EXIL

Párizs szívében, a legnagyobb bíróság hatalmas épületei között egy hires müemlék, a Saint Chapelle rejtözik. Nap mint nap túristák százai látogatják, és a robbantásokkal egyre inkább fenyegetö terroristák ellen, ott is bevezetik a táskák motozását a bejáratnál.

- Hölgyem!
Álljon meg legyen szíves!.. A táskáját!..-
- Oh pardon, ... elnézést... várjon leveszem a ...-
Stella kinyitja a táskáját, a biztonsági őr összetúrja a tartalmát, és kiemel egy falához símuló piros dossziét.
Stella felhúzott szemöldökkel nézi.
- Kérem... Nagyon sietek...-
- Ne haragudjon, de azt hiszem, leelőzött egy jó adag túristát, ... nem kéne idegeskednie...- mormogja a legnagyobb párizsi bíróság biztonsági embere.
- Tudja, csak azért, mert rettenetesen el vagyok késve... - suttogja Stella.
A fekete uniformisos férfi visszadugja a dossziét a táska aljára,  és szemébe nézve, Stella kezébe nyomja.
A nő a futószalag végén sietve tesz rendet a holmijaiban, majd nekilendül.
A biztonságis már egy német túrista hátizsákjában turkál,
de szemével kíséri Stellát, különösen a szoknya szabása érdekli hátulról.
Stella hirtelen visszanéz.
- Elnézést uram, tudja hol van a 47es terem? - A biztonsági őr,
fekete mutatóujjával az irány felé bök.
- Kimegy az udvarra, ott jobbra, aztán balra, aztán az "A" kijáratnál felmegy az első emeletre. Meglátja... Ki lesz írva.-
Stella megköszöni, és rohanni próbál a régi macskaköveken, de csak bukdácsol magassarkú cipőjében.

"Miért ezt a hülye cipőt vettem fel?  Hol van már az a tábla ? Nincs tábla, ... Nincs kiirva... Ez nem lehet igaz..."
Fut a Biróság hatalmas udvarán, vállát húzza a tárgy, amiben az előbb nem találtak semmi veszélyeset, és arra gondol, hogy abban ugyan semmi veszélyes, de semmi fontos sincs. Sem a naptárában, sem a pénztárcájában.
« Most meg ez az idétlen per...»

A 47-es terem dugig tele van. Nagy a terem, egyik ügy a másik után pörög, nyilvánosan. Gyors egymásutánban ürülnek és telnek meg a padok.
Néhány hely még üres, mindegyik valaki mellett. Nem így képzelte.
Stella egy másodperc törtrésze alatt felméri, hova ülhetne.
Elindul, és felrúg néhány személyes holmit a földön a lábak előtt..
- Bocsánat, bocsánat... - majd lehuppan egy férfi mellé.
Enyhe férfi parfum illat csapja meg..
" Mi is ez? Várj csak... az az izé... Mindegy nagyon finom.."
Az ölébe tett piros dossziéból előhúzza az idézését, és nyugalmat próbál erőltetni magára.
Készenlétben vár, de azért egy kicsit remeg belül, hiába.
A gyakorlat hiánya.
Észrevétlenül belekukucskál a szomszédja dossziéjába,
«... Stella Baka... stb... dátum...»
de ugyanolyan észrevétlenül szomszédja már kiszúrta a nevét az ő idézésén is és mereven nézi.
« Ez egy kimondottan jóképü barna pasi...» - gondolja Stella
« Ügyvédruhában... »
- Ez ön? - Kérdezi a férfi halkan a nő nevére mutatva a saját idézésén.
Stella kínjában mosolyog...
- Igen. -
Mindketten egy olyan « de kár hogy ilyen körülmények között talákoztunk » arckifejezéssel konstatálják, hogy a sors belerontott egy valószínűleg rövid, de intenzív kapcsolatba...
Felfedezés, amire csak az emberi agy képes néhány ezreléknyi perc alatt,  «Bár ki tudja, hogy történik ez az egereknél .. vagy a nyusziknál?.. Hm.. a vadnyulak pédául hány potenciálisan jó kapcsolatot hagynak ki? Megmentve ezzel az emberiséget a nyúl inváziótól.
Az ügyvéd vadnyúl, találkozik a vadnyúl lánnyal, aki valami nem-tudni-mi-miatt az útjába kerül.»
Visszazökkenve a valóságba, Stella hirtelen felfedez a bírói karszék mellett egy nőt a sarokban. Előtte állványon egy kisméretű kamera, amivel láthatóan felveszi a teremben zajló eseményeket.
- Mondja, ez egy forgatás?- suttogja
Szomszédja közelebb hajol hozzá... «Már megint ez a kölni... ilyen nincs...»
- Igen,-  mondja halkan.
- Egy dokumentum filmet csinálnak, de maga nem köteles...-

