Agónia

 

Álmomban egy sivatagban vagyok. Krúdy álmoskönyve szerint nélkülözök valamit, amire szükségem lenne. Balla filozófiája szerint lelkem ürességét szimbolizálja. Szerintem dehidratált vagyok a tegnap esti liter pálinka után.

     A repülőtéren veszek egy kávét. A mai újságot olvasom. Egyiptomba utazom. A főszerkesztőm megbízott, kutassam fel a hónapokkal ezelőtt eltűnt hírhedt dadaista-szürrealista festőművészt, Balla Mártont. Én vagyok a legalkalmasabb, mondta, hiszen az avantgárd művészet szakértője vagyok.

     Néha még most is elgondolkozom, mi lett volna, ha nem csúszok le a magyar szakról. Most kamaszokat taníthatnék az irodalom rejtelmeire.

     Simán elférnék.

     Jegyzet: a tanárok 70%-a alkoholista. Oktatásszociológia.

     Nem vettek fel, ezért média szakos lettem. Nem baj, gondoltam. Majd egész népemet fogom, nem középiskolás fokon taní-tani.

     József Attila, te, kit ma már tanítanak.

     Mint mikor a híradósból lesz híradás.

     József Attila, te, kinek verseit szélsőbaloldali mozgalmak sajátítják ki. Vagy talán éppen ezt akartad? Te, aki a falra verted ki pszichoanalitikusodról álmodozva.

     Nem gond. Simán elférek újságírónak.

     Jegyzet: annyian vannak, mint anonim alkoholisták között az újságírók. Mondás.

     Balla Mártont hét hónappal ezelőtt nyelte el a föld. Négy hónapomba telt, mire kiderítettem, nincs Magyarországon. Öt hónapomba, nincs Európában. Hatba, nincs a kontinensen. Egy hete értesültem, utoljára Kairóban látták.

     Vesztett meccs. Manapság a magazinok nem dúskálnak a pénzben, esélytelen, hogy oda utazzak. Tegnap felhívott a főszerkesztőm, egy névtelen támogató intézett nekem egy repülőt, hogy Egyiptomba menjek Balla után.

     A szomszéd asztalnál egy természetes szőke ül. Néha arra pillantok, félénken visszatekint rám. Éles kontrasztban áll az újságban két flekkben leadott sexshop hirdetésével. Baloldalt egy guminő pózol.

     Lecsapom az újságot az asztalra. Már éppen felállnék, hogy odasétáljak a nőhöz, mikor bemondják a következő járatot. Elindul.

     Visszaülök. A napi képregényt olvasom. Kázmér megint azt hallucinálja, a plüsstigrise él.

 

Egy szállítógéppel utazom. Trágyát és műtrágya-alapanyagokat szállít Egyiptomba. Amolyan segítség a sivatagi népnek, hátha termőföldeket alakíthatnak ki.

     – Van ennek értelme? – kérdezem a pilótát. – Nem hiszem, hogy használna.

     – Főnök, én csak a munkámat végzem – mondja. – Ha azt mondják ugorjak, én azt kérdezem, mekkorát.

     Csak a raktérben van helyem. A penetráns bűztől majdnem elokádom magam.

     – Ebben vannak az élet magvai – mondja a pilóta. – A szaghoz hamar hozzászokik.

     Látom, a trágya mellett tömény szeszek sorakoznak ládákban. A pilóta észreveszi, hogy észrevettem.

     – Egy kis mellékes – legyint.

     Elfoglalom a helyem. A laposüvegemet az orrom előtt legyezgetem, hogy a szesz semlegesítse a szar szagát.

     Felszállunk. Mintha egy repülő szippantós autóban utaznék.

     Kitekintek a gép mocskos ablakán. A Nagyalföld kisalfölddé zsugorodik. Arra gondolok, mennyi potencia van ebben a szarszállító gépben. Arra gondolok, kinyitom a zsilipet, hadd szóródjon le a szállítmány.

     Nesze nektek az élet magvai!

     Itt vagyok a világ tetején, és szarok rátok.

     Meghúzom a laposüveget.

     A felhők felett békés minden. Mindentől és mindenkitől távol vagyok.

     Távol vagyok a problémáktól, távol a politikától, távol a határidőktől, távol a számláktól.

     Távol az emberektől, közel Istenhez.

     Jegyzet: Istent csak két helyen találhatod meg. A templomban vagy a pohár fenekén. Kocsmabölcsesség.

     Egyik helyen sem találtam.

     A Biblia azt mondja, Jézusban találod meg az életet.

     Talán éppen egy repülő trágyaszállítón lelem meg.

     A pilóta azt mondja, a szarban vannak az élet magvai.

     Lehunyom a szemem. Lassan elbóbiskolok.

