Győzelem

Nagyot böfögött, amikor lenyelte az utolsó falat szalonnát, kikanalazta a tányérból a citromos túrót, a maradék kenyérrel kitörölte a tányért. Az asszony rosszallóan csóválta meg a fejét, citromos túró, meg szalonna, de nem szólt semmit, az öregnek egyébként is hiába mondana bármit, makacs, meggyőzhetetlen ember, csak az, és csak úgy jó, ahogy azt ő kigondolja. Elmosogatta a tányérokat, a férfi közben betelepedett öblös foteljébe, bekapcsolta a televíziót, meghallgatta a híreket.
– Na, mondom én neked, nagy a baj – bökött az asszony felé göcsörtös mutatóujjával. – Holnap akár meg is támadhatnak bennünket.
Felesége nem válaszolt. Az öreg már három napja a védelmi álláson dolgozott, a téglakerítés tetejére betonkoszorút húzott, abba összetört borosüvegek cserepeit ültette, a kerítés mellett mély árkot ásott, hegyesre köszörült, ágaskodó vasrudak kerültek oda. A szőlőtőkéket erős acéldróttal kötötte össze, még a fejét is lemetszi annak, aki az éjszaka sötétjében rohan a ház felé. A virágágyások között kanyargó útra vascövekeket ültetett, nyolc centire álltak ki a földből, ha valaki rálép valamelyikre, biztosan átszúrja a lábfejét. A kerítésre és a ház falára szögesdrótot tekert, körkörösen, végig, két méter magasságig. Az előszobában késeket akasztott a ruhafogasra, a hálószobában, a komód oldalánál, az ágya mellett ott állt lesben két élesre köszörült balta, no, és a fejsze, mely a legkeményebb fatuskót is képes volt kettéhasítani.
Korán lefeküdtek aludni, az öreg forgolódott kicsit, aztán elaludt. A felesége hangosan horkolt mellette. Még nem is hajnalodott, sötét volt odakint, az öregember felriadt, nem mozdult, furcsa zajokat hallott kintről. Aztán csak kikelt a meleg ágyból, kezébe fogta az egyik baltát, odasettenkedett az ablakhoz. Óvatosan kicsit elhúzta a függönyt, de hiába meresztgette a szemét, nem látott semmit. Aztán ismét meghallotta a zajt, furcsa nyögés és kaparászás szűrődött be az udvarról. Belebújt a papucsába, lopakodva elindult az előszoba felé, izzadt a tenyere, melyben csúszkált a simára csiszolt baltanyél, szíve majd’ kiugrott a mellkasából. Más gondolni, elképzelni, és más átélni, állapította meg; amikor csak a riogatás teremt félelmet, élesebbé válnak az érzékek, nyugtalanabb lesz az alvás, a gyanakvás beleivódik a falakba, a dunnába, a párnába, a láthatatlan ellenség ott settenkedik, lapít, vizslat, szuszog, s csak arra vár, hogy a legalkalmasabb pillanatban lecsapjon, ám amikor tényleg ott van, az dermesztő érzés. Az előszoba ajtaja tárva-nyitva volt, a téli metsző hideg pimaszul söpörte be az ajtón a havat, pedig határozottan emlékezett rá, hogy este bezárta, kétszer is ráfordította a kulcsot, utána belesüllyesztette a kabátzsebébe, mert az asszony olykor úgy járkál éjszaka, mint a holdkóros, lehet, hogy az is, de másnap nem emlékszik semmire sem. Tegnap még jó idő volt, a hóvirágok pipiskedve bólogattak, a birsalmafán duzzadtak a rügyek, aztán estére a február még kimutatta dühét, vad széllel kergette el az eltévedt tavaszt.
Remegő lábakkal indult a bejárati ajtó felé, nem mert villanyt kapcsolni, a vakítóan fehér hó egyébként is kísértetiesen tükrözte vissza, erősítette fel az utcai lámpák részegen kóválygó fényét. Az villant eszébe, hogy még egy kést is kellene a másik kezébe fogni, ám ahhoz a nyitott előszobán át kell vágnia, elrohanni a fogasig, ám ha támadója elbújva figyeli az udvar egyik szegletéből, netán még lőfegyvere is van, akkor neki semmi esélye, lepuffantja, akár egy nyulat, mielőtt átérne a helyiség másik oldalára.
