A FEHÉRLÓ FIA

Egyszer volt, hol nem volt… Minden mese így kezdődik. Ebben az első néhány szóban benne van minden, amiről a mesék szólnak. Egy fiktív történet valós értékekről. A jó elnyeri méltó jutalmát. A gonosz büntetését. Az ember akadályokba ütközik, de mindig talál kiutat. Valahol olyan, mint a Biblia, csak azzal ellentétben, az emberek több mesét tudnak fejből, mint történetet a Nagy Könyvből.
Én még abba a ritka fajba tartozok, akinek gyerekkorában minden este mesélt az édesanyja, ahelyett, hogy a tévé elé ültetett volna, hogy megtanuljam a reklámokból, az igazi értéket az autók, a házak és a hidratált bőr jelentik. A mesék nem ámítanak öregedést gátló csodaszerekkel. Akciósan több ezer forintért. A mesék kerek perec kimondják: míg meg nem halnak.
A mesékben is vannak varázsfőzetek, de a gyerekek tudják, az csak kitaláció. A felnőttek azok, akik bedőlnek ezeknek.
Talán ezért döntöttem úgy, mesekutató leszek. Művészettörténet szakra járok az egyetemen. Tanársegéd vagyok.
Anyámmal élek. Apámat sohasem ismertem. Születésem előtt meghalt. Így anyám nevelt egyedül. Többször el akartam költözni otthonról, de nem akarom elhagyni. Ő nehezen engedne el. Mikor felhozom a témát, úgy érzem, mintha Norman Bates lennék, anyám meg a Norma. Anyuci pici fia vagyok.
Édesanyám egy illatszer boltot vezet. Folyton új illatok után kutat, így napjai nagy részében a pincében kotyvaszt.
Így élünk kettecskén. Világomat édesanyám, a mesék és parfümillat tölti ki.
Így lett Hófehérke jázmin, Hamupipőke levendula, Csipkerózsika fahéj illatú.
Évek óta azon tanakodom, milyen lesz az én királylányom illata.

A könyvtárban tündérmesék régi verzióit kutatom. Szinte mindegyik felhígult az évek során. Persze, ha belegondol az ember, mai változataikban is van belezés, csonkítás, szétmarcangolás, amiket simán elmesélünk gyerekeinknek, elvonatkoztatunk tőle. Ebben is hasonlítanak a Bibliára. De a régebbiekben ennél is több erőszak és szex volt. És nem mindig volt happy end a vége.
Bár ez természetes. Eredetileg ezek a mesék nem a gyerekeknek születtek. A felnőttek mesélték egymásnak, hogy jobban teljen az idő munka közben. A saját életük terheitől akartak megszabadulni szájhagyomány útján. Így lehetett, hogy a sokgyerekes családanya, aki alig tudta étellel ellátni a sarjait, azt mesélte, Jancsi és Juliska soha nem tért haza. Vagy megtalálták a mézeskalács házat, és ott bőségben éltek, vagy éppen nem élték túl a Vasorrú bábával való találkozást, mert még a halál is jobb volt azoknál az életkörülményeknél.
A lány zsebre tett kézzel sétál mellém. Szakadt farmert visel, bőrkabátot. Haját kékre festette. Cigi szaga van.
Leül velem szemben. Bámulni kezd.
Feltekintek vastagkeretes szemüvegem mögül.
– Segíthetek? – kérdezem.
– Részvétem az apád miatt – mondja.
– Kösz, de már rég meghalt.
– Mintha tegnap lett volna – mondja.
– Szerintem összekeversz valakivel.
– Szerintem nem. – Elém rak egy fényképet, amin én vagyok. – Ez az apád lakásán volt. Tegnap meggyilkolták. Azt mondta, ha meghal, keresselek fel.
– Ez valami félreértés. Az én apám születésem előtt meghalt.
– Vagy csak ezt mesélték. – Kimondja a nevemet. Azt mondom igen, ő vagyok. Azt mondja, akkor nem tévedés. Az apám nem halt meg születésemkor. Tegnap halt meg. És megölték.
Valamiért az jut eszembe, és addig boldogan élt?

A házunkban most nem parfümillat van. Használt olaj szaga. Édesanyám pecsenyét süt. A csíkokra vágott krumpli még zavaros vizében ázik nyersen.
– Megjöttél kisfiam? – kérdezi. – Mi a baj?
– Ő itt az apám? – Elé tolok egy képet, amit a lány adott. Király András, az állítólagos apám van rajta. Egy korsó sörrel a kezében, motoros szerkóban, borostásan, rövidre nyírt hajjal áll barátai társaságában. Tavaly készült egy fesztiválon. A háttérben lévő plakáton rajta van az évszám.
– Ezt ki adta? – kérdezi. Kikerekedő szemekkel leül az étkezőasztalhoz. Az olaj a hús alatt hangosan fröcsögve csapkodja össze a tűzhelyet.
– Nem számít – mondom. – Ő az apám?
– Igen – mondja. Levegővétel nélkül folytatja. Nem akarja, hogy a szavába vágjak. – Csak azért mondtam, hogy meghalt, mert távol akartalak tartani tőle. Ő nem jó ember. Veszélyes ember.
– Nos, mostanra igazzá vált a meséd – mondom. – Tegnap tényleg meghalt.
Vizenyős szemekkel tekint rám. Szemei kétségbeesetten próbálják magukhoz ölelni tekintetemet megbocsájtásért könyörögve.
– Hazudtál – mondom. – Mindig is tudni akartam, hogy ki volt az apám. És lett is volna lehetőségem megismerni.
– Kisfiam, így volt a legjobb. Nem tett volna neked jót.
– Az lehet. De a lehetőséget sem adtad meg, hogy én magam döntsem el.
Kirohanok a házból. Sütögesse tovább a saját pecsenyéjét.
A ház előtt a punk lány cigizik a falnak dőlve. Egy kulcsot lóbál a kezében.
– Nos, anyámasszony katonája, szeretnél többet megtudni apádról?

