Oszlop a földben

 

Nem tűnt zsidónak. Olyan német feje volt, nem is az esetem, aztán mégis. Okoskodott, a madrichokat állandóan kijavította, tökéletes héber kiejtéssel. Mintha ezzel kompenzálná szőke haját, egyenes orrát, kék szemét, mintha belülről akarna görcsösen zsidónak tűnni. Biztos ő is új még ebben, gondoltam, egészen a következő bennfentes okfejtéséig.

Ez a vallási és származási dolog egy baromság. Legalábbis nem úgy van, ahogy mindenki gondolja, hogy a származás a véredben, a vallás meg választott. Én származásomat tekintve katolikus vagyok, az ziher. Minden apai felmenőm buzgó katolikus volt, szinte a plébánián nőttem fel, és habár sose éreztem, hogy igazán odatartoznék, mégis ők lettek a családom. Előtte néha vágytam rá, bárcsak zsidó lennék, annak van valami íze, valami tragikuma. Zsidónak lenni olyan menőnek tűnt, főleg a kis katolikuskákkal szemben. Holott talán csak annyi volt a különbség, hogy ez utóbbi az enyém volt, ami mindig egy kicsit büdös.

A buszon valahogy Csaba mellé kerültem. Mellé ültem, na. Katonai támaszpontokról dumált, amiket még a Google térkép sem jelez, meg az izraeli miniszterelnök titkos orosz kapcsolatairól, aztán Mózes és Obama jött. Csaba volt az én GPS-em. A nyomulós izraelieket egy másodperc alatt leszerelte a héberül is vitriolos stílusával, zseniálisan utánozta a tudálékos idegenvezetőt meg a szexista és erőszakos buszsofőrt is.

A Holt-tengeren úgy éreztem magam, mint aki hazatalált. A víz, amitől gyerekkorom óta rettegek, mert valahogy a tehetetlenséget, az elképzelhetetlen tömeget jelenti számomra, itt most kedves és könnyű volt. Csak ráfeküdtem. Csaba mellettem lebegett. A hihetetlen, kopár tájban úgy éreztem, eggyé válok az éggel, bár ez így, utólag elmesélve éretlen és röhejes. De aztán jött egy apró hullám, és az arcomba lögybölte a bántóan sós vizet. Köhögtem, fulladtam, csípte a szemem, a bőröm, a puncim, mindenem, pánikba estem, Csaba megfogott, kivitt a partra. Az egész izraeli kirándulás ilyen volt. Vittek minket a zsidó részeken, mintha felszabadultan bebarangolnánk a múltunkat, visszatérnénk az őshazába, és önfeledten megmerítkeznénk benne, miközben, ha csak egy utcával arrébb elkóboroltunk volna is, lehet, hogy nekünk annyi.

A tengerpartot járó kisgyerek mindig talál a kavicsok közt egyre, mely mindöröktől fogva az övé, és soha senki másé nem is lenne*. Csaba csendesen mormolt a fülembe, távol a többiektől, mezítláb álltunk a vízben a tel-avivi tengerparton. A víz most kedves volt, biztonságos, tudtam, nem sodor el. Reggel megkérdezte, voltam-e már körülmetélt sráccal. Meglepett, észre se vettem, de mégis bemagyaráztam magamnak, hogy ez volt az első és igazi, hogy az eddigi szeretkezéseim csak gyermeteg próbálkozások voltak, gumin és fitymán átszüremlő halvány találkozások.