« Eszméletlen...!  Hülye perverz szemétláda nő, nem elég hogy az emberek szarban vannak, de ráadásul még megörökítik a nyomorukat!  És a legtöbb szerencsétlen hagyja. Vagy nem veszik észre? Vagy nem tudják, hogy ez nem normális dolog?! »
Sokaknak van accentusa a bíró előtt megjelenők között.
Az én ügyvéd barátom azt mondta, jobb ha ügyvéd nélkül jövök ide, «Jobban bírálják el az ügyet.» Jobban bírálják, jobban bírálják... én meg úgy bírálom, hogy semmi esélyem megvédeni magam itt és most... Ráadásul egy pasival szemben, aki tetszik nekem, mit tudok majd mondani?
- igen természetesen? persze persze? «mea culpa én» vagyok a hibás.?»

És úgy is történt.

Hívtak minket, a helyzethez ( és egymáshoz ) illően kimentünk a kijelölt helyünkre a "vágóhidra".
Én elsusogtam a filmes csajnak, hogy nem kívánok szerepelni a filmjében...  Ezek után Don Juan pár mondatban gyorsan és biztosan letörölt a színröl, amire én ünnepélyesen megígértem, a bírónőnek, hogy minden tartozásomat, vagyis  az elmaradt lakbéreket megadom, mint a politikusok a választások előtt, akik tudván tudják, hogy képtelenség betartani az ígéreteiket.
Végül a bírónő sóhajtozva becsukta az aktát.

Pár perc múlva, már az ellenfelem ügyédjével kettesben megyünk a folyosón az udvar felé.

Kicsit még remeg a lábam, de már örülök is, hogy vége a cécónak.
Mint akit fejbevágtak, azt se tudom minek megyek mellette, de beszél hozzám, hát hallgatom.
- Tudja...,  a maga tulajdonosa nem azt akarja, hogy maga fizessen... A lakást amiben most van, ő ki tudja adni a jelen körülmények között a duplájáért. De magának nem tudja, mert szerződésben nem emelheti a lakbért annyival. -
Rám néz.
- Ez a törvény...-
Kint egy fekete motor mellett megállunk, ő széles mozdulattal lekapja a talárját, összehajtja, benyomkodja egy hátizsákba.
Ott áll előttem egy férfi, aki pont úgy öltözik, ahogy szeretem,
tetszik a válla szélessége, a hangja, az illata, a fekete  bukósisakja a motor végén.
Mindent szeretek, kivéve amit mond.
- ... És minthogy november van, már ki se teheti magát márciusig. -
Érzem, hogy a szemem megtelik könnyel. « Nem fogok bőgni neki...»
Komótosan pakolász, majd hirtelen abbahagyja.

- Menjen el fizetés nélkül... Itt most fölösleges a becsületesség... úgysem fogja megújítani a szerződését. -
Mindkettőjüknek jobb így. Ez olyan, mintha megállapodnának.
Gondolja meg... -

Úgy tűnik valami kacsintás félét is produkál, de lehet, hogy csak por ment az egyik szemébe, mielőtt felveszi a sisakját, és bekattintja az állcsatot.
- Viszontlátásra...! És sok szerencsét...! -

Az órájára pillant, lecsapja a szemét védő plexit, beindítja a motort, és elhúz.

Elindulok a napsütötte Quai des Orfèvre-en, ahol látszólag, minden a legnagyobb rendben van. Az idő langyos, mintha nem is november lenne. Furcsa, jóleső érzés tölt el.
Pedig az  «ÚJRATERVEZÈS» elkerülhetetlen.

Kertész Zoé

Írni jó.
Kár, hogy csak ülve lehet csinálni.
Vagyis nem.   
Fekve is lehet írni.
Ágyban, vagy fán függeszkedve, például gyönyörú reggelen, lombok között, ahol madarak csicseregnek körülöttünk, a levelek között bekukucskál a nap, ( ha mer, mert zavarja a monitort, ) nem nyom sem a tornacipőnk, sem a fa kérge a fenekünket, ... meg feltéve, hogy van Wifi.
Állva is lehet persze írni, - aki már próbálta tudja, - egy idő után kényszeredetten elkezdünk lépegetni, aztán beindul a "mégiscsak le kéne ülni" érzés,- szóval, az írás "üddögélős" dolog.
Nem jó, ha valaki nem tud egyhelyben maradni.
Ha szeretne filmet vágni, énekelni, tornázni, a világűrt tanulmányozni, mindezt persze egyszerre.
Ha 30 évig Párizsban manökenkedik, fotóskodik, art directorkodik, - még akkor is, ha mindezt persze egymás után,- az is visszahúzó erő.
Meg aztán, magyarul írni?
És miért ne?
Végülis Budapesten születtem.
Írni kell, mert írni jó.
(Feltéve, hogy van Wifi.)

Legfrissebbek a szerzőtől: Kertész Zoé

A hozzászóláshoz be kell jelentkezned