És ezt akkor most hogy?


Az irodaház fennhéjázó kivagyisággal illeszkedett, illetve éppen az, hogy egyáltalán nem illeszkedett az egyébként nyugodt, békés, kiegyensúlyozott, kicsit talán kétségtelenül lusta, már-már tunyának mondható, de feltétlen biztonságot nyújtó kisvárosi környezetbe.
Bárhonnan, bármelyik irányból érkezett az érdeklődő polgár a Fő úton, busszal, gyalog vagy kerékpáron, Suzukival vagy Mercedesszel, a közlekedési csomóponthoz közeledve, az úgynevezett központban kikerülhetetlenül tornyosult eléje az új székház beléptető-rendszeres, zümmögő-liftes, légkondicionált, huszonegyedik századi csilivili épülete.
Mint egy hatalmas napóra mutatója, az árnyéka délutánra határozott vonallal osztotta két térfélre a szemközti járdán az oda kitelepült, közkedvelt vendéglő-cukrászda asztalait: az árnyékban állókon párásfalú sörösüvegek, a napfényben ragyogókon maszatfátylas fagylaltkelyhek sorakoztak a fölöttük beletörődve ejtőző vendégek orra előtt.
Ez a hazai átlaghőmérsékletnek megfelelően langymeleg délután meglepően sok embert talált az utcán, köztük fiatalokat és öregeket, fegyelmezetteket és hanyagokat, tervezgetőket és reményvesztetteket, hűtleneket és csalódottakat, eladókat és eladottakat, árulókat és elárultakat – de csak ketten voltak, akiknek egy fonálra fűzött sorsa magára vonta a többség figyelmét, egy férfi és egy nő, az ő közeledő lépteiket követte kandikamerás tekintetével a kisváros jeles közvéleménye, s a sandán leselkedő és a leplezetlenül bámuló szemekben, többnyire fele-fele arányban, kíváncsiság és irigység bujkált.
Ellenkező irányból, de szinte egyszerre érkeztek.
Nem biztos, hogy csak a vakszerencsének köszönhetően.
Tán két lépéssel előbb lépett a közepes termetű, választékosan öltözött, határozott, parancsoláshoz szokott mozgású férfi a járdán elkerített terasz dobogólépcsőjéhez, látszólag ügyet sem vetve az őt követő művésznőre, a kisváros közismert és népszerű primadonnájára, akinek hajviseletét, szoknyahosszát még ma is etalonként követték a középiskolás diáklánykák, noha az első premierjének zajos sikerére igazság szerint csak az anyukáik emlékezhettek szemtanúkként.

A férfi, Bánki Csaba apátlanul nőtt fel, mégis tisztelettudó, szavahihető kamasszá cseperedett, s amikor édesanyja inasnak adta a gyermektelen nagybácsihoz, erősen elhatározta, hogy belőle becsületes asztalosmester lesz.
Az említett nagybácsi, Bánki József a település egyetlen faiparosa volt, az amúgy közkedvelt Bánki Dodi, de bizony az ő keze alatt Csabából nem igen lett sem asztalos, sem mester.
A munkanapja nyáron hajnali ötkor, télen hatkor kezdődött, a főnöke egy órával később jött le a műhelybe, addig szertartásosan megreggelizett, s elvárta, hogy inasa az alatt tisztára seperje a műhely előterét és a járdát.
Aki járt már fatelepen, tudja, onnan aztán lehetetlen maradéktalanul eltüntetni a fűrészport, még ha szellő sem rebben, akkor is mindig kavarog belőle valamennyi a levegőben, s amint teheti, leül valahova, vékonyan, de jól láthatóan, s az első lépésre fölkavarodik újra, fátyolosan szitálva a ferdén sugarazó napfényben.
– Ez neked el van takarítva? – kérdezte a főnök úr, s választ nem várva meglengette a markába szorított méteres lécdarabot, s indulat nélkül, de keményen odacsapott az inas lábszárára kettőt-hármat, aki az első alkalommal meglepődve fölkapta a lábát ugyan, de tiltakozni nem mert, s másodszorra még el is mosolyodott, gondolván magában: ennyit igazán ki lehet bírni.
Minden napjuk így kezdődött. A verés után mehetett Csaba is kapkodva befalni reggelijét a konyhába, de igyekeznie kellett, mert Bánki Dodi hajtós munkás volt, nehéz volt a tempóját követni, márpedig elvárta, hogy az inasa minden mozdulatát kövesse. Munka pedig rengeteg volt, leggyakrabban különböző méretű és különféle minőségű parkettát szabtak s kötegeltek, de ha még világosban legyártották az aznapra megrendelt mennyiséget, akkor sötétedésig nekiláttak a másnapra előkészített gerendák, oszlopok, kiváltók fűrészelésének, simításának.
Mégsem gyűlt benne harag a nagybácsi ellen, egyszerűen csak megengedés nélküli emberré vált, valahogy kihűlt, belefagyott az indulat, ha rágondolt, üres volt a lelke, mint egy fenekevesztett vödör, ezért még csak kárörömet sem érzett, amikor egy reggel a gatter kékesen kanyarodó acélfogai meg sem cikkanva, a deszkavéggel együtt tőből levágták Bánki Dodi izmos mutatóujját is, csak nézte Csaba a lába elé hullott, vérző csonkot a fűrészporban, és berögzült mozdulattal a cirokseprő után nyúlt.

