Várakozás

– Kérem, számoljon hangosan!
– Egy, kettő, három…
– Csak nyugodtan!
A hang elúszott a fejem felett.
*
Körülnézek. Halványzöld műanyag székek, két sorba, egymáshoz rögzítve – szokásos várószoba. Fekete-fehér sakktáblamintás kőpadló, homályos üvegablakok, zöldre festett állófogas. A sarokban kókadt fikusz lógatja a leveleit, szinte hallom, ahogy jajgat egy kis víz után, na, meg le is porolhatná valaki, alig kap levegőt. „Hülye vagy, lányom, a növények széndioxidot lélegeznek, biológiából egyes! Leülhetsz!” De már ülök. Nem tudom, mióta, talán már az örökkévalóság kezdetétől…
Ülök, várok, bámulom a többieket. Mióta az eszemet tudom, mindig ezzel szórakozom várakozás közben; megpróbálom kitalálni, hogy ki kicsoda, honnan jöhetett, és mért olyan, amilyen. Például, ott szemben, a másik sor közepén az az elegáns kis öregasszony. Barna dzsörzé kosztüm, selyemblúz, ősz hajának minden szála pontosan a helyén. Térdét összeszorítva feszeng a kényelmetlen ülőke szélén, úgy, ahogy talán a valamikori nevelőnője oktatta. Fekete lakkridikülje az ölében, cérnakesztyűs kezével görcsösen szorongatja a csatjánál. A táska füle a csuklójára akasztva, merthát mit lehessen tudni, ebben a mai világban! Még itt, az emberek között se lehet biztonságban senki. Egyértelmű: nyugdíjas tanárnő, hajadon vagy már nagyon régen özvegy. A szeme, mint a szobába tévedt madárka: riadtan röpköd fel és le, jobbra és balra. A szája némán szavakat formál. Talán imádkozik?
Mellette fiatal pár. Egymás kezébe kapaszkodnak, a lány keze szinte belefehéredik a szorításba, a fiú másik karjával óvón öleli át a vállát. Hiába, első pillantásra lerí róluk, nemigen illenek össze. A fiú széles vállú, izmos. Kezén, a körmei alatt beleivódott olajnyomok. Látszik, hogy súrolta, a kézfején a bőr ki is dörzsölődött, kipirosodott, mégsem tudta tisztára sikálni. Szerelő lehet vagy lakatos, mindenképpen kétkezi munkás. Sörtére vágott szalmaszín haja széles, szeplős arcot keretez. Nyílt arc, egyszerű, őszinte tekintet. Rá merném bízni az egész vagyonomat. „Hja, jópofa vagy! Vagyonod? Ha volna…” A lány? Hát az egész másféle. Kreol bőrű, fekete szemű, kicsi, kecses, mint egy kerámia szobrocska. A feje búbján divatosan felborzolt hajától a csíkosra lakkozott lábkörméig csupa elegancia és báj. Ezüstfényű festékkel árnyalt, hatalmas szemei riadtan bámulják a falat, aztán megint a fiúra néz, szinte elnyeli a tekintetével. Na, őrá nincs tippem. Leginkább áttetsző fátylakba burkolt háremhölgynek tudnám elképzelni, de ezért, valljuk be, ez nem nagyon valószínű… Pincérnő lehet vagy fodrász? Esetleg álruhás arab hercegnő? „Kicsit elszálltál, nem gondolod? Egyszerűen egy fiatal pár, akik ugyanúgy várnak, mint te!”
Jól van már! Már egy kicsit sem ábrándozhat az ember lánya?
Unatkozom. Megszemlélem a körmeimet. Nincs rajtuk semmi látnivaló. A kézfejemen nagy kék véraláfutás, már megint szétpukkant a vénám. Pfuj, de ronda! Inkább bámészkodok tovább. Elegáns, középkorú úriember a következő, olyan igazi menedzser típusú. Armani öltöny, selyeming, diszkrét mintájú nyakkendő, arany tűvel. A cipője árából megélhetne egy borsodi munkanélküli, családostól, legalább egy hónapig. A mellette lévő ülésen a táskája, na, az se filléres darab. A férfi láthatóan türelmetlen. Térdén átvetett lábát lóbálja, a szája mintha néma füttyre csücsörödne, lerakja a lábát, majd újra keresztbe teszi. Az óráját nézi – arany –, aztán a telefonját bűvöli… belepötyögtet valami nagyon fontosat… a füléhez tartja… megint pötyögtet… Az aprócska készülék hallgat. A csendben idehallatszik a másik sor végére most letelepedő, jól karbantartott, középkorú asszonyság méltatlankodó sipítása. Éppen azt közli a közönséggel – mármint velünk, egyszerű várakozókkal –, hogy mennyire fel van háborodva, mert várnia kell. Itt biztosan nem tudják, hogy ő kicsoda, és – pláne! – nem is sejtik, hogy ki az ő férje, és milyen nagy ember! Na, de majd ő megmutatja! Mindenki megemlegeti még, hogy nem voltak hozzá előzékenyebbek! És mondja, csak mondja, az egész gömbölyded teste beleremeg a felháborodásba, amellyel a kiváltságait követeli. Csuklóján halkan csilingelnek a karkötők, ahogy szavait széles karmozdulatokkal kíséri. Mintha zenekart vezényelne. Vastagon lakkozott tejszínhab-szőke frizurája kibomlott, drága selyemruhája átizzadva feszül rajta. Gondosan kozmetikázott arca kivörösödve, jaj, csak meg ne üsse a guta! Egy ilyen fontos személyiséget! „Hiába gúnyolódsz, valld be, irigyled! Mindig, mindent megkapott, mindig, mindenütt kivételezett volt. Bezzeg te?”
Ezen elgondolkodom. Tényleg, én? Velem mi van? Én mikor fogok soron kívül kapni valamit, mint ez a nő? Mikor lesznek vagyont érő ruháim, ékszereim, kütyüim, mint annak az úrnak? Vénségemre lesz-e annyi büszkeségem, tartásom, mint az öreg hölgynek, és, jaj, szerettem-e úgy valaha, mint azok a fiatalok?
De nincs időm rágódni. A váró végében kinyílik az ajtó, és kilép az ügyintéző hölgy.
Fehér ruháját láthatatlan szellő lobogtatja, gyöngyházszín szárnyait kitárva hirdeti:
- Mindenki menjen vissza! Ma az ügyfélfogadás szünetel. Az Úr fia, Jézus, megszületett!
*
- Ébresztő, aranyoskám! Kész vagyunk. A műtét jól sikerült…