    

Rázkódásra ébredek. A pilóta káromkodik. Oldalra tekintek. Mellettünk vastag füstfolyam. Alattunk végtelen homoktenger.

     – Mi történt? – kérdezem.

     – Elszállt az egyik hajtómű. Bassza meg! Ha hisz Istenben, itt az ideje, hogy elmondjon egy imát.

     Kétségbeesetten lecsavarom a laposüvegem tetejét. Istenem, csak most találnálak meg.

     Miért csak a bajban jut az ember eszébe Isten? Ha létezik, nem lehet az utolsó mentsvár.

     Ha Isten létezik, inkább olyan lehet, mint egy biztosítási ügynök. Több évet, több száz imát és vasárnapot kell befektetned, hogyha baj van, kisegítsen. És sok százast a perselybe.

     Én nem kötöttem biztosítást.

     – Kösse be magát! – mondja a pilóta. – Megpróbálom letenni.

     – A sivatag közepén? – kérdezem.

     – Tud jobbat, főnök?

     – Ha lehet, inkább a géppel együtt felrobbannék, minthogy szomjan halljak a sivatagban – mondom. Inkább a könnyebb utat választanám.

     Nem válaszol. Zuhanórepülésbe kezd.

     Már nem tűnik olyan émelyítőnek a trágyaszag. Apró kellemetlenség csupán. Mint mikor azon bánkódsz, félreértetted a bomba csaj közeledését, nem tudva, éppen lenyúlta a tárcádat, benne a múlt heti nő számával, aki az igaz szerelmed lehetett volna.

     Azt mondják, a halál torkában lepereg előtted az életed. Csak odáig jutok, meg kellett volna dugni azt a szőkét.

     Soha nem azt bánjuk igazán, amit tettünk. Az kísért minket, amit megtehettünk volna.

 

Álmomban egy réten heverek. Krúdy álmoskönyve szerint egy eddig elhanyagolhatónak vélt dolog nem sejtett jelentőséget nyer. Balla filozófiája szerint annak a szimbóluma, a halál közelében érzem igazán, élek. Szerintem beborított a trágya és a fűmag.

     Kinyitom a szemem. Vállamba fájdalom hasít. Éjszaka van. Fázom. Csak homályosan látok. Rajtam takaró, mellettem tűz ropog. Egy alak hajol fölém. Beszélni akarok, de nem jönnek ki a számon hangok.

     – Most ne beszélj – mondja az ismeretlen. Magyarul. Egy kulacsot rak a számhoz. Vízzel itat. – Pihenj.

     Lehunyom a szemem. Fáj mindenem. A trágya szaga beleitta magát a ruhámba.

     Az élet magvai.

 

Mikor magamhoz térek, mintha egy szaunában ülnék. Ruhám és hajam izzadságomtól csatakos. Lassan felküzdöm magam. Felettem a repülő szárnyának csonkja nyújt árnyékot.

     – Üdv újra az életben. – Egy hatvan év körüli férfi ül mellém a homokba. Fején kendő, fél arcát napszemüveg takarja el. Felismerem. Balla Márton. Egy vizeskulacsot nyújt felém.

     – Szép kis zuhanás volt. Nagy csattanás. Füst. Úgy sikoltoztál, mint egy félős kislány.

     – Nem. Én úgy sikoltoztam, mint egy bátor nagylány – mondom. – Hol vagyok?

     – A Szahara közepén, fiam – mondja.

     – A pilóta?

     – Mondjuk úgy, ő már kevésbé volt szerencsés. Márton vagyok.

     – Tudom – mondom. – Magát kerestem. Ezért akartam Kairóba jutni.

     – No, akkor, ha úgy vesszük, szerencse, hogy lezuhantál. Különben nem találtál volna meg.

     – Ne értsen félre, de inkább ne találtam volna meg, és ennék fügét az egyik vásárban.

     – Füge nálam is van. – Vigyorog. Már most gyűlölöm a fickót. – Na, elég volt a pihenésből. Dolog van.

     – Majdnem meghaltam, ember.

     – Ott az a majdnem. Hogy hívnak?

     – Hollós Tamás.

     – Örvendek. Gyere!

     A kezét nyújtja. Felsegít. Int, másszak be vele a repülőgép roncsaiba. Követem. Kutakodni kezd a ládák között. Nekitámaszkodok az egyik töményes ládának. Kiveszek belőle egyet. Lecsavarom a kupakját.

     – Megvesztél, fiam? A sivatag közepén vagyunk. Ha elkezdesz vedelni, rövid úton kiszáradsz. – Kiveszi a kezemből a palackot. Kiönti a tartalmát. – Ezekre egyébként is szükségünk van.

     – Miért?

     – Ne kérdezd, csak hordjuk ki a ládákat.

     Nekilátunk.

