Szakítás után

Naplójegyzet, 1991

A héven ültem, mint akkoriban annyiszor. Épp Pomázra tekeredett befelé. Nyolc óra múlt. Kint már sötét volt. Hangulatos. A szerelvény robogott, zakatolt, és az ablakon inkább az utasok tükörképét lehetett látni, mint a tájat. Furcsa hangulat volt ez. Régebben az utazások kellemes nyugtalanságát jelentette. Most meg teljesen természetes volt. Ismertem a kalaúzt  – látásból –  és az összes út menti házat. A léptetőrelé kattogása sem hatolt már el a tudatomig: immúnis lettem rá. Szentendrén járni is egészen természetes volt már. És épp ez az, ami most rémisztően furcsa volt. Az is egész beidegzett mozdulat volt, ahogy a hévállomásnál átvágtam az úton a tilosban, mint az elmúlt pár hónapban annyiszor, majd ránéztem a kijelzőtáblára, hogy fussak–e, vagy anélkül is elérem a vonatot.

Csakhogy ezúttal nem onnan jöttem. Minden ugyanaz, és mégsem. Folyton át kellett programozni az agyamat, mert az összes utcakő, sarok, üzletportál, a tőle mért távolságot jelentette eddig. Mindig is vérfagyasztó volt szembesülni vele, hogy egyes utcasarkok, vagy akár komplett városrészek, milyen jelentőségre tesznek szert, szinte egyik napról a másikra hogy válnak otthonos, megszokott helyekké, aztán hogy tűnnek el megint a süllyesztőben. Hogy aztán évek múlva csak ennyit mondjunk: “ Istenem, mennyit jártam én ide akkoriban!…”

De az út bal oldalán most ott volt a nagy feketeség, a Barad dur, (Utalás J. R. R. Tolkien: “ A gyűrűk ura ”c. könyvére. Ezt Tőle kaptam...) amerre nem volt szabad mennem Ugyanakkor  – persze feltűnés nélkül –  szúrós szemekkel fürkésztem a feketeséget, hátha mégis meglátom. Az aztán megint más kérdés, mit tettem volna, ha tényleg meglátom. Gondolom, gyorsan eltűntem volna, nehogy találkoznunk kelljen, de közben titkon abban reménykedtem volna, hátha mégis meglátott. Ez skizofrénia: Minden zsigerem arra vágyott, hogy lássam, hogy arra menjek. Az agyam meg tiltakozott, hogy “csak azt ne!” “Mit csinálsz, ha találkozol vele?”  Eközben észrevettem, hogy megint a szembe jövő vonat ablakait nézem. Az előző legalább lassan ment, látni lehetett benne mindenkit. Ez meg csak egy fénycsík volt, mégsem tudtam levenni róla a szememet. Ha mégis megláttam volna, talán csak annyit mondtam volna: tessék, ott van! És nem lett volna semmivel sem jobb érzés. Talán ő is valahogy így lehetett vele. Talán vacillált, hogy akarata ellenére túltegye magát rajtam, vagy minden észérv ellenére akarja-e nem túltenni magát. Annyira talán már nem szeretett, hogy ne akarja magát megmenteni tőlem, de annál jobban, semhogy az egészet el akarta volna felejteni, és az érettségi bankettje mellé süllyeszteni az emlékei közt.

De legjobban az gyötört, hogy akiről mostanáig szó volt, az ugyanaz, akivel egy hónappal előbb még együtt kirándultunk, aludtunk és szeretkeztünk, én meg abban reménykedtem, hogy majd megoldódnak a gondok, és akkor minden szép lesz, lefut a stáblista, a néző meg könnyezik a gyönyörtől. Erreföl ott ültem a héven, és nem igazán tudtam, mire alapoztam az előbbit.

Gyöngyire gondoltam. Arra, hogy talán másnap megint látom, és akkor majd kiderül, tényleg tetszett-e, vagy csak egy kísérlet a tudatalattim részéről, hogy Őt elfelejtsem, hogy elvonja róla a figyelmem. Az biztos, hogy ha nem lett volna gipszben a lába, nem vettem volna észre annyi ember közt. De az ilyesmi ráirányítja egy pillanatra a figyelmet. És aztán rajta is maradt. Vagy megtetszett, vagy elindult a program. (Az elterelő) Az tény, hogy gyönyörű, kiegyensúlyozott mozgása volt, így gipsszel együtt is. Azt hiszem, ez perverz, de nekem mindig imponált, ha valaki így felül tudott emelkedni a fizikuma szabta objektív korlátokon. Ezért nem tudtam soha elfogadni azt, hogy “fájt a hasam, ezért nem jöttem”, és ezért imponált mindig is Artúr bácsi. Tölt a poharamba, salátát szed a tányéromra, szódát csinál, majd megfordítja a lemezt. És az ember csak utána próbálja összerakni, hogy is csinálta, amikor a két kezén összesen ha három ép ujja van.

De hagyjuk Artúr bácsit, ez a történet nem róla szól. És nem is Gyöngyiről. Leszálltam a hévről, és hazaindultam, hogy megpróbáljam egy pohár viszkivel a kezemben eldönteni a tükör előtt, melyik az igazi: Ez az üde, szellemes, eredeti, kedves, kicsit linkóci alak, vagy az a züllött, karikás szemű, élhetetlen kétbalkezes ott avval a viszkivel.

Vitányi Iván

Mottó:
„Lehettem volna valaki más, de más az valaki más lett”
( - Presser Gábor)

„Ha nem lehettél szálfa, legyél hát cserje,
vagy legyél csak gyom"
( - Veres Péter)

Mi is vagyok én?

Egy szinte biztos: Az építész végzettségű, fényképezgető, harmonikán balkáni zenét játszó tamburakészítő, villamosbuzi, hangtechnikával foglalkozó archivátor bluegrass bőgősök között a legjobb boogie-woogie zongorista.

Néhány száraz adat:
1966-ban születtem értelmiségi közegben. Hasonnevű apámat elég sokan ismerhetik a T Olvasók közül is. Anyám iparművész végzettséggel énekesként praktizált, míg meg nem születtünk (a többes szám az öcsémre utal). Talán ezzel is magyarázható különös vonzalmam a humán- és a reálterületek határmezsgyéihez. Mint fentebb már céloztam rá, építésznek tanultam, de a hangmérnökség (OKJ-s formában hangmester-hangtechnikus képzés), valamint a hangszerkészítés, és a fotózás – mely utóbbiakról nincs papírom – is hasonló indíttatásból ered. 2001 óta a Hagyományok Háza folklórarchívumában dolgozom, és a gyűjtemény digitalizálását végzem.
Elváltam, párkapcsolatban élek, gyerekem (még) nincs. (Hová az a nagy sietség?)
Mindemellett több hangszeren, több műfajban, még több formációban zenélek.
Az írás csöndben a háttérben kísért végig. Mint rendes amatőr, hol naplójegyzeteket írtam önterápiás célokkal, hol ismeretterjesztő cikkeket a Folkmagazinba, hol novellácskákat a fiókba, hol meg közéleti aktivitást fejtettem ki olvasói levelek (Uram, irgalmazz - fészbuk posztok) formájában.
Az itt szereplő nevek nem valódiak. Bármiféle egyezés valós személyekkel kizárólag a véletlen műve lehet... – Vagy a napló műfaji sajátosságáé.

Legfrissebbek a szerzőtől: Vitányi Iván

Tovább a kategóriában: « Koppány Beszélgetek a kutyámmal »
A hozzászóláshoz be kell jelentkezned