Barázda

Sára kelletlenül csomagolt, nem esett kedvére az utazás. Régi magyar földre, kalotaszegi vidékre utaztak. Férjével egy szobában, külön ágyon aludtak. Az ebédlőben egy asztalnál étkeztek, látszólag összetartoztak. Valójában az egyedül útját járták gondolataik, alig figyeltek a másikra. Napközben hallgatták az előadásokat, elemezték a fotókat, viselkedtek, ahogy illik. Főként Sára szenvedett, mondhatni egy cseppet sem érdekelte most a téma.

A muzeológusnő lelkesen magyarázott.
-           Az ekével hasított, hosszúkás mélyedéseket hívják barázdának. Keskeny csíkok ezek hosszában, alattuk az elvetett mag. Sávszerű mélyedések, földszeletek. A szántóföldek lépcsőzetesek, ív alakúan görbék, a hegyhez igazodnak. Régen a hegyoldalon folyt a művelés, a hegy tetejét meghagyták, ott kúpszerű erdő magaslott. „Künn a barázdában”, szólt a mondás. A románok éppen fordítva tették. Ők a hegy tetejét művelték. Errefelé bivallyal szántottak a férfiak. Az állatoknak úgynevezett „hagyásfás” legelőt biztosítottak, hogy a melegben hűsölni tudjanak.

Szóval a barázdák csíkoznak, vonalat húznak, gondolta magában Sára. Aztán még gondolt arra is, hogy neki is meg kellene már húznia a vonalat. Nem a hegyen, a házasságában. Eddig, és ne tovább. Valami ilyesmi motoszkált fejében, mikor tekintete véletlenül a férjére vetődött. Maga is elámult attól, amit látott. Kálmán csillogó szemekkel, kipirultan figyelte az előadót. Sára meglepődött. Nem, nem gondolt arra, hogy eme kitüntető figyelem a témának szóljon kizárólag. Most gyorsan a nőt helyezte nagyító alá. Ahogy jobban megvizsgálta, azonnal észrevette, hogy milyen izgatott, szinte verejtékezik, és magyarázatát kitüntetően Kálmán felé küldi. Sára nem háborodott fel, de innentől kezdve figyelt. A nőt szedte ízekre, analizált. Szürke, akár a veréb, állapította meg elégedetten. Torkán fekete sálat viselt, körbetekerte, mint aki titkol valamit. Nyakát vagy megfojtogatta, vagy megszeretgette valaki. Sára most arra gondolt, ő melyiket is szeretné. Aztán visszaemlékezett még arra is, hogy régen Kálmánnak a szeretkezés hevességében szokása volt kiszívni a bőrét. Akkor szégyellte, takargatta. Most a nő arcát vizslatta. Az arc sápadt volt, szinte fehér, mint a szoknyája. Fekete pulóverjén két fehér csík húzódott lefelé a karján, lám, csíkoz ő is, mint a hegyek oldalában a barázdák. A sápadt arcra fekete haj borult, olyan természetellenesen, hogy akár paróka is lehetett volna. A nő csak magyarázott, szinte csak Kálmánt látta. El kell ismerni, egész karcsú az alakja.
A székelyek leánykamadárnak, szántókának is nevezik. Amikor a barázdákon sétál, közben bólogat. Ahogy a zsákmányt megtalálja, rárohan, majd hirtelen megáll. Hosszú farkával izgatottan billeg.

Te is azt teszed, gondolta megint Sára. Billegeted itt magad, te leánykamadár, úgy is nézel ki pontosan. Megtaláltad a barázdában a táplálékot, vedd hát ki onnan. Azt a kevés magot, ami még maradt. Az eke úgyis széthasított már mindent az utolsó földszeletig, jókor jöttél, te szent lény. Majd Sára tekintete közömbösen siklott tova, nem érdekelte tovább sem Kálmán, sem a muzeológusnő.

Végre saját ágyában ébredt. Kócosan, gyűrött arccal állt meg hálóingjében a tükör előtt. Alaposan szemrevételezte a tükörből visszanéző, megkínzott arcot. Majd mutatóujjával vékony csíkot húzott a szem alatti arcbőrön. A vénség barázdáival állt szemközt!

Ekkor vékony énekhangra lett figyelmes. A kertből reggeli hűvös érintette meg, ahogy a szobába áramolt a nyitott ablakon át. A nap még csak bontogatta sugarát, sejteni lehetett, hogy kitörésre készül. Az egyik fa ágán Sára felfedezte a barázdabillegetőt. Verébnyi madár volt, felsőteste szürke. Torka fekete, miként feje búbja, igen, mintha haja nőtt volna. Feje és alsóteste fehéren világított, szárnyán egy-egy fehér csík körvonalazódott. Hirtelen elhallgatott, Sárához suttogott.
-           Én vagyok a teremtő erő, az elpusztíthatatlan szerelmi vágy. Kérj három cseppet az ördög véréből, akkor te is elpusztíthatatlanná válsz!

Sára pontosan érezte, hogy látta már valahol ezt a barázdabillegetőt. De most nem is azt kutatta, hol, hanem gondolata az ördögnél botorkált. Hogyan kérjen tőle három csepp vért? Hol találja meg?

Ekkor nyílt az ajtó, Kálmán lépett be, bőrönddel a kezében. Sára tisztán látta a tükörben, s egyből tudta, hogy nem kell keresnie semmit sem. Kálmán éppen magyarázkodni akart, milyen kár volt Sárának előbb eljönnie, milyen nagyszerű volt továbbra is az előadás.
-           Ne tedd le! – mutatott Sára a bőröndre. – A vonalat meghúztam, a barázdalépcsőkön át a hegy tetejére érkeztem. Nem akarok tovább élni veled.

Most vette észre, hogy Kálmán torkát megvághatta a borotva pengéje, a fekete sál alól a földre vér cseppent. Bőven megvolt három csepp.

Utoljára frissítve:2018. július 12., csütörtök 10:14
Toldi Zsuzsanna

Toldi Zsuzsanna


Nyugalmazott általános- és középiskolai tanár vagyok. Életemnek fontos állomásai: Kecskemét, Kunszállás, Csongrád. Egész életemben tanítottam, sosem éreztem azt, hogy dolgozom. Tényleg hivatás volt. Nyugdíj után újságot írtam, szépirodalmat pedig 2002 óta alkotok. Eddig 23 könyvet írtam az epika műnemében, novellát, regényt, mesét. Hét mesekönyvet sikerült létrehoznom. Sok pályázat díjazottjaként elismerték munkámat, könyveimnek csak az egyharmadát sikerült saját költségemen kiadnom. Rendszeresen publikálok, főként a Föveny c. csongrádi szépirodalmi folyóiratban. 2016-ban a Canon-pályázat egyik díjazottja voltam Miklóska mesekönyve c. 30 mesét tartalmazó mesekönyvemmel. Csongrádon élek, alkotok. Könyveim kiadásának segítségét várom, próbálkozom.

A hozzászóláshoz be kell jelentkezned