     – Szart pakolok a száz fok melegben egy kecskeszakállas ürgével – mondom. – Szerintem meghaltam, és ez a pokol.

     Vállon vereget. Felordítok.

     – Látom, ez fáj. Ezek szerint életben vagy. Tudod – mondja –, az emberek mindig a boldogságról álmodoznak. De a boldog ember elkényelmesedik, mint mikor az arabok ópiummámorban hevernek. Elszakadnak a valóságtól. Egészen addig, amíg nem fáj a karod, a fejed vagy a derekad észre sem veszed, hogy van. Aztán eltöröd a karod, bevered a fejed, kapsz egy sérvet, és akkor rájössz, ott van bizony, s ott is volt. Ilyen az élet is. Amíg nem fáj, nem is éled igazán.

     Jegyzet: A szenvedés lenne a kulcs a költészethez? Orbán Ottó analízise József Attiláról.

     Jegyzet: A szenvedés lenne a kulcs az élethez? Hollós Tamás analízise Balla Mártonról.

     Néhány óra múlva végzünk a ládák kipakolásával. Balla vizet oszt.

     – Rendben. Most megtöltjük a kiürített palackokat ennek, s ennek a ládának a keverékével – mondja.

     – Minek?

     – Inkább számolnád a homokszemeket?

     – Elegem van magából! Majdnem meghaltam. Itt vagyok a sivatag közepén, maga meg a szart pakoltatja velem, és a kibaszott filozófia marhaságaival traktál.

     Sóhajt.

     – Igazad van, fiam. Olyan régen egyedül vagyok már, hogy örülök, van kivel megosztanom a gondolataimat. Rendben. Elmondom, mi értelme van. Az a fehér por ott ammónium-nitrát. Műtrágya gyártására használják. Abban a másik ládában faszénpor van, ami a növények szaporításához jó. Ha a kettőt összekeverjük házi készítésű robbanóanyagot nyerünk. Meggyújtva robban. Így könnyedén rakhatunk tüzet. Egyszerűbb és szórakoztatóbb, mintha két fát dörzsölnénk egymáshoz órák hosszat. Kis alapszintű kémia.

     – Oké, ebben van ráció. És a trágyát miért hordtuk ki?

     – Ja, annak tényleg semmi értelme nem volt. – Vigyorog. Még mindig gyűlölöm a fickót.

 

Néhány óra múlva végzünk több tucat palack feltöltésével. A hőmérséklet rohamosan kezd hűlni. Fadarabokat, sivatagi növényeket hordunk egy rakásra.

     – Még nem mondtad, miért kerestél.

     – Munka. Nagy port kavart az eltűnése. Már mindenféle pletykák terjengtek. Öngyilkosság. Gyilkosság. Tanúvédelmi program. Elrabolták az ufók. Magasabb tudati síkra került. Aszkézisbe vonult. Úgy tűnik az utóbbi jött be. Nagy sztori, ha valaki megtalálja magát, és interjút készít.

     – Hát megtaláltál. De lehet, azt a sztorit soha nem írod meg.

     Kétségbeesés kerít hatalmába. Mi van, ha itt halok meg a sivatagban. Szomjan halok vagy kicsinálnak a berberek. Hisz itt vagyok a semmi közepén.

     Távol a problémáktól, távol a politikától, távol a határidőktől, távol a számláktól.

     Távol az emberektől. Isten háta mögött.

     Hiányozni kezd az okoskodó politizálás a kedvenc kocsmámban. Hiányozni kezd a határidő előtti hajtás, a még hiányzó néhány sor az aktuális cikkemből. Hiányozni kezd a postaládám, ahol a számlák azt bizonyítják, van lakásom, van vizem, áramom, van önálló életem.

     Ha elhagy a párod, tanulod meg igazán becsülni. Előtte természetesnek veszed, hogy veled van.

     A hiány fáj.

     Amíg nem fáj, nem is veszed tudomásul, van karod, van lábad, van derekad.

     Van életed.

     Jegyzet: a másnaposságot nem a szervezetbe bevitt alkohol, hanem az abból kicsapódott víz okozza. Biológia.

     – Egyébként honnan veszed, hogy nem tévedsz? – kérdezi Balla.

     – Hogy érti?

     – Nem lehetne, hogy tegeződjünk? Sokkal barátságosabb lenne a világ, ha mindenki tegeződne. A magázódás olyan hivatalos.

     – A magázódás tiszteletet is kifejezhet – mondom.

     – Ezek szerint te tisztelsz engem?

     – Őszintén? Nem igazán.

     – Akkor miért magázol?

     – Mondd, miben tévedek?

     – Na, így már mindjárt más. Honnan veszed, csupán az igaz, aszkézisbe vonultam. Mi van, ha magasabb tudati szintre is jutottam?