Amikor aztán a helyiek nem kis meglepetésére ebbe a kisvárosba is leszivárgott óvatosan az úgy nevezett rendszerváltozás, gyorsan átalakult a családi fatelep, készségesen alkalmazkodva az újonnan megjelenő luxus-vevőkör igényeihez. Aki valamit is adott magára, Bánki Csabától rendelte meg a modern műanyag nyílászárókat, az ő emberei járták sorra felújítani a különféle beosztású fontos emberek szolgálati lakásait, előbb a szalagparketta ment, azután a padlófűtés-szerelés, az import csempék fölrakása a megunt, kopott fehér helyére, a termo-ablaküvegek, a geometriamintás járólapok az erkélyekre, teraszokra, aki különleges zuhanykabint akart, mondjuk programozott vízsugarút vagy színes tálcásat, Csabával hozatta Pestről. Ő jelent meg emberei élén, amikor a fényvisszaverő hólyagos, üvegbetétes bejárati ajtókat állították be az újgazdagok családi házaiban, s aztán már természetesen ők szállították az automata garázskapukat, a klímákat, velük lehetett megbeszélni a kis úszómedencék dolgát, amihez az engedélyeztetést is vállalták, hiszen a szinte baráti közegben könnyedén közlekedett a Csaba fiú – mert akkoriban így emlegették – a régi tanácsházában berendezkedett polgármesteri hivatal újmódi útvesztőiben.
Akárhol, akárkinek dolgoztak, mindenhol akadt „okosban” megoldandó kérés, és mindenhol akadt megjegyezhető, megfigyelhető különlegesség, ami mind bekerült a növekvő tekintélyű vállalkozó legendás menedzsernaptárába, amit állítólag még a vécére is magával vitt. Tudnivaló, hogy azokban az ügyletekben nem volt minden tiszta, nem lehetett minden tiszta, vagy a pénz, vagy az árú eredete mutatott a rövid idejű szabadságvesztés paragrafusai felé. „Mindannyian a piacról élünk!” – volt akkoriban a megállapodások zárómondata.
Így aztán azon már senki sem csodálkozott, hogy közéleti férfiúvá emelkedve hamarosan bekerült a város vezetői közé, s amikor a sikkasztásért leváltott műszaki osztályvezető utódját keresték, már mindenki az ő személyére gondolt. Meg is választották, ellenszavazat nélkül.
Most is úgy érkezett a teraszra, ahogy a győztesek szoktak, a jól ismert „nézzük, ki akar itt megalázkodni” – mosolyával.
Alighanem a pultos valahogy riaszthatta a tulajt, Rózsa urat, mert az személyesen sietett az érkező vendég elé.
– Isten hozta, Bánki úr! – mondta távolabb is jól hallhatóan, s lényegesen visszavett hangerővel folytatta: – Kezeit csókolom, művésznő drága!
– Jó napot, Rózsikám! Megy a bolt?
A vendéglőt különböző titulusokkal évtizedek óta mindenki megelégedésére vezető Rózsa Miklóst csak Csaba merészelte Rózsikámnak szólítani, de ő meg is tette, ha kellett, ha nem, éppen csak azért, hogy éreztesse, kinek hol a helye ebben a kifényesedett, derűs világban.
Különben szeretett a nevekkel szórakozni. Előbb vagy utóbb mindenkire sort kerített. Maga magát sem kímélte: – Csaba vagyok, aki nem mindenkivel bán ki! – harsogta mellére mutogatva, és hátravetett fejjel, az illendőnél egy kicsit hangosabban nevetett, közben cimborái tekintetében a megalázkodás, az alávetettség jeleit ellenőrizve, keresve.
Rózsa úrnak azonban szeme sem rezdül az otrombaságtól, „Ugass, bugris!” – gondolja rutinosan, s derékból kissé a kérdező felé fordulva feleli: – Nem panaszkodunk … – közben háta mögött, takarásban maga mellé inti a jól fésült, fiatal felszolgálót, s attól kezdve ketten celebrálják a rangos vendég fogadását, tisztázzák, hogy nem a teraszon kell helyet teremteni, hanem szokás szerint a különterembe mennek, ételrendelés nem lesz, terítéket leszedni, a művésznőnek a felszolgáló fölsorolta választékból, „fagylalt, parfé, gesztenyepüré, somlói galuska, habroló” semmi sem tetszik, tanácstalan néz föl párjára, aki dönt is helyette: – A hölgynek tonik jéggel, nekem a speciális aperitif betéttel!
Közben beérnek a különterembe, ami amúgy semmi különös, csak egy, a szárazraktár ajtajához vezető folyosóból leválasztott ablaktalan benyíló, a két asztalon-széken kívül más alig fér el benne, a vakablak előtt kalocsai mintás száda a porfogó, az ajtó mellett régimódi légypapír lóg a mennyezetről.
Amíg a főnök tapintatosan megáll az ajtónyílásban, s igyekszik nagyobb presztízsveszteség nélkül kihátrálni a jelenetből, addig a felszolgálófiú szempillantás alatt hozza a rendelést, jobbról kerülve teszi a kedves vendégek elé, előbb a hölgynek a hosszú, kecses pohárban a halványzöld üdítőitalt, benne a kavargó jégkockákkal, mellé teljesen fölöslegesen külön szalvétán a piros szívószálat, mert a művésznő úgyis mindig pohárból issza, még a száját sem töröli meg közben, aztán külön mozdulattal, szertartásosan a férfiú elé a féldecis metszettüveg-pohárkában a szintén előhűtött kóser szilvapálinkát.
– Kedves egészségükre! – mondja üde, megnyerő mosollyal, úgy, hogy feltétlenül kivillanjon hibátlan fogsora, s egyet hátralépve folytatja: – Hozhatok még valamit?
– Rendben van, fiam, ennyi – nyugtázza igyekezetét Bánki Csaba –, egyelőre ennyi. És akaszd be az ajtót, ne zavarjatok, csak ha ég a ház. Azt a szart meg kapcsold ki – mutat a fejük fölött kavargó csillárnyi ventillátorra.
Ahogy lelassulnak a szélkavaró lapátkerekek, megnyugszik, majd függőlegesbe egyenesedik az addig össze-vissza kavargó enyvsárga légyfogó-papírcsík is.
Ülnek egymással szemben, az irigyelt pár, elnéznek valamerre, percnyi csönd zuhan közéjük. Találkozásaiknak az évek során kialakult valamiféle menetrendje. Már nem sok meglepetést tudnak okozni egymásnak.

