Cudar idők


Ez volt ám az én gyerekkorom legszebb színtere, a Tarisznya-dűlő. Itt töltöttem felejthetetlen nyarakat a nagyszüleimmel a présházban és a mellette lévő szőlőben, ide jártunk tavasszal cseresznyézni, és azok a vidám őszi szüretek! A fél rokonság itt tolongott. Most térdig érő hóban taposok, hátulról a jeges szél megtaszít, majd szembe fordul velem, arcomat csipdesi, szemembe havat kotor. Közben ordít, visít, hol meg félelmetesen kacag. Nagyapám sokszor mesélt nyári esténként erről a szélről, amikor kint aludtunk a présházunkban. Úgy mesélte, hogy a dűlőben sok fura dolog történt régen. Akkoriban nagyon cudar idők jártak errefelé. Ez a szél, amely bármikor hirtelen feltámad és sikoltozva, ordítva végigvágtat a kocsiúton, aztán hirtelen elül, ez nem más, mint a hajdani ökrös gazda, amint hűtlen feleségét ostorral kergeti, aki ordítva, sivalkodva menekül előle, újra meg újra feltámadnak már legalább száz éve. Az asszony véres ingét idézik az ég peremére akasztott vöröslő felhőfoszlányok.
Azért vágtam neki ennek a kiruccanásnak ebben az időben, hogy a madaraknak eleséget vigyek. A dűlő körülbelül két kilométerre húzódott a falu fölött, nyáron jó kis séta a lankás domboldalon, de most a januári dermesztő hidegben kifejezetten kellemetlen. Két hét óta kisebb- nagyobb megszakításokkal esett a hó. A feltámadó szél hol itt, hol ott fújt össze kisebb-nagyobb halmokat, megváltoztatva ezzel a táját. A decemberben kirakott magok már réges-rég elfogyhattak, féltem, a nagy hóban a madarak nem találnak élelmet. Egyébként kéthetente szoktam a madarakat etetni, de az elmúlt hetek havazásai miatt nem mertem belevágni. Most, hogy három napja nem esett már, így délelőtt elindultam. Magasra emelt térdekkel szeltem a havat, a széles kocsiút vonalát csak sejtettem. A hatalmas fehér hómező csodálattal töltött el. Ember nem járhatott erre hetek óta, ha járt is, a szelek elsöpörték a nyomát. Olyan ártatlan, csendes és tiszta volt minden. Már régóta nem keletkeztek újabb legendák. Valaha a falu és a kocsiút közti lankás dombháton uradalmi kukoricaföld húzódott, nyáron ringott, mint a tenger. Nagyapám szerint itt veszejtették el a láb alatt lévő, nem kívánt gyerekeket, akik aztán falkákba verődve farkassá változtak. Dermesztő őszi éjszakákon a faluban is hallani lehetett vérfagyasztó vonításukat, amint a sápadt holdra vicsorítva, véres fogakkal gyalázzák szüleiket. A présház ablakán kékesen sütött be a hold, én és az öcsém nagyapám ingébe markolva, kikerekedett szemekkel hallgattuk a történeteit. Ő pedig kifogyhatatlan volt. Hol az akasztott emberről, aki mindig más-más helyeken tűnt fel, hol betyárokról mesélt. Cudar idők jártak akkoriban errefelé, szokta mondogatni.
Átmelegedett rajtam a vastag dzseki, sapka, mire a pincénkhez értem. Az érintetlen hómezőből láttam, nem járt senki errefelé. Sorra töltögettem a kis edényeket, tartókat, madárházakat magokkal, a faágakra faggyút, bőrkéket aggattam, kis szénát is tettem a hóra, ha nyúl nem találna élelmet. Tulajdonképpen ennyi volt az egész, indulhattam visszafelé. Igyekeztem a korábbi nyomomba lépni, hátha így könnyebb a haladás. Jócskán elhagytam már a pincénket, amikor az őrült szél újra feltámadt, és őrjöngve száguldozott mellettem, visított, morgott, hahotázott. Ekkor mintha más hangok is vegyültek volna a színjátékába. Nem tudtam megállapítani mi lehet. Biztos, hogy nem emberi hang. De milyen állat lehet ilyenkor errefelé? Vadállatok nem jártak már, régen kivágták az erdőket. Talán a faluból kóborolt el egy kutya, aztán csapdába esett. De ki állít mostanában csapdát és minek? Figyeltem a hang irányába. Mély, dörmögő, vagy inkább brummogó, kicsit vonító, de mindenképpen panaszos, hol elhalkuló, hol felerősödő. Talán reményvesztett, mint aki már beletörődött a sorsába. Néha belekapcsolódott a szél visításába, „segíííí...”
Kutya nem lehet, állapítottam meg. Minden hangját ismerem, hiszen gyerekkorom óta volt kutyám. Tudom milyen az éhes, boldog, mérges, harapós, játékos kutya ugatása, ez nem az volt. De nem hallottam még a megkínzott kutya nyögését! A hang a kocsiúttól jóval beljebb lévő présházból eredt. Előtte hosszú sorokban kopasz karók ágaskodtak ki az érintetlen hóból. Elgyalogoltam a présházig, közben egyre jobban hallottam az artikulálatlan morgást, nyöszörgést. A nehéz faajtó zárva, a zsalugáterek becsukva. Megkocogtattam az egyik zsalugáter bordáját.
-Van itt valaki?
Válaszul csak morgás, fájdalmas nyöszörgés hallatszott. Mégis csak valamilyen állat lehet, megkötözték és itt hagyták. Jó ideje biztos nem járt erre senki, szomjan is halhat. Akár ember, akár állat, mindenképpen segítségre szorul. Még egyszer megkocogtattam az ablakot.
-Tartson ki, hozok segítséget!
Nagy nehezen előbányásztam a legbelső ingem zsebéből a mobiltelefonomat és a rendőrséget hívtam.
Megkönnyebbülten tiportam a havat hazafelé. Ennél többet nem tehettem. Nem várhattam meg a segítséget ebben a dermesztő hidegben, de nagyon reméltem, hogy még ma megérkezik. Nem tudtam, kinek a présháza volt, az utóbbi években sokszor cseréltek gazdát a pincék. Egyre több városi ember pihen itt nyaranta, a faluból is sok ember elköltözött. Otthon a feleségem nem örült annak, ami hallott, attól tartott bajt hoztam magamra, ha feleslegesen riasztottam a rendőröket, vagy tűzoltókat. Süket fantáziálásnak tartotta az egészet, meg hogy jó lenne, ha elfelejteném a nagyapám ostoba meséit.
Pár nap múlva a kisebbik sógornőm, aki a városi kórház laborjában dolgozott, váratlanul beállított.
-A te embered lesz az, Kálmán, akit a rendőrök néhány nappal ezelőtt beszállítottak a kórházba. Egy agyvérzéses, lebénult, beszédképtelen öregembert találtak egy pincében a székhez kötözve. Be kellett törniük az ajtót, hogy bejussanak. Alig volt már benne élet. Már jó ideje nem törődhettek vele a nővérek szerint, mert úgy bele volt fagyva, száradva a saját piszkába, hogy nem tudták a rendőrök a székből kiemelni, így azzal együtt hozták el a dűlőből, és vitték fel a kórházban az emeletre. Most keresik a rokonait.
Cudar idők.