Ahogy hazaértünk, elkezdtem felfedezni a hetedik kerületet, a templomok helyett a zsinagógákat vettem észre, péntekenként istentiszteletre jártunk, hétvégén Hagesher koncertre. A régi barátaimat nem tagadtam meg, de éreztettem velük, hogy végre rátaláltam valamire, amit én választottam, ami én vagyok, az előző életem, köszönöm, de tévedés és útkeresés volt, kedves tőletek, hogy mellettem voltatok, de azért, ugye, ti se gondoljátok, hogy. Apámmal ellenséges voltam, mert eddig elnyomott a katolikus maszlaggal és a nagyapáról szóló legendákkal: a hazáját, családját és vallását minden körülmények között, a második világháborúban is hűen szolgáló férfi rokonsága már büdös volt. Addig bele se gondoltam, hogy mindenki, aki a második világháborúban hűen szolgálta hazáját, részesévé vált anyai őseim megsemmisítésének. Anyámat is elmartam magamtól, mert a hallgatásával ő is bűnrészes lett, hiszen az emléküket semmisítette meg. Pár hónap alatt egy zsidó gettóba zártam magam. Az elveszíthetetlent markolássza! Egész szive a tenyerében lüktet, oly egyetlen egy kezében a kő, és vele ő is olyan egyedül lett, súgta Csaba a fülembe, és a hangja megnyugtatott, hogy nem vagyok egyedül.

Csabával körbehakniztuk Európát; Berlin, Krakkó, Hollandia, még Olaszországba is elmentünk zsidó gyökereket keresni. A hamburgi utazás ötlete az enyém volt. Az egyik holokauszt-szimpóziumon hallottam arról az oszlopról, amit a nyolcvanas években az éledő újfasiszta hangok ellenében állítottak Hamburg külvárosában. Az oszlop tizenkét méter magas volt, és azért épült, hogy az emberek ráírják a nevüket. Ha egy része megtelt névvel, lejjebb süllyedt, és így a magasabb részek is elérhetővé váltak, azok is megtelhettek nevekkel, és alásüllyedhettek a földbe. Erre az oszlopra rá kellett írnom a nevemet. Pont. Csabát meg akartam lepni az ötlettel, örültem, hogy végre én vezethetem őt, ezért csak annyit mondtam, Hamburgba megyünk. Elsápadt, először láttam bizonytalannak, de beleegyezett.

A repülőt majdnem lekéstük. Az irodában elfogyott a papír, ezért Csabát kértem meg, hogy nyomtassa ki a jegyeket, de ő csak az enyémet hozta, véletlenül, szabadkozott, ne haragudjak, előző nap kicsit berúgtak a Kisüzemben, menjek nyugodtan egyedül, ő nem fog megbántódni. Anyám még épp kiért a jeggyel, feljutottunk a repülőre.

Késő délután szállt le a gépünk, és Csaba rögtön hasfájásra kezdett panaszkodni. Korábban sosem volt semmi baja. Annyira nyöszörgött, hogy beleegyeztem, aznap ne jöjjön velem sehova. Az ablaknál álltam egész este. Éjfélkor a temető kapujában találtam magam. Átmásztam a kerítésen, fényesen sütött a hold. Több száz éves sírok, zöldes, már-már neon beütéssel, domború héber feliratokkal. Egyre beljebb mentem, zörgött az avar a lábam alatt, hideg volt, fáztam a vékony pulcsiban. Megbotlottam egy sírkőben. Fák között erős fény, a biztonsági őr kiráncigált, és kemény, német szavakkal elzavart. Lesétáltam a kikötőhöz, és eszembe jutott a vers vége. Nem szabadúl már soha többé tőle. A víznek fordul, s messze elhajítja. Hangot sem ad a néma szakitás, egy egész tenger zúgja mégis vissza.

Csaba reggelre feléledt, elemében volt. Kiderült, szinte jobban beszél németül, mint én, pedig nekem szakmai felsőfokúm van. Betéve tudott mindent Hamburgról, a kikötő történetéről vagy éppen a csokoládémúzeumról. Úgyhogy ő vezetett, mint utóbb kiderült, bizonyos pontokat elkerülve. De mégsem tudott mindenre felkészülni. Ahogy befordultunk a Domstraßéról a Bergstraßéra, egyszer csak ott állt előttünk egy srác. Kopasz volt, a lábán acélbetétes bakancs, fekete dzsekijén birodalmi sas. Ijesztő örömmel üdvözölte Csabát, nekem futólag bemutatkozott. Csaba próbált úgy tenni, mintha Hans összekeverte volna valakivel, de az öleléséből nem tudott kibújni. Azonnal gyártani kezdtem magamban a magyarázatokat. Biztos nem is birodalmi sas volt, vagy ha igen, Csaba eddig biztos nem tudta, hogy Hans ilyen… vagy ha tudta, biztos még azelőtt lettek barátok, hogy Hans ilyenné vált.