A férfi végre a pálinkáért nyúl, de mielőtt fölhajtaná, két ujja közé fogja a helyre kis műanyag kardocskát, hegyén a rátűzött, billegő gyümölccsel. – Honnan a picsából van ezeknek mindig friss cseresznyéjük? – mormogja választ nem várva, s unottan a nő szájába tolja a delikáteszt.
A művésznő ajkaival O-betűt formáz, s hálásan elővillantja a megetetett madárfióka csábpillantását, azaz hátrafeszíti a fülét, ettől megemelkedik a szemöldöke, s rögvest kifényesedik a szeme fehérje.
– Uram, Isten, most meg mit bámul ez így? Erről a szemről, nézésről írta valamelyik hülye pesti firkász, hogy „színpadra lépésekor pillantása, mint az éjszakai távolságibuszok messzehatoló reflektorai”? – töpreng a férfi. – Még hogy messzehatoló? Anyja picsája!
Az az igazság ugyanis, hogy a művésznő rövidlátó. Nem nagyon, de ezt is erősen titkolja, mert ennek következtében pupilláját képes az éppen előtte álló akárki emberfiára – ezen természetesen csakis tetterős férfiembert értve – olyan koncentráltan sugarazni, hogy az szentül hiheti, egy testét-lelkét őszintén elébe táró, minden ellenállásra képtelenné lett nőstény készül éppen hódító ölelésébe omlani. (Vagy omolni. Ne szőrözzünk, a nem kívánt törlendő!)
A férfi lenyeli a szeszt, közben a meglebbenő légypapírt nézi, a mézbarna gyantaszerű ragacsban kapirgáló, támaszt nem találó légylábak százait, a kaszáló póklábak céltalan rángását.
– Azt ígérted, kimegyünk a nyaralóba! – szólal meg a művésznő. Csak szemernyi szemrehányást kevert a hangjába, amúgy jókedvű volt, legalábbis annak látszott, tudván, ha valaki eléggé jókedvűnek látszik, az már olyan, mintha jókedvű is lenne.
– Ha ígértem, meg is tartom. Kimegyünk.
A férfiban oktalan indulat támad, ahogy nézi a nő nyakán a pulzáló verőér kék árnyékát.
– Kimegyünk – ismétli meg nyomatékkal –, de nem ma. Valami közbejött. Viszont a pályázatotokat most nyugodtan megbeszélhetjük.
– Úgy készültem, hogy … – a művésznő megemelte a mondathangsúlyt, mint aki szinte maga is unja fölsorolni, mit, hogyan tervezett, ám közben arra gondolt, a fene se kívánkozik ebben a hőségben abba a lepukkant nyaralóba, legutóbb még a medencébe se volt érdemes bemenni, bűzlött a belerohadt falevelektől, a napozóban a kiégett fűcsomók közt hosszú filteres csikkek fehérlettek, a bokor alatt törött pohár üvegszilánkja csillogott a perzselő fényben. Igaz, az ágynemű legalább mindig frissen felhúzott, élére vasalt, hűvös, el kellett ismernie, arra legalább a Csaba is finnyás, de még akkor sem, görcsberándult a gyomra a lehetőségtől, hogy át kellene ölelnie és széttárt combjai közé kellene fogadnia ezt a rázuhanó, csatakosra izzadt, elkényelmesedett férfitestet, minden ellihegett utálatos kívánságával együtt.