Málna elvisz apám lakásába. A kulcs ebbe a zárba illik. Apám egy lepukkadt környéken egy másfél szobás lakásban lakott. Éles ellentétben áll a mi kertvárosi házunkhoz képest. Doh és benzinszag terjeng a falakból és a bútorokból. Üres sörösüvegek a padlón, cigisdobozok az asztalon. A falakon rock poszterek és zenészekkel készült közös fotók. A polcokon rólam készült képek. Gyerekkoromtól a ballagáson át a közelmúltig. Távolról fotózott pillanatok, még az üveghegyen is túl.
– Milyen volt? – kérdezem.
– Jó ember. Kiállt a sajátjai mellett. Törődött velük. Veled is. Csak anyád elintézte, hogy ne mehessen a közeledbe. De a te életedet is nyomon követte.
Valamiért eszembe jut középiskolából Barna Karcsi. Csak Barna Medvének hívtuk. Rendszeresen elvert. Aztán egyik napról a másikra a közelembe sem mert jönni. Máig nem értettem miért.
– Anyám azt mondta, nem volt jó ember. Hogy veszélyes volt – mondom.
– Hozott megkérdőjelezhető döntéseket, tett dolgokat, amik mások számára talán elfogadhatatlanok, de mindig a jó vezérelte. Mindenki csak Fehérlónak hívta.
– Honnan kapta a nevét?
– A dzsekijéről. – Nevet. A ruhásszekrényre mutat. Egy bőrkabát lóg rajta, a hátán egy fehér lóval. Most mondd, hogy nem a ruha teszi az embert. Odalépek és végigsimítok rajta. Érzem rajta dezodora, cigi és benzin illatát. Parfum d’Fater.
A hifije mellett egy Hobo Blues Band tok áll üresen.
– Szerette Hobo-t? – kérdezem.
– A kedvence volt.
– Nekem is – mondom. Elmosolyodom. – Tudtad, hogy Ginsberg verseket is dolgozott fel.
Elindítom a hifit. Felharsan a zene. A királyfi vágtat a réten.
– Szóval azt mondod, megölték? – kérdezem.
– Azt mondják, a Sárkány tette.
– A Sárkány?
– Senki nem tudja, ki ő.
– Miért ölte meg?
– Apád sokaknál kihúzta a gyufát az évek során – mondja.
Leülök a szakadt kanapéra. Dörzsölni kezdem a tarkóm. Az egyik dobozban találok egy szál cigit. Rágyújtok. Életemben először.
– Ki akarom deríteni ki volt – mondom.
– Reméltem, hogy ezt mondod. Tudom is hol kezdjük – Elvigyorodik. – Mégiscsak a Fehérló fia vagy.
Mélyen beleszívok a cigibe. Aztán köhögni kezdek. Inkább elnyomom.

