Szőke repce

Soha nem fogok elfelejteni autóutakat, tarkókon csapdosó, hajvégekkel játszó nyári szelet, izzadt zakatolásokat a délutánban, ablakon bevágó huzatot, ahogyan jólesően csavarodik a felforrósodott kocsi belsejébe és örvényként szétfeszíti azt. Kevesen érezzük a pillanatok súlyát, vagy éppen akkor és ott kevesekben ötlik fel, hogy ez a pillanat VAN és LÉTEZIK és tulajdonképpen semmi más nincs, csak ez a hajakat tarkókra, vállakra ütemtelenül
és megzabolázhatatlanául dobáló menetszél. Pillanatok vannak, amik meghatározhatnák az életünket, és pillanatok valamivel később, ugyanitt zöld lombsuhogás alatt, csendben, túlontúl nagy csendben, kettesben és mégis sokkal többen, amikor nehezebbek vagyunk olyan dolgokkal, amiket mások erőszakosan ránk aggattak, amiket nem tud lesodorni rólunk az a szellőcske, ami apró sóhajtásokkal lengedez a gesztenyefák alatt, úgy moccantja a leveleket meg időről-időre. Erőtlenül. Nincs ereje, s mi is erejét vesztettek vagyunk, túl sok mindent sodort ki belőlünk a mentszél, vagy éppen túl sok mindent sodort belénk, az egyszerre minden és egyszerre semmi ugyanúgy szétfeszít, mint az ablakon bevágódó huzat a kocsi ablakait. Tulajdonképpen semmi látható hatása nincs, csak minket kavart meg, minket kavart össze. Hajszálainkat kavarta össze, hogy kisodorjon belőlünk néhány molekulát és néhány hajszálat a tájba, hogy ott végleg elvesszen repcésben, kukoricásban, vad mezőkön, útszéli megállóknak ütközve, napraforgók virágaiba gabalyodva, hogy végleg belegabalyodjunk a minket körülvevő semmibe szántások, rétek, erdők, mezők felett, bele a kék égbe, oda, ahol most túlzottan koncentráltan elmerül szemünk két irányba. Nincsenek szavak és nem is lesznek.
Sem az árulásra, sem másra sokkal később, sem azután, sem most. Hajszálainkat dobozba zárjuk, én az enyémet egy rozsdás antik szelencébe, és eltemetem a régi pincénk oldalában, ami még nyáron is hűvösséget áraszt magából. Fogalmam sem lesz arról, te milyen dobozt választasz a saját hajszálaidnak, a saját menetszeled illatának, a saját meneküléseidnek.
Csend lesz, még csendebb, mint most, néha hideg penészes huzat fog átjárni, de különben semmi, ezt garantálom, engem sem semmi, az ember hogy is emlékezhetne hajszálak ritmustalan moccanására tarkókon, ujjakéra az ujjain, bagatell mód szürke utakra, hiszen két oldalt szőke a repce és mindig is szőke lesz.
Akkor még nem tudtuk, vagy csak én nem tudtam, hogy a semmibe utazunk.

Utoljára frissítve:2018. augusztus 09., csütörtök 13:39
Markovics Anita

Pécsett születtem, itt élek jelenleg is.
Informatikus, grafikus, francia nyelvtanár és szakfordító vagyok, e mellett még fotózással és újságírással foglalkozom.
Megjártam több helyen az irodalmi és informatikai szerkesztő pozíciót. Jelenleg egy országos zenei honlap számára írok cikkeket és koncerteket fotózok.
Tinédzser korom óta foglalkozom szépirodalommal. Kezdetben főként a vers körül forgott az érdeklődésem, manapság a próza felé is kacsintgatok: novellák és mesék is születnek tollam alól. 
A saját utamat járom minden téren, ahogyan versben is: erős képi világgal rendelkező, érzékeny, egyéni hangvételű versek jellemzőek rám, ezekkel igyekszem a kortárs nőirodalmat erősíteni.

Legfrissebbek a szerzőtől: Markovics Anita

Tovább a kategóriában: « Folyondár Mailer Daemon »
A hozzászóláshoz be kell jelentkezned