     – A munkám során megtanultam, akik azt állítják, magasabb tudati szintre jutottak, vagy vallási fanatisták vagy drogfüggők. Mind egy hit vagy a drog rabjai. Akár így, akár úgy, de rabszolgák. És ha ez a magasabb tudati szint, inkább lesüllyedek az állatokhoz, de szabad maradok.

     Nevetni kezd. Elismerően bólogat.

     – Most megleptél. Úgy látszik, a sivatag rád is jó hatással van. A végtelen homoktenger kitágítja a tudatod.

     – Ne kezd ezt a Lostos szöveget, John Locke, mert esküszöm, hozzád vágom az egyik műtrágya bombát.

     Védekezőleg maga elé teszi a kezét. Annyira nevet, a szája szélén nyálcseppek fröccsennek ki.

     – És te mit keresel itt? Gazdag vagy. Híres. Elismert művész. Mit keresel egyedül a sivatagban?

     Befejezi a röhögést.

     – Manapság minden relatív. Nincsenek igazságok, csak vélemények. Annak van igaza, aki jobb érvekkel tudja alátámasztani, hangosabb, mint a többiek, netán több ember, a politika vagy a pénz áll mögötte. Ettől én megcsömörlöttem. Megszoksz vagy megszöksz. Nem harcos vagyok. Nihilista. Ha meghalok, holnap ugyanúgy megszedi magát egy politikus, ha életben maradok, ugyanúgy sikkasztani fog egy pénzember. Itt a sivatagban legalább nyugi van.

     – Ezzel nem értek egyet – mondom. – Fel kell lépni a rohadékok ellen. Ha nem emeljük fel a szavunkat, ha szó nélkül tűrjük, akkor ne csodálkozzunk, ha szopatnak minket.

     – Gondolom, ezért lettél újságíró. A szentlélek lovagja.

     – Igen. – És mert lecsúsztam a magyar szakról.

     – Egy fecske nem csinál nyarat.

     – De azt sem hagyhatjuk, hogy száz marha telet csináljon.

     – Egy veszélyes gondolat: én letettem arról, bármin is változtassak. Te úgy véled érdemes harcolni – mondja.– Mégis mind a ketten itt vagyunk a sivatag közepén, a semmi szélén.

 

A tűző nap lassan betakaródzik az éj sötétjével. Balla rongyot dug az egyik ammónium-nitrát-faszénpor mixes üvegbe. Vadászkésével előkészít valami húst a vacsorához.

     – Lassan meggyújtjuk a tüzet, de még élvezzük egy kicsit a hűs levegőt és félhomályt.

     Reszketni kezdek. Nem tudom, a csökkenő hőmérséklettől vagy az alkoholhiány lép működésbe. Balla észreveszi.

     – Szar dolog az alkoholizmus, mi? – kérdezi. Odarak elém egy darab húst és egy kést, mutatja, daraboljam.

     – Honnan veszed, hogy az vagyok?

     – Csak rád kell nézni. Plusz, amint a gépre léptünk első dolgod volt az üveg után nyúlni. Nem kell Einsteinnek lenni, hogy kiszúrja az ember. De nem ítélkezem. – Megfog egy még teli üveget. Odadobja. – Nesze. Jó az elvonási tünetekre, meg a hideg ellen is. De csak módjával, különben holnap megdöglesz.

     Mohón csavarom le a kupakot. A számhoz emelem az üveget. Megtorpanok. Csak óvatosan. Apró kortyok. Csak annyit, hogy megszűnjön a remegés.

     Mértékletesség. A negyedik sarkalatos erény.

     Ne fogyassz részegítő italokat. Az ötödik buddhista tilalom.

     – Hogy találtál rám? – kérdezi. – Már azt leszámítva, hogy az orrom előtt zuhantál le.

     A zuhanás. A pilóta!

     – A pilótával mi történt? – kérdezem.

     Szar ember vagyok, hogy csak most jutott eszembe, mi történt a holttestével?

     A szarban vannak az élet magvai.

     Taposs el mást, feledkezz meg a többi emberről, hogy életben maradj?

     – Meghalt – mondja Balla.

     – Azt tudom, de mi történt a holttesttel?

     – Szerinted mit fogunk vacsorázni?

     A kés megdermed a húsban, amit darabolok. Visszanyelek egy kisebb hányást. Balla kacag.

     – Csak vicceltem. Elvittem innen néhány kilométerre. A keselyűk, majd elvégzik a többit.

     – El kellett volna temetni – mondom. – Ez a legkevesebb.

     – Neki már olyan mindegy. A keselyűk hamarabb eltüntetik, mintha a földben rohadna el. – Vigyorog. Egyre inkább gyűlölöm a fickót.

     – Visszatérve a kérdésemre? Hogy találtál meg?