A mesékben a királyfi útra kel, hogy megmentse a királylányt, legyőzze a sárkányt, megszerezze a fele királyságot. A mesék máig velünk élnek. És a mesék olyanok, mint az életünk. A saját szájízünkre alakíthatjuk. Ahogy teszik azt a szülők, akik belevonják gyermeküket a történetekbe, ahogy én beleszövöm magam az enyémbe.
Vannak örökérvényű mesék, amik generációról generációra szállnak, de mindig alkothatunk belőlük újakat, ahogy azt teszik néhányan napjainkban. Ott van Neil Gaiman a munkásságával, ott van Bill Willingham a Fables képregénnyel.
Itt vagyok én az életemmel.
Ha egy sztorivá alakítom ezt az egészet, máris elviselhetőbb, hogy apám gyilkosa után kutatok. A saját életem terhétől akarok megszabadulni szájhagyomány útján.
A Fehérló fia útnak indul oldalán Kékhajjal, hogy megkeresse a medvelakot, de én nem akarok beleenni a tálacskájukba. Bele akarok köpni a levesükbe.
Belépünk a romkocsmába. Rommá piált alakok, rosszarcú emberek. Rosszmájú megjegyzések irányomba. Pia és izzadtságszag árad mindenhonnan.
Málna rámutat az egyik farmermellényes, tetovált fickóra. Őt keressük. A biliárdasztalnál pörgeti a dákóját.
– Te vagy Fanyűvő – kérdezem. Csak remélni merem, hangom nem remeg.
– És ha igen? – Rám sem pillant.
– Beszélni szeretnék veled. Tudod, hol találom a Sárkányt?
Erre már felfigyel. Böffenésként tör ki belőle a nevetés, ahogy ránéz kisfiús kinézetemre. Aztán szemében felismerés csillan.
– Hé, fiúk. Ezt nézzétek kit sodort erre a szél. Ez a Fehérló fia.
– Tudod, ki vagyok?
– A faterod folyton rólad mesélt. Nem is értem. Ha ilyen fiam lenne, én a helyében mélyen hallgattam volna róla.
Röhögni kezd. A társai nyerítve adják alá a lovat.
– Tudsz segíteni vagy nem? – kérdezem.
– Tudod mit, puhapöcs? Az apád iránti tiszteletből, ha megversz biliárdban, segítek.
Málnára nézek. Ő megrántja a vállát.
– Rendben – mondom. Felkapom az egyik dákót. Lehet, hogy ő egy kocsmai vagány, de én egyetemista vagyok. Az esztétika és a szemantika órák között biliárdozni járunk a csoporttársakkal.
Elkezdjük a játékot. Mi tagadás ért hozzá. Nem kérdéses, én is. Látom rajta a meglepődöttséget.
– Honnan a neved? – kérdezem. Kutató vagyok, no. Az ilyen dolgok érdekelnek.
– Folyton eltöröm a dákókat – mondja.
Már nem sok golyó van az asztalon. Fanyűvő kezdeti elbizakodottsága kezd alábbhagyni. Végül én nyerek.
Ahogy az utolsó golyó lyukba zuhan, ütést érzek a hátamon. Eltört rajta Fanyűvő dákója. Lefejelem az asztalt. A földre esek.
– Ugye nem gondoltad, hogy játék közben töröm el ezeket a szarokat?
Rám veti magát. Ütni kezdi az arcomat. Nedves rozsda illata csapja meg az orromat, ahogy vérezni kezd. Próbálok visszaütni, de minden ütésemet hárítja, míg ő újabbakat oszt. A szemüvegem lerepül, így látni is alig látok. Ösztönösen kutatom a kezemmel mellettem, míg végül valami mást találok.
Reflexből Fanyűvő vállába döföm a dákó töréstől hegyes végét.
Felordít. Lerúgom magamról. Felállok. Arcon rúgom.
– Elég volt – mondja. Hátán fekszik. Vállából ömlik a vér, mint pletykás vénasszonyból a rosszindulat. – Segítek.
Az adrenalintól pattognak az ereim. Zihálok, mint egy versenyló vágta után.
– Te mégiscsak a Fehérló fia vagy – mondja. Vért köp maga mellé. – Nem tudom, hol találod a Sárkányt. Vagy, hogy ki ő, de megmozgatok néhány szálat, hogy utánajárjunk. Vedd úgy, hogy a szolgálatodba állok, Fehérló fia.
Felveszem a szemüvegemet a földről. Szerencsére nem tört el. Még a végén valaki rámragasztaná a Szemüvegtörő becenevet.
Málnára nézek. Engem bámul. Mióta ismerem, most először látom mosolyogni.

Apám lakására megyünk. Nem akarom, hogy anyám így lásson. Az igazat megvallva most én sem akarom látni őt. A telefonomon látom, több nem fogadott hívásom van tőle. Írok neki egy sms-t, minden rendben van, csak időre van szükségem.
Málna ellátja a sebeimet. Gyógyitalt iszom. A palackon az áll: Kalinka.
– Miért segítesz nekem? – kérdezem.
– Apád mindig rendes volt velem. Úgy érzem, tartozom neki. És… kíváncsi voltam a fiára. Annyit mesélt rólad. Bár megmondom őszintén, mikor először megláttalak nagy csalódás voltál. Azt gondoltam, ez nem lehet a Fehérló fia. De a mai este után már látom, hogy az ő vére csörgedezik az ereidben.
Meg Fanyűvőék kocsmájában a padlón.
– Én nem vagyok olyan, mint az apám – mondom.
– Honnan tudod? Hisz nem is ismerted – mondja. – Most mennem kell. Holnap visszajövök.
Eldőlök az ágyon. A plafont bámulom. A fehér falat fekete foltok festik át. Én egy illatszerboltos gyermeke vagyok. És egy motoros fia. De számít ez valahol? Én én vagyok. Egy művészettörténész szakos egyetemista. Mesekutató. Az anyám nevelése formált, de apám vére csörgedezik bennem. És a vér nem válik vízzé. Megérintem a sebeket az arcomon. Fanyűvő ütései ezt ma bebizonyították.
Egész éjjel a Vadászatot hallgatom Hoboéktól.

A tükör előtt nézegetem magam apám bőrkdzsekijében. Kicsit nagy rám a kabát, de még elfér. Kopogtatnak. Beengedem Málnát.
– Hé, haver. Ez már jobb. Most már tiéd a fele királyságom – Végigmutat saját szerkóján. – De még mindig lenne mit javítani.
Leveszi a szemüvegemet. Gondolom, végigmér, de nélküle semmit sem látok. Vannak hibák, amiket a vagányság sem tud palástolni.
– Oké, de így félig vak vagyok. – Tapogatózni kezdek. Valami keményet és formásat fogok meg.
– Haver. Az a mellem – mondja.
– Lehet, néha jobb érezni a dolgokat, mint látni – mondom.
– Ha nem akarsz egy pofont érezni az arcodon, akkor vedd el a kezed, ezt meg vedd vissza.
Leülünk a kanapéra. Még maradt egy kicsi a tegnapi vodkából. Mind a ketten meghúzzuk.
– Akkor most várunk, amíg Fanyűvő megkeres minket – kérdezem.
– Ami azt illeti, híreim vannak. Kőmorzsoló beszélni akar veled.
– Ki az a Kőmorzsoló? És miért akar velem beszélni? És nálatok mindenkinek van valami beceneve? Neked a Málna az igazi neved?
– Kőmorzsoló olyan, mint Fanyűvő, csak keményebb. Érdemes meghallgatnunk, mit mond. Azért akar veled beszélni, mert elterjedt, itt van a Fehérló fia, hogy átvegye a trónját. Apád nagy tiszteletnek örvendett.
– De én nem akarom átvenni a helyét, csak meg akarom találni a Sárkányt.
– Egyre megy. Beszélj vele. Este vár a Rengetegben.
– Rendben – mondom. – De nem válaszoltál a kérdésre.
– Melyikre? – kérdezi.
– A Málna az igazi neved?
– Gondolod, hogy ilyen béna becenevet választanék magamnak. Igen, ez az igazi nevem.
– De ha bénának tartod, miért nem találsz ki te is valamit magadnak? Mondjuk Idegtépő vagy ilyesmi.
– Nagyon vicces – mondja. – Mert ez a nevem. Én én vagyok.

