Figyelmeztetés
  • JUser: :_load: Nem tölthető be a következő azonosítószámú felhasználó: 3234

Fényképregény

 


Talán, sok év alatt, és sok pénzből jól megtanulnék fényképezni. Az életet. Az igazi pillanatokat. Az illatokat, érzéseket, ízeket, hangulatokat, de túl soká tartana. Már nincs annyi időm, azt hiszem. Az írás - nos az kéznél van, természetes lételemem. Hiszem, hogy bárki érti, amit mondani akarok, mindenféle modernkedő, finnyáskodó izmusok és trendek nélkül. Egyszerűen úgy, ahogy a szavak természetesen követik egymást a mondatainkban.
Tegnap előtt vált végérvényesen parancsoló szükséggé, hogy le kell”fotóznom” amit látok, mert elmúlik egy világ, egy nagyon érdekes nemzedék, a fásult, kisszerű sorsával együtt. Mégis emberi drámák és bohózatok szövedéke, lehet, hogy a végén nem is lesz minta belőle, de egy gerincre fűződik fel minden kép, én láttam, és valamilyen módon közöm volt – van a szereplőihez, és közvetve vagy közvetlenül nekik is egymáshoz.
Lássuk az első képet.

Sivatagi forróság az újpesti betonon, még a gyomok is haldokolnak a porszagú utca szélén. Valószínűtlen csend, repedezett aszfalt, árva zöldséges a sarkon, ilyenkor minden épeszű ember, aki teheti, árnyékban hűsöl. Baktatunk a kórház felé, már jártam itt vagy tíz éve - semmi nem változott.
Az épület oldalán átüt a”rókaszag”ahogy a férjem mondta, mikor látogattuk anyámat. Málló vakolat, töredezett linóleum a kikopott lépcsőn, fásult, fáradt nővérek szívnak egy cigarettát az udvaron - ennyi a pihenőjük.
A folyosón műbőrnyomokkal borított, szakadozott, támla nélküli ülőkék, gurulós szoba wc, pókháló az ablakon és alatta a fertőtlenítő spray. Fő a higiénia.
Az illatra rá lehetne támaszkodni, mint egy lassított filmen, gurulnak fel- alá az amputált csonkokat szellőzető ápoltak, szerencsére a kedvük jó..
Madárcsontú öregasszony, reszket a szájában a protézis, fél. Fél, hogy elszólom magam, odaveszett mindenük, mert ott van a papa is, ő már több éve, a mama csak pár hónapja. Ujjamat a számra téve mutatom, nem kell egy szót sem szólnia, tudom mi a dolgom, hallgatok.
Várnom kell, mert egy rokon is ott van látogatóban, hosszan beszél a lányáról, a fellépésről, a térdműtéteiről, a lába sötétlila. Végre elbúcsúzik. Bemutatkozom, mutatom az igazolványomat, a mama mondja, hogy minden rendben, a lánya nem hozott volna ide engem, ha nem bízna meg bennem. Előveszem a telefont, mondom, hogy felolvasom az okiratokat, két meghatalmazás, hogy a lányuk elintézhesse mindazt, amit hátrahagytak.
Kifizetetlen számlákat, kölcsönnel tömött kölcsönöket, követelés kezelők leveleiből épített kártyavárat. A papa nem tudja, ő már évek óta itt van. Szerencsére terror elhárítási okokból regisztrálják a feltöltő kártyás mobilokat, így van indok, hogy minden egyéb ügy intézésére is kiterjedő meghatalmazást készíthessünk. Papa súlyos cukorbeteg, de ma jó napja van, ezt megértette. A mama szemén, és arcán átsuhan az egész élete, a mindennapi drámái, a négy lány, akit felnevelt, az unokák, akik nincsenek mind itthon, a kórházszag, a csak a papa meg ne tudja, hogy el kellett adni a telket mert elvitték volna a lakást is, jaj nem volt bátorsága időben szólni, jaj hiszen a lányok egész gyermekkorában járkált oda a végrehajtó, valahogy sosem jutottak ötről a hatra.
De most már megnyugszik, itt van a papával, fogja a kezét, megköszöni, hogy segítek neki leülni amikor elengedi a járókeretet, a hóna alá teszem a kezeimet, 40 kiló vasággyal együtt ahogy mondani szokták, de ott a ragadó kórházszagú folyosón már ott van az ő otthona, a biztonsága, oda már nem jöhet a végrehajtó, csak a lányai közül akik bemennek, meg az unokák amikor hazajönnek, majd csak sikerül csendben méltósággal elmenni, szégyen nélkül, megalázottság nélkül.
2017 júniusa, Budapest, Újpesti Kórház.