A férfi egy hatásosnak szánt mozdulattal kikapcsolja mobiltelefonját, s kettejük közé teszi az asztalra. Papírlapokat vesz elő a villámzáras irattartóból, kiteregeti a nő elé, hagy lássa a fekete filctoll gátlástalan firkálásait, áthúzásait, az ellentmondást nem tűrő felkiáltójeleket.
– Megolvastam a jövő évi műsorterveteket. Már megint öt zenés, és mindet a férjed rendezné? Ne már! Egyet hagyjatok meg a pesti új fiúnak. Úgy mehet. De abból te maradj ki, elég neked négy főszerep egy szezonban, primadonnám – mondja és mereven a szemébe nézve benyúl a nő lába közé, s öklével dörzsölni kezdi a csiklóját.
– De Csaba, kérem! Én nem vagyok …
A férfi válasza akár a baltacsapás:
– De bizony, hogy az vagy, kurva vagy, most az én kurvám! – Nyitott tenyérrel üt, éppen csak miheztartás végett, úgy folytatja: – És most szopni fogsz, az anyád úristenit, mégpedig szorgalmasan, na igyekezz!
A pofon, a kíméletlen, durva rántás készületlenül érte. Közel került az ájuláshoz, iszonyú fájdalmat érzett, összepréselődött bal melle lüktetett a férfi markában, hajtövére, fülére mintha forró olaj ömlött volna, mire levegőhöz jutott, már a férfi előtt térdelt, egyik lába félig az asztal alá csúszva, szájában a férfi megmerevedett faszával úgy bólogatott, mint a dallasi mezők szüntelenül üzemelő olajkútjai a tévében. Látni szinte semmit sem látott, orrát megcsapta a trendi dezodorillat és a bűzlő férfi-izzadság keverékéből összeállt ismerős szag, füléhez a távoli hangok előtt csak a férfi lihegése, elégedett nyögései jutottak el, de csak az egyikhez, mert a másik még mindig csak csengett a rendre szoktató pofon nyomán.
A süket percek múltán fátyolos szemmel, de álmos-alázatos mosollyal került elő az asztal alól.
Lassult, bizonytalan mozdulattal hajolt az elégedetten hátradőlt férfira: – Köszönöm … – súgta az arcába, és a szájára tapadt.
– Na, ugye, a nyalakodó istenit az anyádnak! – gondolta a férfi, és úgy döntött, most már tényleg ideje végleg lezárni ezt a kapcsolatot.
Az emberi neuron még ma is versenyképes a legmodernebb processzorokkal szemben. Már ami az érzékelést és az információáramoltatást illeti. Amiben lemarad, az a visszacsatolás sebessége, a válaszreakciók indítása.
Bánki Csabát most hideglelősen megdöbbenti a felismerés, hogy azt érzékeli, a szenvedélyes csók végeztével hogyan siklik nyelvén feltartóztathatatlanul a torka felé saját megkocsonyásodott ondója.
Egész testét riadóztatja a gyomrába markoló undor, menekülve löki el magától a nőt, görcsbe szoruló mellkasából elemi erővel készül kirobbanni a kiáltás, megcsikordul alatta a karszék, ahogy földobja magát belőle, és állkapocsszakadásig tátja hatalmasra a száját.
Ugyanebben a pillanatban, mintha gondosan megtervezett időhálóban esnének meg a dolgok, több száz leforrázott hátú keselyű kétségbeesett vijjogása hasítva töltötte be a levegőeget, de olyan brutális fizikai erővel, ami nemcsak lehetetlenné tette hosszú másodpercekre a légvédelmi szirénák háborús filmekből jól ismert hangjának azonosítását, de akár csak még a normális lélegzetvételt is az azt követő rémült, fagyos néma csöndben.
„Figyelem, figyelem! A katasztrófavédelmi hivatal közleménye: a csökkentett idejű riasztást hallották. Ez csak próba volt! A próbának vége! A próbának vége!” – zengett aztán a hangrobbanást követően az irodaház felöl, a rejtett hangszórókból.
– A mocskos kurva anyátokkal próbálkozzatok, azzal! – dühöng fülére szorított kézzel a felszolgálófiú, aki már szólt a főnöknek, hogy őszre keressen valakit ide, mert szeptemberben ő már Londonban kezd (ahol fölkeresi majd a Highgate temetőben Marx Károly sírját). Végigfuttatva tekintetét a terasz felbolydult tarkabarka vendégseregén, egész teste megfeszült, farkasmód megcsikorgatta hibátlan fogsorát, s mintha minden izma egyetlen mozdulatra készülne, a lábujjától a sarkáig, föl a lábszárán, a térdén, a combjában, a derekán, a hátán, a vállán, a felkarján lefutva a könyökéig, végül a kézfejében, az ujjaiban gyülekezett az indulat. Jobb térdét megrogyasztotta, ellazította formás farpofáit: – Ezt nektek, gecik! – bökte maga elé elégedetten, és egy egészségeset, amolyan huszárosat belefingott a csodás jövő ígéretével telített levegőbe.
Lehetne szebben is mondani, de az már nem lenne igaz.