A farkas és a hét kecskegida jár a fejemben. Egy találkozóra megyek, ahová nem a mesekutatót várják, hanem a Fehérló fiát. Nekem azt kell elhitetnem, hogy farkas vagyok, ők meg tuti nem gidák.
A Rengeteg nem sokban tér el Fanyűvőék romkocsmájától. Csak itt a falak kőből vannak. Szóval, ha nekibasznak az egyiknek, az jobban fog fájni. Málnától megtudtam, Kőmorzsoló onnan kapta a nevét, hogy olyan a gyomra. Mindenkit porrá iszik. Ettől egy kicsit megnyugszom. Remélhetőleg nem egy betontömböt akar majd eltörni a hátamon.
Bőrkabátaink zsebébe tett kézzel sétálunk Málnával Kőmorzsolóhoz. A terem közepén ül. Ő a Föld és körülötte az emberek a keringő holdjai. Van is akkora darab, hogy saját gravitációja legyen.
– Megjött a Fehérló fia és bájos segédje. Én pici pónim?
Málna megmutatja neki a középső ujját.
Arra gondolok, én vagyok a mese hőse. Abban bízom, a jó elnyeri méltó jutalmát. Ez magabiztosabbá tesz. Kicsit élvezem is a helyzetet. Ha itt kinyírnak, legalább boldogan élek, míg meg nem halok.
– Azt mondták, beszélni akarsz velem.
– Ez így igaz – mondja. – Tiszteltem az apádat. Gyűlöltem, de tiszteltem. Hallottam, hogy a Sárkányt keresed. Lehetőséget adok neked. Ha kivívod a tiszteletemet, ahogy annak idején az apád is tette, szolgálatodba szegődök, ahogy az övébe is tettem.
Felmérem a helyzetet. Ha vele is verekednem kell, elég, ha egyszer rám ül, és végem. Ha sikerülne megütnöm és épp rám esik, végem. És nem is akarom, hogy mindennap elverjenek.
– Ajánlok valamit, Kőmorzsoló. Úgy hallottam megy a piálás. Igyunk versenyt. Ha én győzök, segítesz nekem. Ha te, akkor lelépek, és többet nem hallotok a Fehérló fiáról.
Málna megböki az oldalam. – Biztos vagy te ebben? Szerintem még verekedésben is több esélyed van.
– Bízz bennem – mondom. Örülnék neki, ha így tenne, mert én nem bízom magamban.
Kőmorzsoló felém nyújtja hájas kezét.
– Áll az alku.
Nekiülünk a dolognak. Közönségünk is van. Ők lesznek majd, akik szájhagyomány útján továbbadják a dolgot. Ami persze folyton színesedik majd. Így lesz az eseményekből történet, majd mese, végül pletyka.
Kőmorzsoló szemében ugyanazt a magabiztosságot látom, mint tegnap Fanyűvőében. Lehet, hogy ő egy szeszkazán, de én egyetemista vagyok. A romantika és impresszionizmus és a vallástörténet órák mellett és helyett piálunk a csoporttársakkal.
Poharat pohár, üveget üveg követ. Egy idő után hol én állok úgy, hogy feladom, hol ő. Érzem, ahogy nehezedik a karom és a szemhéjam. Hiába van rajtam a szemüvegem, már nem sokat látok.
Ki tudja, hányadik kört isszuk. Már nem érzek ízeket sem. Átkozom az anyám házában kialakult érzékeny orromat, mert a piák illatának keveredése csak ront a helyzetemen. Többször úgy érzem, kidobom a taccsot.
A számhoz emelném a poharat, mikor puffanást hallok. Kőmorzsoló kidőlt. Felállok a székről. Magasba emelem a poharat, hogy mindenki lássa.
– Mondjátok meg Kőmorzsolónak, ha magához tért, hogy a Fehérlófia üzeni, kezdjen kérdezősködni a Sss-árkány után. Hogy levághassam mind a tizenkét fejét, meg a farkát is, meg azokat a testrészeket, amik még kiállnak belőle.
Lehúzom az utolsó pohárral. Az asztalra csapom. Belekarolok Málnába. Vitézül sétálunk ki a Rengetegből.
– Látod Málnácska, többet ésszel, mint erővel. A mesék is erre tanítanak. Többet ésszel, mint erővel.
Amint kiérünk a Rengetegből kihányom a belemet is.