Második kép
1979 decembere. Barátnőm ujjong a telefonban . - Megmondtam neki, hogy gyermekünk lesz., Óriási, mondja, veszek egy bérletet- a Kossuth téren laktak- és állandóan ingajáratban leszek felétek. Másként alakult. Botond megszületett, de sajnos a Heim Pál Kórházból nem került ki élve. Négy napig küzdött az életben maradásért, de a műhibák erősebbek voltak az ő 4150 grammjánál. Azután neki született előbb gyermeke, akit meg ő hagyott itt, mikor alulmaradt a rákkal szemben. Fia, ma az én fogadott fiam. Gyermekkora egy meghatározó részét töltötte Ilonával, akinek a szüleinél voltunk a kórházban.
Újpesten újra eszembe jut minden, az a délelőtt, amikor már tudtam, hogy Botond nem győz ebben a küzdelemben, és minden sejtem 20 évet öregedett pár óra alatt, mert lepergett előttem sok tízezer másodperc, amit abban a várakozásban fogok eltölteni, hogy lehet-e másik gyermekem. Meg is őszültem azon a délelőttön.
Másnap reggel bejöttek a szobámba hárman az orvosok, kezükben egy fecskendővel, és én a tartásukból láttam, hogy vége. Egyedül voltam az egész drámával, valami hamis kíméletből nem engedték meg, hogy beszéljek a férjemmel, hogy ne tudjam meg éjszakára a rossz hírt. Mintha nem lett volna mindegy. Sőt így sokkal rosszabb volt. Férjem is egyedül próbálta felfogni, ami történt, és ebben a pillanatban indult meg az erjedés, ketté-szakadt az életünk. Aztán – a gyász elől menekülve egyszer csak barátnőm karjaiban találta magát, mindketten vigasztalódtak. Egy évig tartott. Nem értettem miért kerül, miért veszekszik velem mindkettő. A lelkiismeret-furdalás nem tesz jót a barátságnak. Aztán mikor rájöttem, egy hosszú beszélgetés során a férjem arcomba vágta, hogy vedd tudomásul, hogy ha egy éven belül nem lesz gyermekünk elválok. Soha többet nem lettem terhes tőle, szavakkal is lehet meddőséget okozni. Aztán elváltunk, de ez nem igazán fotografikus élmény.
Harmadik kép
Ülünk az Uzsoki Kórházban, ultrahangra várva. Barátnőmnél gyorsan növekedett az emlőrák. Várunk az orvosra. Ő és a férjem rég szakítottak, pár évig nem beszéltünk, aztán egy szép nyári este, mikor gyötört a szerelem, felmentem hozzá, és ott folytattuk ahol abbahagytuk. Jó fél éjszakát beszélgettünk, neki már megszületett a fia, később férjhez is ment. Persze közben reménykedünk. Én újra gyermeket várok, félek, mert az orvosom meghalt, a másikat ott kellett hagynom, mert olyan gyógyszert írt fel, amit terheseknek nem szabad, és már két éve kivonták a forgalomból.
Megint egy kórház, megint lepereg előttem az összes kép, tömeg van az alagsorban, az ultrahang előtt, minden reménytelenül lepusztult, az egyetlen jó, ami történik, hogy az udvaron összefutunk gyermekkori szomszédommal, aki közben nőgyógyász lett- legalább megoldódik, hogy kinél fogom világra hozni a lányomat.
Nem tudom elhinni, hogy a történetnek rossz vége lehet, egyszerűen nem.


