TRANSZFER

 

Már második napja északra tartva, megállás nélkül, dohogva fúrta előre magát az enyhe emelkedőn a kopott, zárt vagonokból összeláncolt szerelvény a kifosztottá csupaszodott, elárvult végtelen mezőn. Mindig csak nyílegyenesen észak felé, mintha utasaival nem is egy elérhető, emberlakta településhez igyekezne, hanem egy új, emlékeztető meridiánt akarna fölrajzolni glóbuszunknak erre a mindközönségesen csak sztyeppének nevezett, annyiszor elátkozott karéjára.
Benne az elgémberedett férfiak némán szorongtak kíméletlen ökölharcban kivívott helyükön, nem szóltak egymáshoz, magukba süppedten néztek a süket semmibe, mintha nem maradt volna szavuk, sem arra, amit látnak, sem arra, amit éreznek. Gondolattalanná vert, vágytalanná alázott lényekként haladtak végzetük felé, félszáz bóbiskolva szendergő kényszermunkás meg az az összezúzott lábú, ájult fiú, akit ráadásként dobtak föl az őrök induláskor, mielőtt rájuk zárták a vagonajtót.
Vagonba szorulva hallgatják a fiú idegtépő, hol erősödő, hol gyöngülő, halkuló jajgatását, két nap, két éjjel, a szüntelen, lassacskán kutyaszűkölésbe fúló sikoltozást.
– Hallgass már el, te kölyök! – mordult második este a péppé tört lábúra Fedor, a vagon-nacsalnik.
– Nincs eszénél. Nagyon szenved, nem tudja abbahagyni – próbáltam menteni.
A hórihorgas, nagycsontú férfi akkor odalépdelt a földön fekvő testek között, letérdelt mellé, kicsit megemelte a fiú csatakos, sápadt fejét, maga felé fordította, hogy a szemébe nézhessen.
– No gyere, testvér – mondta aztán, s miközben baljába fogta a tarkóját, jobbjával kisimította a homlokára tapadt seszínű hajcsomókat.
Süketítő csönd nőtt a vagonban, az emberek előredőlve füleltek, mialatt Fedor hatalmas markát gyöngéden a fiú nyakára fonta, tisztán behallatszott, ahogy a vonatkerekek vidoran ugrálva kattognak a fényesre kopott sínszálak durva varratain.
Szülhet szörnyűséget a helyesen cselekvés kényszere? Hogyan, mikor vész el az emberség? Huss, egy pillanat, s az előbbi együttérzés csak úgy átadja a helyét a közönynek? Hova tűnik a részvét? Mikor telepszik az emberek közé az önzés?
Hangtalan vezényszóra pattant el az a láthatatlan kötelék, ami addig összekötötte a foglyokat. Se bilincs, se gúzs nem kellett már, őrizetlenül is önmaguk rabjaivá váltak.
Mindenki hallotta, a legtávolabbi sarokban is jól lehetett hallani az összeroppanó gégeporc kattanó hangját, mintha egy zsebkés pengéje csapódott volna a helyére.
Végre megnyugodtak a lelkek, álomba zuhanhattak.
Hajnalban egy őrtorony lábánál állt a szerelvény. Mire az új lakosok kapkodva bezsilipeltek a lágerbe, megkapták foszlott takaróikat, elhelyezkedtek az otthonosan bűzlő barakkokba, minden brigádvezetőnek lett valami figyelmeztető csúfneve. A mienket, Fedort ettől kezdve Megváltónak emlegették.

Köves István

Költő, drámaíró. Amit tud, azt nem a JATE Bölcsészettudományi Karán, vagy a Színház- és Filmtudományi Főiskolán tanulta, ott csak diplomákat szerzett. Életét (eddig) az irodalom és a könyvek jelentették: néhányan az ELTE Egyetemi Könyvtárának főkönyvtárosaként, a Magvető Kk. lektoraként, a Magyar Ifjúság, illetve az Ifjúsági Magazin irodalmi szerkesztőjeként, a Pécsi Nemzeti Színház, a Magyar Rádió, a Magyar Televízió dramaturgjaként és számtalan irodalmi kör, klub, társaság alapítójaként, antológiák szerkesztőjeként emlékez(het)nek rá.

Megjelent kötetei:

MIDLIFE CRISIS (London, 1967)

VOLTOMIGLAN – VOLTODIGLAN (Bp., 1975)

BLUE BOX + BLACK BOX (Bp., 1986)

BABÉRT BABÉRT (Bp., 1987)

AKKOR IS BOLDOGOK LESZÜNK (Bp., 1991)

EGY/SZEM/TANÚ (Szeged, 2002)

TÖRT/ÉN/ELEM (Szeged, 2004)

KUPLERÁJBAN NINCSEN SZŰZLÁNY (Bp., 2016)

A hozzászóláshoz be kell jelentkezned