Csak a szálláson hoztam szóba a dolgot, mire Csaba nekiállt magyarázkodni, hogy az apjával volt itt nagyjából tíz éve, aki Hans apjával üzletelt, és addig együtt kellett lógniuk, de Hansról akkor még senki se tudta, hogy, aztán a Facebookon le is törölte, nem is érti, Hans miért örült neki ennyire, pedig megírta a véleményét többször is. Jobb szeme meg-megrándult, mintha kacsintana. Lefeküdt, megint gyomorfájásra panaszkodott. Felnyitottam a laptopomat, és elkezdtem kutakodni. Csaba ismerősei között nem találtam. Hans Hamburg, Hans nazi, Hanz neonazi, Hans Bergstraße, Bergstraße nazis, Hamburg neonazis… és végül, kétórányi próbálkozás után megtaláltam. Idegesen nyomkodtam végig a képeit, pont olyan volt rajtuk, amilyennek egy neonáci német srácot elképzelek. Eszméletlen sok képe volt, nem is tudom, Zuckerbergék miért nem törölték még a francba. Évente vagy húsz album, visszamentem egészen 2007-ig. És ott megtaláltam. Először csak az arcát néztem, reméltem, nem ő az, csak hasonlít rá, de ő volt: ugyanaz az elvakult tekintet, mint amit Izraelben is láttam, ugyanaz a félszeg, de határozott mosoly, mint a zsinagógák előtt lőtt szelfijeinken. Lassan letettem a laptopot, az ágyhoz mentem. Elkezdtem ütni a paplan alatt alvó férfit, felugrottam az ágyra, és gyomorszájon rúgtam, újra, újra és újra, végre felnyögött, lerántott maga mellé, lefogta a kezemet, és befogta a számat, hogy hagyjam végre abba az üvöltést, csak ekkor vettem észre, hogy ordítok. Beleharaptam a kezébe, kiserkent a vére. Csitítgatott, hogy térjek észhez, vegyem nyugodtan a levegőt, ettől először csak dühösebb lettem, de végül szépen, lassan megnyugodtam. Amikor látta, hogy már nem fogok nekiugrani, elengedett. A laptopra mutattam. Odament, felnyitotta, lefagyott, amikor meglátta a képet.

Végtelen szózuhatag, a büszke székely apai felmenőktől kezdve az elcseszett rendszerváltáson és a budin olvasott Csurka-publikációkon át a rend és a határozott fellépés utáni vágyig. Tudod, drágám, ez olyan, mint a dohányzás, magyarázta; az ágy szélén ült, és a hajamat simogatta, mint egy jóságos apuka, aki a világ működését próbálja megértetni a kislányával; ha körülötted mindenki dohányzik, akkor elkerülhetetlen, hogy te is rágyújts egy-egy szálra, ha meg már néha rágyújtasz, akkor könnyen masszív dohányzás lesz a vége.

Másnap, mintha mi sem történt volna, feldobottan ismertette, merre megyünk, mielőtt az oszlophoz látogatnánk. Nekem fájt a fejem, elcsigázott voltam, mint a legrosszabb másnapjaimon. A szemében egyből észrevettem azt az ijesztő lángot, ami Izraelben még olyan vonzóvá tette. Most én fogtam be a száját, és azt mondtam, menj el. Keményen szóltam, érezte, nem viccelek. Tíz perc múlva már nem volt az apartmanban.