Negyedik kép
A Kútvölgyi. Alias Központi Állami Kórház. Az akkori „kiválasztottaknak”. Ott legalább tisztaság volt, és elegendő szakszemélyzet. A vasárnapok ünnepek voltak. Állunk az aulában, várunk arra, hogy az óra lassan elérjen a szabad jelzéshez, amikor a várakozó családtagok megrohanhatják a liftet.
Kiskorúaknak, 14 év alatt tilos a látogatás. Anyám nem tud hol hagyni, hát megyek vele. A Büfébe- ami ünnepnap- néha sikerül bekönyörögni magunkat, és ott maga a Kánaán vár. Szendvics, - prágai sonkával, egyszer egy hónapban, és krémes. Meg anyának egy szimpla kávé-habbal. Ez a luxus.
Aztán a tömeg oldalán szépen felosonunk, a portás diszkréten félrenéz- persze a borravaló a zsebébe megtette a hatását.
Ha nyár van, kiülünk a kertbe, akkor nézhetem a hangyákat, ahogy masíroznak. Apa öreg, beteg szuszog, de még tud örülni nekem. Én jó gyermek módjára úgy teszek, mintha érteném, mi történik. Nem értek semmit, csak azt, hogy soha nincs elég pénz otthon, mert az ápolás itt is csak akkor zökkenőmentes, ha a nővérkék kapnak egy kis borravalót. Különben nem mosdatják meg időben, nem kap injekciót időben, nem cserélnek ágyneműt időben… Várni kell a zárójelentésre órákat. Otthon a napok ilyenkor csendesek, de szürkék. Paprikás krumpli, zsíros kenyér- mindkettőt szeretem. Koravén ábrázattal sétálok hazafelé anyám oldalán, gyermeki mártíromsággal,, apa beteg. Nekünk ezért nehéz. Igen. Közben örülök, hogy otthon csak velem törődik anyám. Elmehetünk sétálni, ez nagy közös szórakozásunk, Kálvin téri Áruház kirakata, Aranypók kirakata, nézzük a ruhákat, és rituálé-szerűen ismétlődik a beszélgetés: Neked melyik tetszik? Ugye, majd ha lesz pénzed, megvesszük ezt a pulóvert? Szép lesz, világoskék, illik a szememhez. Aztán hazamegyünk, természetesen nem veszünk semmit, hiszen a hónap mindig tovább tart, mint a nyugdíj, a gyógyszerek sokba kerülnek, apának nem lehet zsíros kenyeret adni, mert beteg, neki megvesszük a sonkát, és a vajat.
És ezek még a szebb idők, mert amikor agyvérzést kapott és lebénult a fél oldala, akkor anyám 24 órás szolgálatban kézzel mossa a lepedőket, egyedül forgatja a nehéz testet, főz, takarít, fát vág, bevásárol, - és a végén megtanul injekciót is beadni, mert apám a tüdőtágulás miatt gyakran szenved légszomjtól. Korábban elmesélte, hogy a Margit körúti börtönben két kedves nyilas úgy vallatta – mint szervezett építőmunkást- hogy kikötötték, és újságot olvastak a hasán ülve. És ma ezeket dicsőíti a minden megszépítő messzeség.
Együtt alszunk anyámmal, nincs külön ágyam, és éveken át nem alszom végig egyetlen éjszakát sem, mert felébredek, amikor felkel mellőlem, hogy éjjel is beadja az injekciót a légszomjjal kínlódó apámnak. Önként megyek vissza osztálytársaim közé Pilisre, az intézetbe. Ott legalább lehet aludni. 9 éves vagyok, amikor meghal apa, aznap fánk volt ebédre, és beleégett a retinámba, ahogy a nevelőnő kenetteljes arccal jön felém az ebédlőbe, és mielőtt megehetném az ebédemet, odaadja anyám levelét:- kislányom, édesapa vasárnap délelőtt 11 kor elment, és az utolsó szavai azok voltak, hogy te hogy vagy. Több, mint húsz évig nem voltam képes újra beleharapni egy fánkba, pedig szerettem.
Ötödik kép
Vas utcai kórház. Ezer fok, július. Várom, hogy lehámozzák a lányomról a hasamat. Persze, szó sem lehet természetes úton való szülésről, az előzmények miatt. Már nem bírom a feszültséget. Várom a folyosón, hogy megvizsgáljon a főorvos úr, és végre kinyilatkoztassa, mikor programozzák a császármetszést. Sírok. Azt hiszem, elveszett a kontaktlencsém. Később kiderül, csak felcsúszott a szemhéjam alá, és összegyűrődött…