     – Egyszerű kutatás. Bár sokáig eltartott. Aztán egy névtelen támogató biztosította nekem ezt a nagyszerű és biztonságos gépet, hogy Kairóba utazzak.

     – Egy névtelen támogató? – kérdezi.

     – Az, de utánajártam, ki volt.

     – No, és ki?

     – Drabancz Károly. – Balla elmosolyodik.

     – A Karcsi. Ennyire hiányzom neki?

     – Ismered?

     – Együtt nőttünk fel. Olyanok voltunk, mint a testvérek. Egyszerre legjobb barátok és legnagyobb ellenségek. Mint Káin és Ábel. Csak mi mind a ketten Káinok voltunk. Választanunk kellett. Kinyírjuk, vagy jó messzire elkerüljük egymást.

     – Mi történt? – kérdezem.

     – Klisészerű történet. Egy lánnyal a főszerepben. Szóra sem érdemes – mondja. – Neked van feleséged?

     Meghúzom az üveget. – Volt egy mennyasszonyom. Elhagyott.

     – Miért?

     – Ez is klisészerű. A munkám fontosabb volt.

     – És valóban az volt? – kérdezi.

     Nem válaszolok. Iszom egy kortyot.

     – Na, ideje a tűzrakásnak.

     Meggyújtja a kerozinba áztatott rongyot egy gyufával. A tűzbe hajítja. A farakástól alig kétlépésnyire ülök. Nincs időm arrébb ugrani. Amint a tűz eléri a keveréket, az üvegpalack szétpattan.

     Egy üvegszilánk pattan a jobb szemembe. Éles fájdalommal hasít belém. Ordítok. Mind a két kezemet az arcomhoz szorítom. Égető fájdalom.

     Amíg nem fáj a szemed, észre sem veszed, ott van.

     – Te barom állat! – kiáltom. – Megvakítottál!

     – Vedd már el a kezed. Lángoló szemmel jobban látsz. A fájdalom emlékeztet, van szemed, használd! Ne csak nézz, láss is.

     – Te rohadék! És ha én is kiszúrnám a szemed?

     – Ne ordíts már! Vedd el a kezed!

     Bal szememmel Ballát bámulom. Leveszi napszemüvegét. A tábortűz fényénél látom, mindkét szemgolyója teljesen vörös. Mindkét szemlencséje vértengerben úszó ladik. Halántékán már-már párhuzamosan futó apró vágások.

     Jegyzet: a látottak idegi ingerek formájában továbbítódnak a szemen át a központi idegrendszerbe. Biológia.

     Az egyetlen inger, ami most a szememen át továbbítódik, a fájdalom.

     Összeszorítom a fogam. Visszanyelem az ordítást. Elveszem a kezem az arcom elől, megpróbálom kinyitni a jobb szemem. Küzdök, de a fájdalom nem engedi. Meghúzom a piát. Balla elismerően bólogat.

     Vigyorgok. Egy életre meggyűlöltem a fickót.

 

Álmomban egy tompa késsel vagdosom magam. Krúdy álmoskönyve szerint egyik tervem kudarcot vall. Balla filozófiája szerint előbb el kell pusztítanom magam, hogy valóban megszülethessek. Szerintem fáj a szemem a belepattant üvegszilánktól.

     Mikor felébredek Balla már ébren van. A táborunktól néhány méterre törökülésben ül a homokban. A pilótafülkéből elveszek egy napszemüveget.

     Vizeskulaccsal a kezemben odasétálok Ballához. Látom, többféle színű homokból készít mintákat. Aprólékosan. Már-már transzállapotban van. Rám sem hederít, mikor mellé érek.

     – Ez mi? – kérdezem. – Homokrajz?

     – Szerintem ez egyértelmű – mondja.

     – És mik ezek a minták?

     – Az álmomat öntöm formába. – Bámulom a rajzot, de nem tudok belőle semmit kibogarászni. Ezt szóvá is teszem.

     – Ha tudatos állapotomban ilyen kusza, képzeld el mennyire szürreális lehetett álmomban.

     – Az éber tudat és az álomlogika két különböző dolog – mondom. – Ami álmodban természetes, az ébren abszurd, és vice versa.

     – Köszönöm az oktatást, professzor úr.

     Leülök mellé. Szótlanul lesem, ahogy képekbe önti, amit álmában látott. Eszembe jutnak a festményei. Mindig is kedveltem a művészetét. Ellentétben az alkotóval.

     Pedig a dadaizmus azt mondja, a művész a fontos, nem a mű.

     Jegyzet: Salvador Dali egyik kiállításának festményeit összeszabdalta a közönség, mivel felháborítónak tartották azokat. Dali kiállítása ezekkel a művekkel folytatódott. Így jobban tetszettek neki. Művészettörténet.