Mozdulatlanul fülelt, nem hallotta az asszony hortyogását, biztosan az oldalára fordult, csak az udvar felől szüremlett be továbbra is a halk neszezés. Nem tudta eldönteni, hogy mi lehet az. Süvített a szél, kavarta a havat, néhol surranó árnyékot látott, máshol mintha egy meglapuló testből villanó szempár izzott volna fel, természetesen ördögi gonoszsággal, a legrosszabb akarattól tüzelve. Bárki lehetett, néger, arab, cigány, vékony, vastag, alacsony, magas, csak a szándékot érezte nagyon biztosnak, áramlott felé, belemart a húsába, belekapaszkodott a gondolataiba, gyilkos érzelmekkel lehelte felé a gyűlöletet.
Vissza kellene menni a szobába, megnézni az asszonyt, hogy ott van-e az ágyában; nem, az nem jó, be kellene zárni az előszobaajtót előbb, de mi van, ha az asszony kint kóborol egy szál hálóingben az udvaron, lehet, már nem is él. Lehet, már megerőszakolták, elvágták a torkát, ott fekszik vérbe fagyva a szőlőlugas tövében. Végigszaladt hátán a hideg, a rémület szorongatta a torkát, alig kapott levegőt.
Összeszedte minden bátorságát, egy hetvenéves férfi még férfi, ne legyen gyáva, neki meg kell védeni az asszonyt, a családot, a házat, a hazát. Kilépett az udvarra, óvatosan rakosgatta lábait, érzékei megfeszültek, minden rezdülésre megrebbent a szemhéja, erősen szorította kezében a baltát, a szél belekapaszkodott ősz hajába. Már a szőlőlugasok között járt, amikor zajt hallott a háta mögött, hirtelen megfordult, valami sötét, pörgő tárgy süvített felé, önkéntelenül hátra lépett. Felordított, a szőlőtőkék közé beásott egyik vascövek átszúrta a lábfejét, térdre rogyott, előre zuhant, jobb kézzel még mindig szorította a baltát, balkézzel megtámaszkodott a földön, de a tenyerét átszúrta egy másik vascövek. Levegő után kapkodott; csak egy ócska rongy volt, azt röpítette felé a szél, a helye felakasztva a terasz gerendáján, mindig azzal törölgette szárazra és tisztára biciklijét. A fájdalomtól már ordítani sem tudott, félrefordította a fejét, akkor meglátta az asszonyt, hálóinge beleakadt a szögesdrótba, el is szakította egy kicsit, félig állt, félig nekitámaszkodott a kerítésnek, combját átszúrta a földből kiálló vastag vasrúd, haja kibomlott, úgy nézett ki, akár egy félelmetes boszorkány, mint aki a máglyahalálra vár; őrült tekintettel bámulta az öreget.
Majdnem elájult, amikor lehúzta kezét, aztán a lábát a vascövekekről, érezte, ahogy forró vére belefolyik a papucsba. Odavánszorgott az öregasszonyhoz. Megsimogatta az arcát. Telefonálni kell, hívni kell segítséget, nem fogja tudni egyedül kiszabadítani. Csorogtak arcán a könnyek.
– Tarts ki, kérlek, hozok segítséget – ölelte meg az asszonyt.
– Senki sem tudna bejönni ide – suttogta fülébe a felesége. – Te győztél, öreg.

Egervári József

Egervári József vagyok, Jászberényben születtem 1962-ben, de Cegléden élek már huszonöt éve. Semmiféle irodalmi végzettségem sincs, a kötelező általános- és középiskolai magyar órákon kívül csak az olvasás szeretete vonzott az írás művészetéhez mindenféle kacskaringós utakon.

Tizenhét évig újságírással foglalkoztam, egy kisvárosi lapnak főszerkesztője is voltam egy darabig, míg bele nem tenyerelt a politika, s mivel sosem szerettem bértollnok lenni, egyik napról a másikra eljöttem az újságtól.

Öt éve ismét nekifogtam verseket, elbeszéléseket, novellákat írni, több antológiában, internetes oldalon jelent meg írásom.

Tovább a kategóriában: « Békés öregség Sötétség »
A hozzászóláshoz be kell jelentkezned