A Piroska és a farkas jár a fejemben. Úgy érzem magam, mintha a gyomromba köveket pakoltak volna. Hányásom meglehetősen piros. A hifiből A vadászok gyülekezője szól.
Málna kora délután érkezik.
– Hoztam egy kis gyógysört – mondja.
– Az én jótündérem – mondom.
Mohón kezdem el inni a doboz tartalmát. Vékony a határ a másnaposság és a részegség között. Egy hajszál választ el az újabb hányástól. De a királyfi megküzd minden akadállyal.
– Jobban vagy? – kérdezi Málna.
– Alakulok – mondom. Ahogy ez a mese is. A királyfi elment szerencsét próbálni, volt már harc, észjáték, már ha az, hogy többezer agysejtemet elpusztítottam annak számít. Enyém lett a fele királyság. Van egy királylányunk is, már ha egy láncdohányos punkot annak vehetünk. De valahogy azt a részt kihagyják a mesékből, mikor a királyfi összeverve tapogatja a sebeit, vagy mikor másnaposan szédeleg.
– Akkor jó. Mert ma is van egy találkozód – mondja Málna.
– Ne csináld. Ki az? Hányan vannak még?
– Elvileg ő az utolsó. Vasgyúró. A legkeményebb arc a triumvirátusból. Felette csak a Sárkány van.
– Vasgyúró? Ez most komoly? Nem lehetne valamelyiküket mondjuk Kovács Józsefnek hívni?
– Te is folyton a Fehérló fiának nevezed magad – mondja.
– Igazad van, ez a névadás fertőző.
A sörömet kortyolgatom. Az jár a fejemben, soha nem ismertem apámat. Most mégis általa határozom meg magamat mások előtt. Az jár a fejemben, eddig anyámmal éltem, készültem az óráimra, parfümöket szagolgattam, meséket kutattam, most viszont törött dákókat döfök mások vállába, alvilági alakokkal iszogatok, egy Sárkányra vadászok.
És élvezem. Mintha egy modern mesében lennék.
Olyan az egész, mint ami a mesékkel történt az idők során. Csak fordítva. Míg azok egyre szelídebbek lettek, én egyre inkább elvadulok. Mintha visszatérnék a gyökereimhez.
Az jut eszembe, a mesék ősi változatainak nem mindig happy end volt a vége.
Kibontok egy újabb sört. Rágyújtok egy cigire Málna dobozából. Nem köhögök. Szervezetem elfogadta, hogy a dohányzás halált okozhat, nem ellenkezik. Eldöntöttem, hogy inkább élek, míg meg nem halok.

Egy autóbontóban találkozunk Vasgyúróval. Mint megtudtam Málnától, nevét is innen kapta. Ő tüntet el mindenféle nemkívánatos dolgot. Gondolom, most én vagyok az egyik.
Egy csarnokban vár minket az embereivel. Egy Dolph Lundgren kinézetű alak feszít egy asztal mellett. Nagyot nyelek, mikor elképzelem, ahogy vasgyúró kezeivel a nyakamat szorongatja. Úgy érzem, mintha a torkomon akadt volna egy alma, mint Hófehérkének.
– Vasgyúró? – kérdezem.
– Igen én vagyok – mondja a Lundgrenszerű alak mellett ülő másfél méter magas fickó. Az asztaltól szinte nem is láttam. A feltörni készülő nevetéstől a megakadt alma majdnem kiugrik a torkomból. Visszanyelem. – Úgy hallottam, a Sárkányt keresed. Eddig még senkinek nem volt mersze hozzá. Az apád állítólag tudta ki az, de senkinek nem mondta el. De az iránta való tiszteletből, és mivel már sikeresen magad mellé állítottad Fanyűvőt és Kőmorzsolót, üzletet ajánlok. Játszunk egy sakkpartit. Ha megversz, én is segítek a kutatásban.
– Ha veszítek? – kérdezem.
– Eltűnsz.
Málnára nézek. A fülembe súgja, hogy sakkbajnok.
Lehet, hogy ő egy sakkbajnok, de én egyetemista vagyok. A modern művészetek és a népi irodalom óra után soha senki nem mondta, hogy sakkozzunk. Activity, Arkham horror, ilyenek mentek, de sakk soha.
– És ha azt mondom, hogy hagyjuk. Fanyűvő és Vasgyúró már segít nekem. Nem is biztos, hogy szükségem van rád – mondom.
– Akkor ezt úgy könyvelem el, hogy nem is vagy a Fehérló fia. Az apád magabiztos és intelligens ember volt. És soha nem futamodott meg semmi elöl. Te ilyen lennél?
– Rendben. Játszunk – mondom.
A sakktábla már ki van készítve. Hosszan szemezek a fehér lóval.
Vasgyúró szemében ugyanazt a magabiztosságot látom, mint tegnap Kőmorzsolóéban, tegnap előtt Fanyűvőében.
– Tudod, a Fehérló fia vagyok – mondom, megkezdem a játékot az egyik gyaloggal –, de anyuci pici fia is. És minden este sakkoztunk. Ja, és édesanyám kétszer is országos bajnok lett.
Rákacsintok Málnára. Már nem kell, hogy bízzon bennem. Biztos vagyok magamban. Azért mosolya, amivel azt üzeni, ő is bennem, jó érzéssel tölt el.
Egy darabig húzzuk a partit. Vasgyúró valóban jó játékos. De hiába. A végére szándékosan úgy alakítom a lépéseimet, hogy a fehér lóval adjam a mattot. Hogy vegye a célzást. Már régen nyerhettem volna, és ezt ő is tudja. Érti is az üzenetet.
– Amint megtudok valamit, értesítelek, Fehérló fia.
Bólintok, de ez most anyuci pici fia sikere volt.