     Már majdnem befejezné alkotását, mikor egy fuvallat felkapja a homokszemcséket, elröpíti valahova a messzeségbe. Talán éppen egy szfinx felé, hogy megfejtse annak talányát. Vagy éppen a szfinx fejtse meg a kép jelentését.

     Akaratlanul is kicsúszik a számon egy basszameg. Balla elégedetten dől hátra.

     – Nem is zavar, hogy nem tudtad befejezni?

     – Minden múlandó, semmi sem örök. Minden csak idő kérdése. Elmúlik a szerelem, a boldogság, a barátság, megromlik a legdrágább kaviár is. De ugyanúgy elmúlik a bánat, kifakul a gyűlölet, borrá érik a legrosszabb szőlő is. A most, ami számít – mondja. – Azért rombolok, hogy építhessek, és azért építek, hogy rombolhassak. Dadaista vagyok.

     Az ébredéssel messze jár Balla álma.

     A széllel messze száll Balla alkotása.

     De Balla itt van.

     A dadaizmus azt mondja, a művész a fontos, nem a mű.

 

Ráhajítom a műtrágya bombás palackot a faágakra. Szilánkokra robbanva reppenek szét a szélrózsa minden irányába az üvegdarabok, apró sebeket karcolva bőrünkre.

     Mindkét szemem vérerek kusza labirintusa. Szubjektív látótávolságom drasztikusan csökkent. De hiába látnék messzebbre, száz méterrel arrébb is csak azt látnám, amit tíz méterre. Homokot és még több homokot.

     A látótávolság csökkent, de közelről jobban látod a részleteket, és ha kíváncsi vagy, mi van messzebb, menj oda, ne félj közelről megvizsgálni a dolgokat.

     Sakkozunk. Nem vagyok jó benne, de itt, most nem is győzelemről és vereségről szól a dolog.

     Felülemelkedtünk azon, egyikünk jobb akarjon lenni a másiknál.

     – Szeretnék egy olyan világban élni, ahol az emberek felülemelkednek a megkülönböztető címkéken és előítéleteken – mondja Márton. Leüti a paraszttal a királynőmet. – Ha mindenki elfogadná a másikat olyannak amilyen. Azt mondják, ez a huszonegyedik század, az lehetsz, aki akarsz, de ez csak népvakítás. Amint kiderül, más vagy, mint a környezeted, jobb esetben kinéznek, rosszabb esetben megköveznek.

     Jegyzet: a magasabb intelligenciájú egyének között a liberális gondolkodás, míg a szerényebb értelmi képességgel rendelkezők között a konzervatív, előítéletes meggyőződés a gyakoribb. Kanadai tudósok kutatási eredménye.

     – Azt hittem elveted az idealizmust – mondom.

     – Hiszek egy eszmében, de nem hiszek az emberiségben. Ahhoz, hogy az eszme működésbe léphessen, előbb a fejekben kéne rendet tenni.

     Gyaloggal belépek a vezérszárnyába. Kicserélem a királynőre. Végigtekintek a pályán. Fejenként egy vezér, két paraszt, egy huszár.

     Egyenlőek vagyunk.

 

Kitörlöm a seggem. Homokot szórok az élet magvaira.

     Mártont egész nap nem láttam. Nyilván elment valamerre. Nem aggódok érte, hisz több, mint fél évet túlélt egyedül. Iszom a kulacsomból. Az alkohol már nem hiányzik. Olykor megiszunk pár kortynyit esténként, de a mennyiség elhanyagolható.

     Mindig mondom, nekem nincs alkoholproblémám. Nekem problémáim vannak, amit alkohollal kezelek.

     Itt nincs okom, hogy letompítsam magam.

     Távol vagyok a problémáktól, távol a politikától, távol a határidőktől, távol a számláktól.

     Távol az emberektől. Isten kinek kell?

     Azon tűnődöm, vajon haza akarok-e egyáltalán menni. Kínzóan ingerszegény a környezet. Mostohák a körülmények. Fájó a hőség, a szárazság. Karcol az alsógatyámba kúszó homok. Fáj a leégett bőröm. A szilánk szakította szemem. Kiszáradt torkom karcol.

     De érzem minden egyes porcikámat. Érzem, hogy élek.

     Este van. Márton még mindig sehol. Újratöltöm a kulacsom. Öntés közben elgondolkozok. Megrázom a vizes hordót. Napi két kulaccsal iszom meg. Ezt a hordót két napja bontottuk meg. Összesen négykulacsnyi hiányzik belőle. Pörgetni kezdem az agyam. Az előző hordó is, mintha lassabban fogyott volna, mint az azt megelőző.

     Leugrok a gépről. Márton nevét kiabálom. Semmi válasz.

     Pánik tör rám. Nem amiatt aggódom, egyedül nem élem túl, bár szinte bizonyos, hogy nem élem túl, ha nem lesz velem. De ez mellékes. Őt féltem.