Egyedül akartam az oszlophoz menni. Ráírni a nevemet, hogy ha egy napon majd a földbe süllyed, letörölhetetlenül rajta legyek. Azt hittem, rossz megállónál szálltam le a metróról. Oszlop sehol, hétköznapi, kissé unalmas német iparváros utcaképe. Megkérdeztem egy-két járókelőt, hol van az emlékmű, nem is értették, miről beszélek, biztos bevándorlók, pufogtam magamban, míg végül nem találtam egy echte német bácsit. Miután meghallgatta a kérdésem, elhúzta a száját, egy korlátra mutatott, és boldogan közölte: már több mint tíz éve elsüllyedt, szerencsére! Ronda egy oszlop volt az, álszent mutatvány, búcsúcédula azoknak, akik vevők az ilyesmire. Megköszöntem, és odaszaladtam, ahova mutatott. Visszafogott emléktábla az oszlop hűlt helyén. Elkéstem.

 

*Az idézett verssorok Pilinszky János Egy szenvedély margójára című versének sorai.

 

 

 

 

(Megjelent: Gyerekzár, Scolar Kiadó, 2017)

 

Mécs Anna

Nagycsaládban nőttem fel, összesen nyolcan vagyunk testvérek, közülük öten, az „öt kicsi” vagyunk édesanyám és édesapám közös gyermekei. Már kiskoromban rengeteg inger ért, sok nézőponttal találkoztam, és akár egy dél-olasz családban, mindig nagy volt a zsivaj és a szeretet.

Édesapám eredetileg villamosmérnökként dolgozott, de mivel születésem nagyjából egybeesett a rendszerváltással, így én őt már csak politikusi működés közben ismertem meg; gyerekként nagyon szerettem vele koszorúzásokra, megemlékezésekre járni, vagy csak bemenni vele a parlamentbe vagy a „Fehér házba” és rajzolgatni az irodájában. Édesanyám színházi dramaturg, vele pedig a színházi kulisszák mögé osonhattam: a színházi büfé bohémsága, zsongása, a próbafolyamat néha monoton szépsége, néha feszült alkotói légköre nagyon megfogott.

Édesapám mélyen katolikus családból származik, édesanyám pedig mélyen ateistából (ami anyai nagyanyám oldaláról zsidó gyökerekkel is átitatott), de soha nem volt közöttük feszültség ebből, és mi is megtapasztalhattuk a katolikusság közösségteremtő erejét, ugyanakkor néha álságos arcát is, és megvolt a szabad választásunk. 16-17 éves koromig jártam rendszeresen templomba, cserkészkedtem, utána viszont már nem éreztem magaménak se az istenhitet, se az egyházat – mindamellett, hogy a jézusi alapértékekkel, a szeretet és a szolidaritás fontosságával nagyon mélyen azonosulni tudok.

A könyvek szeretete mindkét szülőm családjában alapvetés volt; kis lakásunk fala könyvekkel volt kitapétázva. Sok jól író felmenő volt mindkét oldalon, például édesapám nagybátyja, a maga korában rendkívül népszerű Mécs László, pap-költő volt, édesanyám nagyapja pedig Magyar Elek, aki Ínyesmesterként tett szert nagy hírnévre – és még sorolhatnám. Már kiskoromtól szerettem szövegeket farigcsálni, de az olvasás igazi, odaadó szeretete csak késő kamasz koromban kezdődött. Addig a kötelező olvasmányok sokszor untattak, nem faltam az oldalakat, csak vánszorogtam. És kissé feszített is ez a hatalmas családi műveltség, a híres felmenők, a rengeteg könyv, az a sok információ, amiről úgy éreztem, tudnom kéne. De nem tudtam, hogyan találjak fogást rajtuk. Aztán a Városmajori Gimnázium két fakultációja, a szociálpszichológia és a dráma segített. Mert ott olyan 20. századi könyveket adtak a kezünkbe mint az Egerek és emberek, a Száll a kakukk fészkére vagy a Godot-ra várva, amelyek azonnal beszippantottak. Ezzel egy időben a matematika világa is lenyűgözött: rendkívül jó tehetséggondozó tanárunk volt. Nagyon élveztem a kreatív problémamegoldást, amit igényelt egy-egy versenyfeladat. Mivel nagyon jól ment, így matematikaszakra jelentkeztem – úgy voltam vele, hogy az irodalmat, színházat lehet hobbiként is csinálni, de a matekot nem; azt hiszem, nem volt teljesen igazam.

