, hideg kígyó ért. Az arcán olyan undort láttam, amelytől megállt a szívem. Kirántotta a kezét. – Ne érjen hozzám! – sziszegte.
– Kérlek! Csak adj egy órát, beszéljünk valahol! Kérlek! Adj egy esélyt, beszéljünk!
Hirtelen megállt.
– Esélyt? Maga adott? Tizennyolc évig nem érdekelte, mi van velem, most mit akar? Élte világát. Mit tud maga az én végtelen magányomról? Mit tud az anyák napjáról, amikor nagymamának adtam a virágot az iskolában? Amikor tüdőgyulladásom volt? Amikor kivették a mandulámat? Amikor büszkén vittem haza a kitűnő bizonyítványomat? Maga nem az anyám! Mindig is nagymama volt az anyám!
– Elvettek tőlem! – próbálkoztam kétségbeesetten. – Ahol laktam, oda nem vihettelek – éreztem, hogy belepirulok ekkora hazugságba.
– Ugyan már! Láttam a papírokat, önként és dalolva mondott le rólam! – Megállt. Szembefordult velem. – Soha nem volt az anyám, és nem is lesz! Többé ne álljon az utamba, ne jöjjön a közelembe! Gyűlölöm magát!
Az asszony elhallgat. Mereven néz maga elé. Felállok.
– Köszönöm, hogy a bizalmába fogadott mondom. – Most mennem kell! Feküdjön le, próbáljon aludni. Jó éjszakát!
Elindulok, ott hagyom. Szégyellem magam. Sajnálnom kellene, de nem megy! Végre reggel lesz.
Két nap pihenőm van. A másodikon Kati felhív.
– Mi van, öreglány? Nem tojnak a tyúkok?
– Nem, mind olyan szédült, mint te! Tyúkeszű kolléganő! – Nevetünk. Elkomolyodik a hangja. – Tudod, mi történt? Lukácsné, a kettesben öngyilkos lett. Két hétig gyűjtögette az altatót, tegnap este bevette mindet. Az éjszakás nem vette észre, azt hitte, alszik, mint a többiek. Reggelre meghalt.
A telefonom kiesik a kezemből. Leülök. Most már értem. A nő akkor éjjel nem mesélt. Gyónt! Végre el akarta mondani a teljes igazságot, nem keresett kibúvókat, talán ráérzett, életében először, megbocsáthatatlan, ahogy tönkretette a lánya életét. Talán ráérzett.

Édes Anna

Édes Anna vagyok, Budapesten születtem. Gyerekkorom óta szeretek olvasni. Első novellámat néhány évvel ezelőtt írtam, elvittem egy volt tanárnőmnek, aki azt mondta, hogy bűn rossz!
Elraktam a fiókba, úgy gondoltam, nem kell erőltetni, ami nem megy. Másfél évvel ezelőtt aztán mégis elővettem, feltettem a Facebookon egy csoportban. Sikere volt, amennyire ez sikernek nevezhető.
Akkor kezdtem el ismét írni, írásaim először a Literatura csoportban jelentek meg, majd a Litera-túra Irodalmi és Művészeti Magazinban, a Comitatus folyóiratban, nyomtatott verzióban is.
Ma már vidéken élek, szeretem az egyszerű, emberi történeteket. Hiszem, hogy a jó írások hatására a lelkek megtalálják egymáshoz az utat.

Legfrissebbek a szerzőtől: Édes Anna

Tovább a kategóriában: « Karma Undor »
A hozzászóláshoz be kell jelentkezned