Sárga

A budai kisgyerekes családok olyan barackszínűek. A Nyúl utca villaházából kikászálódó hatvanas értelmiségi férfi okkersárga. A rózsadombról letaxizó üzletember citrom. A meccs után a Széna téri legénylakásba hazatérő szenior prodákt menedzser, aki pár napja egy kis dubajozással ünnepelte a harmincadikat, neonszínű. A Budagyönyge környékéről, a szülői fészekből érkező tinilányok halványsárgák.

A budaiaknak itt a Lövőház utcában mind olyan sárgás színe van. De hogy mit keres itt ez a pár, ebben az utcában, ahol még a budai mércével mérve legalja kocsmában is iPhone-ok pihennek az asztalokon, nem tudom.

A nő úgy néz ki, ahogy a budaiak elképzelnek egy kiégett vidéki kozmetikust. A haja barnás, lila-vörös beütéssel. Már bő egy centit lenőtt. Ha nem festené, ősz lenne, és úgy hatvannak nézne ki, de ez a budai asszonyokra is igaz. Ha a világon egy fél évig senki nem festené a haját, rettenetesen megnőne az átlagéletkor. Az arca kicsit brutális. Barnás narancssárga – ez az egyetlen sárgás dolog benne – de nem budai sárga, hanem szolisárga. A körmei karmok. A topja ráfeszül a felsőtestére, matrózba oltott vadmacska. A kék-fehér dominanciát feltűnő párducminta és pink szegés töri meg. Az alsóteste nem látszik a műanyag asztaltól. A vádlija formás, lábfejét kotornoszszerű fatalpú szandál emeli magasba.

A nő a kirakatban az utcafrontra fordított tévé felé ül. A férfi derékszögben. Jelentéktelen kinézetű. Semmilyen sörhasa begyűrődik, ahogy végig előredől, és odaadóan fogja a nő kezét. Kockás ing, kopasz fejtető, lanyha izomzat, háromezer forintos sportcipő az ázsaicenterből.

Az asztalon a nő mellett Edelweiss, talpas pohár unicum, és egy espresso emléke a kis kávés csézében. A férfi már lehúzta a felest, a sopronis korsón 20% ajándék csík. Az asztalon boxkesztyűs kulcstartó.

A meccset úgy mellesleg nézik. Elsőre úgy tűnt, titkos viszony, el kellett hagyni Kőbányát, mert ott sok a haver. Itt a Lövőházban biztonságban sutyoroghatnak. Megyek a meccset nézni – micsoda alibi, hát tényleg nézni kell, különben otthon lebukás lesz.

A férfi lesi a nőt. Mintha kincset talált volna, még búzasörre is meghívja. De ahogy beszélnek, nem olyan, mint egy törvényszegő légyott, hanem rutin beszéd, hova megyünk ezután, mi volt a munkahelyen. Nem kínosak a csendjeik.

Ki-kinéz a meccsre a férfi. Szabad a magyaroknak. Rúgd már be – üvölti, majd gyorsan visszazökken, zavartan igazgatja a gallérját. A másik asztaltól a férfi odafordul, osztja a hevületet, de nem megy be.

A nő feláll. Mintha egy másik nő lenne. Nem kozmetikus. Súlylökő Európa-bajnok minimum. Miniszoknyája combközép fölött véget ér. Kidüllednek hatalmas izmai alóla, a combja vastag, nagyon vastag. Csípője szűk, a válla kiszélesedik, karjai erősek és domborúak, a top most úgy áll rajta, mint egy úszónőn.

Bemegy a kocsmába mosdóba, a magas talpú szandálban férfiasan mozog.

Visszajön. Háromnegyed nyolckor menni kell, mondja a férfinak. A férfi bólint. A meccs vége előtt pár perccel felállnak, a férfi egy fejjel alacsonyabb, kitaposott cipőjében odaadóan poroszkál a határozottan billegő nő mellett. Átmennek a Fény utcán, és elviszik magukkal ezt a szürkés pink párducszínt.

Mécs Anna

Nagycsaládban nőttem fel, összesen nyolcan vagyunk testvérek, közülük öten, az „öt kicsi” vagyunk édesanyám és édesapám közös gyermekei. Már kiskoromban rengeteg inger ért, sok nézőponttal találkoztam, és akár egy dél-olasz családban, mindig nagy volt a zsivaj és a szeretet.

Édesapám eredetileg villamosmérnökként dolgozott, de mivel születésem nagyjából egybeesett a rendszerváltással, így én őt már csak politikusi működés közben ismertem meg; gyerekként nagyon szerettem vele koszorúzásokra, megemlékezésekre járni, vagy csak bemenni vele a parlamentbe vagy a „Fehér házba” és rajzolgatni az irodájában. Édesanyám színházi dramaturg, vele pedig a színházi kulisszák mögé osonhattam: a színházi büfé bohémsága, zsongása, a próbafolyamat néha monoton szépsége, néha feszült alkotói légköre nagyon megfogott.

Édesapám mélyen katolikus családból származik, édesanyám pedig mélyen ateistából (ami anyai nagyanyám oldaláról zsidó gyökerekkel is átitatott), de soha nem volt közöttük feszültség ebből, és mi is megtapasztalhattuk a katolikusság közösségteremtő erejét, ugyanakkor néha álságos arcát is, és megvolt a szabad választásunk. 16-17 éves koromig jártam rendszeresen templomba, cserkészkedtem, utána viszont már nem éreztem magaménak se az istenhitet, se az egyházat – mindamellett, hogy a jézusi alapértékekkel, a szeretet és a szolidaritás fontosságával nagyon mélyen azonosulni tudok.