     A legjobb barátok és legnagyobb ellenségek vagyunk.

     Testvérek vagyunk.

    

Összeszedek néhány melegebb ruhát és két takarót. Zsákba pakolom őket. Ostobaság a sötétben elindulni, de nem tehetek mást.

     Ez a barom, napok óta nem ivott, teljesen dehidratált lehet mostanra. Ha elájul, ha a kiszáradásban nem is patkol el, de bizonyosan halálra fagy a sivatagi éjszakában.

     Öngyilkos akar lenni? És ha igen, miért így?

     Persze stílszerű lenne.

     Amíg nem fáj az élet, nem is éled igazán.

     Hogy valóban átölelhesd a halált, teljes fájdalmával át kell érezned. Valószínűleg valami ilyesmit mondana.

     Hogy nem vettem észre, mire készül?

     Miért a szülők veszik észre utoljára, a gyermekük heroinfüggő?

     Útnak indulok. Nevét kiabálom. Indulás előtt tábortüzet rakok. Rádobálok három műtrágyabombát.

     Két órája sétálhatok. A tábortűz még látszik. Szerencsére sérült szemeim valamennyire regenerálódtak. Hogyan remélhetem, hogy megtalálom? Bármerre indulhatott. Lehunyom a szemem. Mikor kinyitom, tőlem balra fényt látok. Körbetekintek. Ez egy másik tábortűz, nem az enyém.

     Megszaporázom lépteimet, szinte már rohanok. Hamarosan odaérek a tábortűzhöz. Márton a homokban fekszik. Mellette faszénnel rajzolt képek. Odarohanok hozzá, előveszem a kulacsom. A szájához teszem.

     – Mit csináltál, te barom? – Inni kezd. Felemeli kezét. Mögém mutat.

     – Mennyire szánalmas, hogy egykor isten gyermekei nyugodtak a piramisokban, ma pénzért megvehető olcsó látványosságok, a fáraók múmiái a múzeumban kisebb látogatottságnak örvendenek, mint a mellettük lévő szuvenír boltok.

     Hátratekintek. Látom, Márton egy kisebb piramis csücskében táborozott le. Mennyivel jelentéktelenebb egy több évezredes épület, mint egy néhány napos barátság.

     A piramis csak kő és por. A barátságunk Mártonnal szeretet és fájdalom.

     Magához húz. Delíriumban van. Tébolyultan motyog. Nem értem, mit mond.

     Magamhoz ölelem. Vigyorog. Gyűlölöm a fickót.

     Szemem sarkából a piramist bámulom.

     Évezredekkel ezelőtt rabszolgák vére tapasztotta össze ezt a kőhalmot itt a sivatag közepén, hogy nárcisztikus vezetőik élettelen holtteste puccos sírban nyugodhasson.

     Akkor döbbenek rá, velünk az ellenkezője történt a sivatag közepén.

     Szabadok vagyunk.

    

Álmomban szabadtéri tüzet látok. Krúdy álmoskönyve szerint szép barátságot kötök. Balla filozófiája szerint lelkemben most kezdett lángolni az élet tüze. Szerintem melegem van a sivatagi hőségtől.

     Kinyitom a szemem. A napsütésben a piramis fölém magasodik. Márton rajzol.

     – Miért akartál öngyilkos lenni? – kérdezem.

     – Akart a halál öngyilkos lenni – mondja. – Csak azért éheztettem és szomjaztattam magam, hogy transzba essek. Régi sámánszokás.

     – Inkább szedtél volna be egy varázsgombát.

     – Miért, van nálad? Mert valljuk be, errefelé nem sok díler szaladgál.

     Sokkal jobban néz ki. A kulacsa is szinte teljesen üres.

     Belefeledkezik a munkába. Megvizsgálom a piramist. Nem vagyok oda az épületekért. Nem túrázok hegyeken át, régi várakat bámulni, nem evezek át tavakat, romokat lesni.

     Hány rabszolga halhatott meg, hányan szenvedtek, míg felépült ez a sír?

     A dadaizmus szerint a művész a fontos nem a mű.

     Az építők a fontosak, nem az építmény.

     A balzsamozók a fontosak, nem a múmia.

     A rabszolgák értékesebbek, mint a királyok.

     – Fa voltam – mondja Márton.

     – Hogy mondod?

     – Transzban. Fa voltam. A tagjaim megkeményedtek, szellemi gyökereim a földbe hatoltak. Éreztem Földanyát és a Világszellemet. Rádöbbentem, mi emberek, mind ugyannak az erdőnek vagyunk a fái. Embereket teszünk tönkre, ahogy fákat vágunk ki, és szeretetből ültetünk újakat, szülünk gyerekeket, hogy megnőjenek, lombjaikkal sötétségbe borítsák életünket.