Utoljára frissítve:2018. október 11., csütörtök 19:46
Bányai D. Ilona

BÁNYAI D. ILONA
A borsodi bányavidéken, Rudabányán születtem. Az egész családom a bányához, a bányászathoz kötődött. Nagyapám, apám, bátyáim, de egy ideig még az édesanyám is a bányában dolgozott. Nálunk az iskolában a hivatalos köszönés is a "Jó szerencsét" volt. Ezért lett az írói nevem Bányai.
A gyermekéveimet a mesék világában éltem. Első emlékeim egyike, talán két-hároméves koromból, amikor a nővérem először elvitt a könyvtárba. Pici, vékony, copfos kislány a hatalmas polcsorok előtt, tátott szájjal: Ez mind mese? Alig akartam elhinni...
Akkor már ismertem a könyveket. Televízió még nem volt, a rádióból esténként csak recsegés szólt, így a négy eleven gyereke megzabolázására esténként édesapám felolvasott nekünk. A kedvencünk az Egri csillagok volt, de bármilyen harcos, kalandos regényt szívesen hallgattunk. Később én magam is kitaláltam mindenféle történeteket, amit több-kevesebb sikerrel meséltem a környezetemben élőknek.
Amikor már magamtól jártam a könyvtárba, "mindenevő" lettem. A klasszikusoktól a sci-fi-ig mindent behabzsoltam. Tizenévesen sokszor nyitástól zárásig a könyvtárban tanyáztam.
Érettségi után dolgozni kezdtem, de az olvasás létszükségletem maradt. Dolgoztam, néha több helyen egyszerre, elláttam a családomat, gyereket neveltem, átlagos életet éltem. Szerettem a munkámat, szállítással, szállítmányozással és szervezéssel foglalkoztam 33 évig, aztán lerokkantam. Hirtelen sok időm lett, és egy barátom unszolására megírtam az első novellámat, aztán már nem volt megállás. Több antológiában megjelentek írásaim, és két hónappal ezelőtt kezembe vehettem az első kiadott regényemet. Elsősorban magyar történelmi témákról írok, tagja vagyok a Történelmiregény-írók Társaságának is.
Az új év új öröme, hogy a Magyar Rádió a Thália Színház művészeinek közreműködésével rádiójátékot készít az egyik novellámból.
Özvegy vagyok. Gyermekem a családjával, mint annyian mások, külföldre költözött. Kettesben élek imádott kutyámmal, körülvéve néhány igazi jó baráttal.
Az irodalom a szerelmem, imádom a verseket is, és zene nélkül nem tudnám elképzelni az életemet. A vizuális élmények is nagyon fontosak számomra, így örömmel fogadtam, amikor meghívtak a Gondola szerkesztői közé. Remélem, hogy sok szép percet tudtam és tudok majd szerezni az olvasóinknak.

Tovább a kategóriában: « Lopott vétkek Egyedül »
A hozzászóláshoz be kell jelentkezned