Héthatárra szóló mulatságot szervezünk Málnával ketten apa lakásán. Sikereinket ünnepeljük. Magam mellé állítottam a város három legnagyobb gengszterét. És az egészet megúsztam néhány sérüléssel és egy komolyabb másnapossággal. Az jár a fejemben, ilyen csak a mesékben van.
Apám bőrkabátjában járkálok a szobában. Fejemen a szemüvegemmel. Hátamon a fehér lóval. Mintha magamra találtam volna. De nem a ruha teszi az embert. Az ember veszi fel a ruhát, amit magáénak érez. Kivéve gyerekkorban. Akkor még a szüleink öltöztetnek.
A harmadik üveg bor után kérdezi meg Málna, amin három napja és három gengszter óta agyalok én is.
– Mit fogsz tenni a Sárkánnyal, ha megtalálod? Megölöd?
– Még én sem tudom – mondom. – Akkor majd kiderül.
Hosszan szívom be a füstöt. A borospoharat szagolgatom. Némi narancsos aroma, fahéjas fennhang. A győzelem illata, keveredve a kétely szagával.
– Apa megölt valaha valakit? – kérdezem Málnát.
Egy darabig néz rám, aztán a kabátom ujjára. Akkor tűnik fel, mintha vérfoltok lennének rajta.
– Úgy tudom, nem. De nem tudom. Nem tudom róla elképzelni.
– Rólam el tudtad volna képzelni, amiket tettem a napokban?
Nem válaszol.
Az ölembe ül. Megcsókol.

Napok telnek el. Semmi hír Fanyűvőről, Kőmorzsolóról és Vasgyúróról. Mindhármukat felhívom telefonon. Azt mondják, még nem tudnak semmit. Mindhármuk hangjában ugyanazt a zavart hallom. Valami disznóságot szagolok. Másnap estére mindhármukat felhívom apa lakásába.
A három kismalac velem szemben ül. A kanapén csak Kőmorzsoló fér el. Fanyűvő és Vasgyúró egy-egy széken kap helyet. Málna oldalt a falnak dőlve cigizik. Én előttük állok.
– Szóval semmit nem tudtatok meg a Sárkányról? – kérdezem.
– Nem, semmit – mondja Fanyűvő.
– Nada – mondja Kőmorzsoló.
– Sajnálom, eleddig nem jártam sikerrel – mondja Vasgyúró.
Fanyűvő farmermellénye alól előtűnik mellkasa. Egyik tetoválását égési sebek dekorálták át. Kőmorzsoló trikója alól kibukkanó háján hasonlót látok. Csakúgy, mint Vasgyúró inge alól kilógó karján. Friss sebek.
– Miért nem hiszek nektek?
– Ez az igazság – mondja Fanyűvő.
– Ez van, figyelj – mondja Kőmorzsoló.
– Nem egyszerű ez – mondja Vasgyúró.
Málnára pillantok. Az együtt töltött esténk jár a fejemben. Rólam el tudtad volna képzelni, amiket tettem a napokban?
– Elég volt a szarakodásból. Ki ijesztett rátok?
Szinte érzem, ahogy a hátamon a fehér ló megvadul.
– Figyelj, az a fickó maga az ördög – mondja Fanyűvő.
– Ha csak rád néz, mintha a pokol lenne a szemében – mondja Kőmorzsoló.
– Az az ember egy szörnyeteg – mondja Vasgyúró.
– Ki az? – kérdezem.
– Nem mondhatjuk el – mondja Fanyűvő.
– Megöl minket – mondja Kőmorzsoló.
– De előtte ki tudja, milyen szörnyűségeket tesz velünk – mondja Vasgyúró.
Rágyújtok egy cigire. Iszok egy korty bort.
A levegőben félelem szaga terjeng. Olyan, mint egy izzadt konditerem, ahol mindenki attól retteg, hogy nem fog megfelelni a címlapok ideáljának.
– Értem. Így már más a helyzet – mondom.
Előveszem a zsebemből apám pisztolyát, amit a fiókjában találtam. Rájuk fogom.
– Akkor kezdjük elölről. Mit tudtatok meg?
Az az este jár a fejemben. Apa megölt valaha valakit?