Kert F. Klára

Kert F. Klára - Bemutatkozás

Édesapám pedagógus volt, másodállásban könyvtáros, így gyerekként a nyarakat könyvtárban töltöttem, ahol szinte mindent elolvastam. Ekkor színdarab írással próbálkoztam, amit a barátaimmal elő is adtunk egy pajtában.

Gimnazista koromban a szatirikus írások vonzottak, s magam is megpróbálkoztam írásukkal. Az akkori Ludas Matyi főszerkesztője támogatott ebben a törekvésemben, de azt is tanácsolta, hogy érettségizzek le, s tanuljak ki egy „tisztességes” szakmát. Így némi kitérő után Pécsi Állam- és Jogtudomány i Egyetemre iratkoztam be, s szereztem diplomát.

Ezt követően Pest megyében különböző szintű bíróságokon dolgoztam hosszú ideig. Ezalatt emberek százait és történetüket ismertem meg. A nehéz, felelősségteljes munka után, csekély szabadidőmben festéssel és prózaírással jutalmaztam magam. A nyilvánosság elé csak az utóbbi években léptem, a festményeimmel különböző helyi és országos kiállításokon vettem részt, meséimmel pedig, melyekhez az illusztrációkat is magam készítettem, sikeresen pályáztam.

Jelenleg a meseírás áll legközelebb hozzám, ekkor fantáziámat végre kinyújtóztathatom, s a világot olyan szépnek írhatom le, amilyennek csak akarom. A rövid, csattanós novellákat is kedvelem. Távolabbi célom egy sci-fi regény megalkotása.

Legfrissebbek a szerzőtől: Kert F. Klára

Tovább a kategóriában: « Jöttem Tölcsér, fagylalt nélkül »
A hozzászóláshoz be kell jelentkezned