A fél folyosó keresi, mókás. Végre eldől, másnap délelőtt 11.
Visszamegyek a szobámba, jönnek látogatóba a barátok, többen is, de én úgy érzem, mintha minden ködben lenne, várom, hogy lássam az arcát, de kicsit sajnálom is hogy el kell válnunk. Délután jön az apja, és soká beszélgetünk. Végül ágyba kerülök. Csend van, várom a másnapot, amikor kicsim úgy dönt, nem kér a délelőtti tolongásból, és megrepeszti a burkot. Furcsa tócsa alattam, hívom a nővért, irány a szülőszoba.
Mellettem korosodó cigányasszony vajúdik, sokadik gyermekével. Szidja az urát, meg a vesszejét, amivel ilyen helyzetbe hozta őt, átkozódik, kiabál. Én csak egyetlen éles fájdalmat érzek, picinyem a maga 4600 grammjával ráfeküdt valami idegre a derekamban, ami olyan mintha baltával rávágtak volna a gerincemre, nem tudom milyen a szülési fájdalom, de abban koronként van szünet. Ebben nem volt. Énekelgetek neki, hogy ne hallja az ordítozást, olvastam, hogy a zene megnyugtatja a babákat, nekik is elég sokk hogy ott kell hagyni a jó védett otthont…Riasztják a papát, aki „postafordultával „ jön vissza, kutya a kocsiban, ő fél óráig nem lel élő embert aki megmondaná merre vagyunk, végül találnak neki egy két mérettel kisebb ruhát, és bejöhet hozzánk. Mókás. Csöpög az infúzió, a szomszédasszony ordítozik. Aztán a doppler hangját hallom, aggódnak, nem tetszik a szívhang. Behívják a doktort, aki gyerekkori barátom. Örülhet, nemrég aludt el. Hat előtt felvisznek a műtőbe, és hat óra öt perckor a lányom visszaadja az egész éjszakai ordítást…Én alszom. Délelőtt 11 körül kábán a hőségtől és az altatótól pihegek, és akkor végre megnézhetem én is Ő-hercegnőségét. Szuszmákol, nyugodt. Óriási. A hangja is. Félig bódultan látom, hogy jönnek a barátaim, fölém hajolnak, megcsókolnak, gratulálnak, és az én szívemen valami jeges páncél van, még nem szabad örülni, a kritikus napokat át kell élni. Aztán jön a nővér, hogy valami gond van a szemével, és kamillázni akarja. Kitör belőlem a fúria, hozzá ne nyúljanak, majd jön a szemorvos a klinikáról és megnézi. Az apja mindenre allergiás, más sem hiányzik. Megjön Doktor Úr, szőkén, szelíden, és közli , hogy kamilláról szó sem lehet, hozza a szemcseppet és megnyugtat, hogy semmi baj.
Aztán jön a kínai, aki mongol. Egyedül rá emlékszem, az előtérben fogja a kezem és rettentően örül nekünk. Ő Den. Akit ha húsz évig nem látok, a huszonegyedikben olyan, mintha el sem ment volna. Most már előkerülhetne, letelt az idő, picinyem megkapta a második diplomáját is.
Aztán végre elhagyhatjuk a forró kórházat, hazajöhetünk az üres lakásba, anyám a másik kórházban van, senki nincs, aki egy tányér ételt hozzon, mondtam halat szeretnék, megvették, itt van nyersen, megfőzhetem magamnak…
Nem baj. A baj, hogy ebben az évben elárasztották a várost a bolhák, úgyhogy az egy hetes babához ki kellett hívni a Bábolnaiakat- rovarirtásra…
Ülünk a lépcsőházban a gyerekkel a mózeskosárban, szerencsére fázni nem kell, a gyerekágy még nem készült el, de lassan kezd elönteni az öröm, úgy érzem, ő már esélyt kap rá, hogy szép öregasszonnyá cseperedjen. Üdv az életben kislányom!
Mikor fogantál, akkor volt távozóban a nagymamád, és a barátnőm. Ők már nem láthattak meg téged.

Utoljára frissítve:2018. augusztus 09., csütörtök 13:40

Tovább a kategóriában: « Egy kis kínai Budapesten Rulett »
A hozzászóláshoz be kell jelentkezned