Olyan klisészerű. De a mesékben is vannak visszatérő motívumok. A hármas szám. A legkisebb királyfi. A fele királyság. Sokszor tűnődtem, ha az öreg király meghal, az ő fele királysága kire száll? Vagy van egy másik lánya, akit megment egy másik herceg, ő meg nincstelenül az öregek otthonába kerül?
A három hűbérestől megtudtuk, hogy egy Kapanyányi nevű fickó kereste fel őket, és kínozta meg mindhármukat. Kapanyányinak saját vágóhídja van. Igen, ez a klisészerű.
És a fickónak ez a valódi neve. Kapanyányi Márton. Ennél már az is jobb lenne, ha talált volna valami becenevet magának, mint a többiek. Mondjuk Húsfeldolgozó vagy ilyesmi.
Málnával az üzembe tartunk. A kocsiban megkérdezi:
– Meg volt töltve a pisztoly?
Nem válaszolok.
Gond nélkül bejutunk a vágóhídra. Meg is lepődhetnék rajta. De mesés fordulatnak fogom fel, bár tudom, valószínűleg már vár minket.
Félig feldolgozott disznók lógnak kampókon. Nyers hús szaga árad mindenfelől.
Próbálom magam édesanyám házába képzelni a parfümök illatával.
Vajon hogy lehet? Napok óta csak néhány sms-t váltottunk. Ha ennek vége, első dolgom lesz, hogy hazamenjek. Bemutatom neki Málnát. Vacsorázunk egy jót. Szigorúan vegetáriánus kaját ez után a hely után. Aztán boldogan élünk, míg meg nem halunk.
De elköltözöm otthonról.
Mára már nem vagyok anyuci pici fia.
Ma még a Fehérló fia vagyok.
De holnaptól én én leszek. Nem hagyom, hogy más határozzon meg.
Egy csarnokba érkezünk. Kondérokban olaj izzik. Kicsit olyan illat van, mint mikor legutóbb otthon voltam.
Középen egy vézna vénember áll félmeztelen. Mellkasán egy sárkány hegtetoválás domborodik. Ráncaitól a sárkány olyan, mintha hullámzana az Óperenciás tengeren is túl.
– Ettől a vén faszitól voltak annyira beszarva a többiek? – kérdezem Málnát.
Valamit láthat, amit én nem, mert szeme kikerekedik a félelemtől. De az is lehet, hogy csak undorodik a látványtól. Én meg a mese hőse vagyok, aki legyőz minden akadályt. Még ha az egy trottyos is a boltban a bevásárlókocsijával.
– Megvárlak itt – mondja Málna. Bólintok.
Tovább megyek. Lépéseim visszhangoznak a csarnokban. Mintha hétmérföldes csizma lenne rajtam. A távolság rohamosan csökken. Kapanyányi vigyorogva bámul rám. Három méterre megállok tőle.
– Hello – mondja.
– Hello – mondom.
Aztán senki nem mond semmit. Farkasszemet nézünk. Valahol a távolban malacok visítanak.
Megunom a dolgot. Előveszem a pisztolyt. Ráfogom.
– Te ölted meg apámat?
– Én – mondja.
– Miért? – kérdezem.
– Útban volt. Ártott az üzletnek. Le akarta állítani. Meg kellett halnia. Ennyi és nem több.
– Nem több? Egy ember életéről beszélsz.
– Mondod ezt te kezedben egy pisztollyal, készen arra, hogy megölj? – Rötyögni kezd. – Vagyis várj csak. Te a Fehérló fia vagy. Nincs az megtöltve, úgyhogy el is rakhatod. Az apád sem volt képes soha ölni. Ő jó ember volt, megkérdőjelezhető döntésekkel. Bár a jó relatív. Éreztél már olyan illatot, amit más kellemesnek gondolt, de neked a beled is kijött tőle? Ennyit jelent a jó. Egy illat, ami ízlés dolga, és egy könnyed szellőtől el is illan, mintha sosem lett volna.
– Kicsit elegem van ebből – mondom. – A Fehérló fia. Anyuci pici fia. Van egy hírem a számodra. Én én vagyok. Nem a szüleim határoznak meg.
Meghúzom a ravaszt. A golyó Kapanyányi bal vállát találja el. A hegsárkány egyik fejét.
Az öregember gargalizálva felsikít. Lábával felrúgja az előtte lévő asztalt. Edényekben forró olaj van rajta. Hiába vagyok három méterre, rám is rám fröcsög. Magam elé kapom a kezem. Mire észbekapok Kapanyányi már ott van mellettem. Egy nyárssal a fejemre csap. Arca vigyorba torzul, mintha valóban maga az ördög lenne.
Megragadom a karját. Enyhe tűszúrást érzek az enyémben. Szédülni kezdek. Halántékom lüktetni. Elhátrálok.
– Szerencsés vagy, kölyök. Ez egy teljesen új drog. A griff. Te lehetsz az első, aki kipróbálja.
– Elkaplak Sárkány. Megöllek azért, amit az apámmal tettél.
– Hihi. Te tényleg…? Haha. Valóban én öltem meg az apádat, de tévedésben vagy, Fehérló fia. Nem én vagyok a Sárkány. Ő bízott meg a dologgal, de ő nem én vagyok. De nem ám. Bár öröm volt megkínozni a Bandikát. Igazi orgazmus. Már ha felizgat az ilyesmi.
– Te nyomorult, vén fasz.
Széttörik körülöttem a világ. Utolsó erőmet összeszedve nekirontok Kapanyányinak. Felkapom. Az egyik forró olajjal teli kádhoz rohanok vele. Belehajítom. Sikítása összefonódik az enyémmel, miközben felfelé zuhanok. Még megpillantom Málnát, ahogy mellém ér. És a földön a fecskendőt, amiben a griff volt.

Egy griff hátán ülök. A város felett repülünk végeláthatatlanul. Látom, hogy fárad. Már minden elfogyott, amit adhatok neki. Mindenemtől megszabadultam. Magamból kezdek darabokat levágni, hogy a szájába adjam. A bal lábamra az van tetoválva, kétely. A jobb lábamra, gátlások. Bal kezemre, lelkiismeret. Fantomfájdalmat érzek minden végtagom helyén, de csak így juthatok el a célomhoz.
– Már nem sok van hátra, mindjárt ott vagyunk a Sárkánynál – mondja a griff. A fehér ló a hátamon riadtan táncol két hátsó lábán.
A tusám jut eszembe Kapanyányival. Az öregség szaga alatt valami ismerős illat csapta meg az orromat.
– Ez egy egyéni illat – mondta anyám egy nap, mikor az orrom alá nyomta, hogy szagoljam meg. – Egy különleges embernek.
A griff ereszkedni kezd. Leszáll házunk udvarán.
A Fehérló és a Sárkány csatároznak.
A Fehérló azt mondja: – Nem hagyom veled a fiamat, te házi sárkány. A szereiddel mérgezed a fiatalokat. Megállítalak.
– Azt hiszed, elveheted tőlem. Az anyja vagyok – mondja a Sárkány.
Az udvaron egy gyermek játszik egy pokrócon. Sírnia kellene, de egy mesekönyvet forgat a kezei között. Sátrat állít belőle. Bedugja alá a fejét.