     – Ez nagyon filozofikus, de ideje lenne visszaindulnunk a táborunkhoz.

     – Nincs benned semmi költőiség.

     – Nagyjából akkor vesztettem el, mikor rájöttem, szavakkal csak akkor lehet pénzt keresni, ha más, híres emberek szavait írod le egy interjú után.

 

Álmomban látom, néhányan fát aprítanak. Krúdy álmoskönyve szerint ez halálesetet jelent. Balla filozófiája szerint az emberek egymást csonkítják meg, hogy elérjék céljaikat. Szerintem lefekvés előtt fát aprítottam.

     Ébredéskor berberek magasodnak fölénk. Tucatnyian vannak. Kezükben handzsár.

     – Mi az Isten folyik itt? – kérdezem.

     – Azt hiszem, megtalálták a táborunkat, és ki akarnak minket rabolni – mondja Márton. – Legalábbis jobb esetben csak ennyit akarnak.

     A sivatag népe valamit ordítozik a saját nyelvén. Karjaikkal hadonásznak. Annyit kihámozok, tegyük a kezünket a tarkónkra, térdeljünk eléjük. Néhányuk a holmijaink között kutat, a repülőgépet tanulmányozza.

     A tábortűz még ég. Habár már alig-alig. Tőlem néhány méterre néhány műtrágyabombás üveg pihen. Elhessegetem az ötletet, nem éri meg kockáztatni. Nem veszíthetem el a fejem. Valószínűleg elviszik, amit akarnak, minket itt hagynak.

     Miért ölnének meg?

     Miért hagynának életben?

     Most jutok eszméletemhez.

     József Attila, te, szavaidat mormolom, miközben barbárok szegezik nekem kardjukat.

     Im itt a szenvedés belül,/ám ott kívül a magyarázat./Sebed a világ – ég, hevül/s te lelkedet érzed, a lázat./Rab vagy, amíg a szíved lázad –/úgy szabadulsz, ha kényedül/nem raksz magadnak olyan házat,/melybe háziúr települ.

     A turbánosok ordítoznak velünk. Ketten elénk állnak.

     Mi vagyunk a piramisépítő rabszolgák, ők a hajcsárok.

     Mi vagyunk a szabaddá lett rabszolgák, ők fáraók, kik rangjuk rabjai.

     Az egyik berber vigyorog. Lesújt. Márton feje földre pottyant fasírt, gurul a homokban. Grimaszba fordult arca már-már komikus, pattog, mint egy labda, nyelve kifityeg szájából.

     Jegyzet: a lakosság 90%-ának van esetenként fejfájása, 40-50%-a rendszeresen szenved miatta. Felmérés.

     Márton már a 10%-ba tartozik.

     Lelki szemeimmel látom, az én fejem is mellé kerül. Fej-fej mellett haladunk a túlvilágra.

     Azt mondják, a halál torkában lepereg előtted az életed. Nekem csak azok a napok jutnak eszembe, melyeket Balla Mártonnal töltöttem a sivatagban.

     Szar volt.

     De a szarban vannak az élet magvai.

     Remélem, nem létezik túlvilág, reinkarnáció vagy zombi fertőzés. Remélem, a halálom után vége, nincs folytatás, újrakezdés, más szereposztás.

     Azt mondják, a halál torkában lepereg előtted az életed. Nagyapámat évekkel ezelőtt megcsapta az áram. Majdnem belehalt. Azt mondta, semmiféle önéletrajzi filmet nem látott. 

     Volt munkája, veteményese, autója, egy borospincéje. Boldogan halt meg, de soha nem élt. Nem az vagy, amit viselsz. Nem a nadrágod vagy, nem az alsógatyád, a kabátod, az ezüstláncod.

     A fájó lábam vagyok. A sajgó karom vagyok. A hasogató derekam. A vérben úszó szemem.

     A barbár ördög lendíti handzsárját.

     Más sírna, könyörögne, imát mormolva. Én tűnődöm.

     Remélem, nem létezik túlvilág. Kellemetlen lenne fejetlenül lébecolni az örökkévalóságig.

 

Veres Roland

1986-ban, Cegléden születtem, és azóta is itt élek. Újságíróként diplomáztam, több, mint öt évig dolgoztam is a szakmámban. Főképp prózát írok, olykor verseket. Írásaimban szeretek társadalmi és egzisztenciális kérdésekkel foglalkozni, igyekszem a komor dolgokat is humoros formában tálalni, minimalista stílusban.

Különféle internetes oldalakon jelentek meg eddig novelláim, illetve nyomtatásban kettő egy-egy antológiában.

Legfrissebbek a szerzőtől: Veres Roland

Tovább a kategóriában: « Parafrénia Elveszve az erdőben »
A hozzászóláshoz be kell jelentkezned