A természettudományi karon elkezdtem az egyetemi lap számára cikkeket írni. Így az egyetemen is folytatódott matematika és írás párhuzamos jelenléte, ami végül matematika-magyar tanári mesterszakban csúcsosodott ki. Végigkísért ez a kettősség, és leginkább a tudomány kommunikációja állt hozzám közel, az Élet és Tudományba, az Index-re, vagy a HVG Szellem rovatába is írtam cikkeket, illetve az ELTE tudománykommunikációs mesterszakán is dolgoztam. Diplomázás után Szegeden kezdtem el a matematikatanári doktori képzésemet, melynek keretében fél évet Amszterdamban töltöttem. Ez alatt az idő alatt egyre tisztábbá vált számomra, hogy a matematika mint főfoglalkozás, illetve a kutatói pálya nem az én világom, valami másra vágyom.

Elkezdett egyre jobban vonzani az írás, egyre inkább vágytam rá, hogy megörökítsek bennem lapuló érzéseket, világokat. Addig olyan megközelíthetetlennek tűnt az a világ, azt gondoltam, valaki írónak születik, valaki meg nem, és hogy azt nem lehet csak úgy megpróbálni. Ebben a hitben biztos az is közrejátszott, hogy kiskorom nyarai során visszatérő vendégek voltak a szigligeti kertünkben az Alkotóház híres írói – akik tényleg olyan igazán írószerűek voltak, míg nekem se szivarszagom, se szakállam, se furcsa, idegen szavaim nem voltak.

Mégis azt gondoltam, bemerészkedem ebbe a világba: és elmentem 2013-ban a Fiatal Írók Szövetségének (FISz) táborába, akik nagyon nyitottan fogadnak bárkit, aki szeretne velük műhelyezni. Nem kérdezik, hányat publikáltál eddig, vagy hogy miért vagy itt, hanem örülnek, hogy jössz. Valahol ott kezdődött ez az egész, elkezdtem szövegeket farigcsálni – persze előtte is voltak kis próbálkozások – és elkezdtem azokat megmutatni embereknek, meghallgatni, amit mondanak rá, elkezdtem publikálni is az írásokat. Sok segítőm, műhelyvezetőm volt, akiktől tanulhattam. Az egyik Elekes Dóra volt, akit a FISz táborából ismertem. Ő olvasta pár írásomat, és megkérdezte, van-e egy kötetre való, mert éppen pályakezdők megjelentetését tervezik a Scolar Kiadó új sorozatában. Akkor még csak pár írásom volt, azokat elküldtem, és nagyon pozitív visszajelzéseket kaptam a kiadó szerkesztőitől, így megállapodtunk: bő fél év múlva leadom a kötet anyagát. Nekem jót tesz a határidő, és ha vannak keretek, így megtáltosodtam, és elkészült a kötet 2017 nyarára, és ősszel jelent meg Gyerekzár címmel.

Az elmúlt években azt is megtapasztaltam, hogy munkavégzés szempontjából a szépírást egyelőre nem tudom főfoglalkozásként elképzelni: egyrészt anyagi szempontból se, másrészt a mindennapokban sok interakcióra van szükségem, csapatmunkára, és mellette kiegészítésként ideális számomra az elmélyült alkotás. Így heti négy napot töltök a munkahelyemen – ahol szintén szövegírással foglalkozom –, és egy napot tudok a szépírásra fordítani.

 

Legfrissebbek a szerzőtől: Mécs Anna

Tovább a kategóriában: « Fogást találni Sárga »
A hozzászóláshoz be kell jelentkezned