Utoljára frissítve:2018. június 05., kedd 14:39
Köves István

KÖVES ISTVÁN

(1938.03.29. -            )

Költő, drámaíró. Amit tud, azt nem a JATE Bölcsészettudományi Karán, vagy a Színház- és Filmtudományi Főiskolán tanulta, ott csak diplomákat szerzett. Életét (eddig) az irodalom és a könyvek jelentették: néhányan az ELTE Egyetemi Könyvtárának főkönyvtárosaként, a Magvető Kk. lektoraként, a Magyar Ifjúság, illetve az Ifjúsági Magazin irodalmi szerkesztőjeként, a Pécsi Nemzeti Színház, a Magyar Rádió, a Magyar Televízió dramaturgjaként és számtalan irodalmi kör, klub, társaság alapítójaként, antológiák szerkesztőjeként emlékez(het)nek rá.

Versei és novellái számos folyóirat, heti- és napilap hasábjain olvashatók, s újabban a világhálón (bővebbet a Google és a Facebook) is megtalálhatók.

Megjelent kötetei:

MIDLIFE CRISIS (London, 1967)

VOLTOMIGLAN – VOLTODIGLAN (Bp., 1975)

BLUE BOX + BLACK BOX (Bp., 1986)

BABÉRT BABÉRT (Bp., 1987)

AKKOR IS BOLDOGOK LESZÜNK (Bp., 1991)

EGY/SZEM/TANÚ (Szeged, 2002)

TÖRT/ÉN/ELEM (Szeged, 2004)

KUPLERÁJBAN NINCSEN SZŰZLÁNY (Bp., 2016)

ULICKAJA SZOKNYÁJA MÖGÉ BÚJVA (Bp., 2017)

Tovább a kategóriában: « Egyedül Hongi »
A hozzászóláshoz be kell jelentkezned