A mesékben a jó elnyeri méltó jutalmát. A sárkányt legyőzik. A királylányt elveszik. Héthatárra szóló lakodalmat szerveznek. És boldogan élnek, míg meg nem halnak.
De ez a valóság.
Anyám egy bevásárlószatyorral lép be a házba. Az étkezőasztalnál ülök. Már órák óta csak a füstöt eregetem, míg vártam rá.
– Kisfiam, hát hazajöttél?
Megölel. Én is őt. Elnyújtom a pillanatot. Tudom, ez az utolsó ölelésünk. Azt hiszem, ő is érzi.
– Mikor akartad elmesélni ezt az egészet? – kérdezem.
– Mármint, hogy apád nem halt meg születésed előtt?
– Ne játszd meg magad, anya. Azt, hogy te vagy a Sárkány, hogy drogbizniszed van. Hogy te öletted meg apát, mert le akart állítani. Istenem, hogy lehettem ilyen hülye. A pincében nem csak parfümöket, hanem drogot is gyártottál. Ahogy hallottam, a legjobbat a városban. A parfümök illatával nyomtad el azt a szagot.
Anya leül. Kivesz egy szálat a cigisdobozomból. Még soha nem láttam dohányozni. Mondjuk ő se engem.
– Idővel megtudtad volna. Mégis mit gondoltál, hogy jöttem össze egy olyan alakkal, mint az apád. Egy koncerten?
– Néhány nappal ezelőttig azt se tudtam, ki az apám – mondom.
– A lényegen nem változtat. Hallottam miket tettél az elmúlt napokban. Készen állsz, hogy beszállj a családi vállalkozásba – mondja. – És az isten szerelmére, vedd le azt az átkozott kabátot.
– Ugye nem gondolod komolyan? – kérdezem. – Megfogadtam, hogy elkapom a Sárkányt.
– Az ő oldalára állsz? Hisz nem is ismerted. Én neveltelek fel.
– Nekem úgy tűnik, téged sem ismertelek. Ezt az egészet azért kezdtem el, hogy megtaláljam apám gyilkosát, és bosszút álljak rajta, mert elvette tőlem a lehetőséget, hogy megismerhessem. Ha valakit megölsz, megfosztod attól, hogy a lehetőségeket valósággá változtassa.
A konyhaszekrényhez lépek. Kibontom az üveg negyven éves whiskyt, amit a diplomaosztómra rakott félre anyám. Meghúzom az üveget.
– És kiderül, hogy ez a gyilkos az anyám volt. Akit ha megölök, csak annyit érek el, hogy teljesen szülő nélkül maradok. Hol itt a happy end, amit a mesékből tanítottál nekem?
– Az előbb még azt mondtad, ha valakit megölsz, elveszed tőle a lehetőségeket. Mégis a meggyilkolásomról beszélsz – mondja.
– Nem, én épp arról beszélek, hogy nem foglak megölni. Az anyám vagy. De még ha nem is az lennél sem végeznék veled. Sokáig tanakodtam magamban, ha megtalálom a Sárkányt megölöm-e. Most már tudom, hogy soha nem tettem volna meg. De hála neked és a az új drogodnak, egy embert mégis sikerült.
Sírni kezdek. Anyám aggódva lép mellém. Eltaszítom magamtól.
– Kisfiam, Márton nem halt meg. Alaposan összeégett a forró olajtól, de életben van. Nem öltél meg senkit.
Ő is könnyezni kezd. Reszketve ül vissza a székre.
– Mégis csak apád fia vagy. Ő soha nem volt rá képes. Az én lelkemen már több ember halála szárad.
Letörlöm a könnyet a szememről. Még egy utolsót húzok a whiskyből.
– Itt téved mindenki. Van bennem mindkettőtökből valami. Olyan is, amire büszke lehetek, és a hibáitokból is örököltem. De én én vagyok. A saját erényeimmel és tévedéseimmel.
Elindulok az ajtó felé. Még visszanézek anyára. Sír. Az én lelkem is.
– Többé ne keress, anya. Én el is felejtem, hogy létezel. Szeretnélek úgy megőrizni magamban, aki esténként meséket mesélt nekem és sakkozni tanított. Nem a Sárkányt.
Elvesztettem az egész királyságot. A jó nem kapta meg méltó jutalmát, a rossz méltó büntetését. Már ha ebben a mesében van ilyen. Vagy ezek a fogalmak csak illatok, amik ízlés kérdései, és egy könnyed szellőtől is elillannak?
Beülök Málna mellé a kocsiba. Megfogja a kezemet. A királylány kezét azért csak megkaptam a végére.
És ha ennek a mesének van tanulsága, talán csak annyi, mennyi felesleges utat megteszünk, mikor, amit kerestünk sokszor ott van az orrunk előtt. Nekem ki se kellett volna lépnem a házból, hogy megtaláljam a Sárkányt. De talán az út számít, míg meg nem halnak.

Veres Roland

1986-ban, Cegléden születtem, és azóta is itt élek. Újságíróként diplomáztam, több, mint öt évig dolgoztam is a szakmámban. Főképp prózát írok, olykor verseket. Írásaimban szeretek társadalmi és egzisztenciális kérdésekkel foglalkozni, igyekszem a komor dolgokat is humoros formában tálalni, minimalista stílusban.

Különféle internetes oldalakon jelentek meg eddig novelláim, illetve nyomtatásban kettő egy-egy antológiában.

Legfrissebbek a szerzőtől: Veres Roland

A hozzászóláshoz be kell jelentkezned