A könyvek szeretete mindkét szülőm családjában alapvetés volt; kis lakásunk fala könyvekkel volt kitapétázva. Sok jól író felmenő volt mindkét oldalon, például édesapám nagybátyja, a maga korában rendkívül népszerű Mécs László, pap-költő volt, édesanyám nagyapja pedig Magyar Elek, aki Ínyesmesterként tett szert nagy hírnévre – és még sorolhatnám. Már kiskoromtól szerettem szövegeket farigcsálni, de az olvasás igazi, odaadó szeretete csak késő kamasz koromban kezdődött. Addig a kötelező olvasmányok sokszor untattak, nem faltam az oldalakat, csak vánszorogtam. És kissé feszített is ez a hatalmas családi műveltség, a híres felmenők, a rengeteg könyv, az a sok információ, amiről úgy éreztem, tudnom kéne. De nem tudtam, hogyan találjak fogást rajtuk. Aztán a Városmajori Gimnázium két fakultációja, a szociálpszichológia és a dráma segített. Mert ott olyan 20. századi könyveket adtak a kezünkbe mint az Egerek és emberek, a Száll a kakukk fészkére vagy a Godot-ra várva, amelyek azonnal beszippantottak. Ezzel egy időben a matematika világa is lenyűgözött: rendkívül jó tehetséggondozó tanárunk volt. Nagyon élveztem a kreatív problémamegoldást, amit igényelt egy-egy versenyfeladat. Mivel nagyon jól ment, így matematikaszakra jelentkeztem – úgy voltam vele, hogy az irodalmat, színházat lehet hobbiként is csinálni, de a matekot nem; azt hiszem, nem volt teljesen igazam.

A természettudományi karon elkezdtem az egyetemi lap számára cikkeket írni. Így az egyetemen is folytatódott matematika és írás párhuzamos jelenléte, ami végül matematika-magyar tanári mesterszakban csúcsosodott ki. Végigkísért ez a kettősség, és leginkább a tudomány kommunikációja állt hozzám közel, az Élet és Tudományba, az Index-re, vagy a HVG Szellem rovatába is írtam cikkeket, illetve az ELTE tudománykommunikációs mesterszakán is dolgoztam. Diplomázás után Szegeden kezdtem el a matematikatanári doktori képzésemet, melynek keretében fél évet Amszterdamban töltöttem. Ez alatt az idő alatt egyre tisztábbá vált számomra, hogy a matematika mint főfoglalkozás, illetve a kutatói pálya nem az én világom, valami másra vágyom.

Elkezdett egyre jobban vonzani az írás, egyre inkább vágytam rá, hogy megörökítsek bennem lapuló érzéseket, világokat. Addig olyan megközelíthetetlennek tűnt az a világ, azt gondoltam, valaki írónak születik, valaki meg nem, és hogy azt nem lehet csak úgy megpróbálni. Ebben a hitben biztos az is közrejátszott, hogy kiskorom nyarai során visszatérő vendégek voltak a szigligeti kertünkben az Alkotóház híres írói – akik tényleg olyan igazán írószerűek voltak, míg nekem se szivarszagom, se szakállam, se furcsa, idegen szavaim nem voltak.

Mégis azt gondoltam, bemerészkedem ebbe a világba: és elmentem 2013-ban a Fiatal Írók Szövetségének (FISz) táborába, akik nagyon nyitottan fogadnak bárkit, aki szeretne velük műhelyezni. Nem kérdezik, hányat publikáltál eddig, vagy hogy miért vagy itt, hanem örülnek, hogy jössz. Valahol ott kezdődött ez az egész, elkezdtem szövegeket farigcsálni – persze előtte is voltak kis próbálkozások – és elkezdtem azokat megmutatni embereknek, meghallgatni, amit mondanak rá, elkezdtem publikálni is az írásokat. Sok segítőm, műhelyvezetőm volt, akiktől tanulhattam. Az egyik Elekes Dóra volt, akit a FISz táborából ismertem. Ő olvasta pár írásomat, és megkérdezte, van-e egy kötetre való, mert éppen pályakezdők megjelentetését tervezik a Scolar Kiadó új sorozatában. Akkor még csak pár írásom volt, azokat elküldtem, és nagyon pozitív visszajelzéseket kaptam a kiadó szerkesztőitől, így megállapodtunk: bő fél év múlva leadom a kötet anyagát. Nekem jót tesz a határidő, és ha vannak keretek, így megtáltosodtam, és elkészült a kötet 2017 nyarára, és ősszel jelent meg Gyerekzár címmel.

Az elmúlt években azt is megtapasztaltam, hogy munkavégzés szempontjából a szépírást egyelőre nem tudom főfoglalkozásként elképzelni: egyrészt anyagi szempontból se, másrészt a mindennapokban sok interakcióra van szükségem, csapatmunkára, és mellette kiegészítésként ideális számomra az elmélyült alkotás. Így heti négy napot töltök a munkahelyemen – ahol szintén szövegírással foglalkozom –, és egy napot tudok a szépírásra fordítani.

 

Tovább a kategóriában: « Oszlop a földben Üres »
A hozzászóláshoz be kell jelentkezned