Figyelmeztetés
  • JUser: :_load: Nem tölthető be a következő azonosítószámú felhasználó: 305

Karácsonyi gondolatok

Karácsony: zenélve zengõ, meleget sugárzó lágy hangsor, fényesen komor szó. Templomok hideg kövére térdeplõ fények. Megelevenedõ szentképek, a színhely: Betlehem, a szereplõk változatlanok. Felnagyított képek, arcok és hangok. Mária arcára szivárgó mosoly, mellette az újszülött, kinek mellkasából felszakadó sírás, a születés gyõzelmi indulója, a létezés örömódája. A születés csodája, ami meghat és szelídít bennünket. Ilyenek voltunk mindannyian egykor, akik az áruló fényért felejtettük el anyánk jajszavát, és a combpartok fölötti véres sövényt. Csecsemõsírás, a tisztaság, ártatlanság zenéje: érezzük-e, hogy mennyire eltávolodtunk magunktól? Elérzékenyülünk a kisded láttán, sírásának hallatán, szeretjük magunkban, akik voltunk és még erõsebben kívánjuk, akivé szerettünk volna lenni.
Fények, illatok: imbolygó gyertyalángok, olvadó viasz szaga, temetések, temetõk hangulata, halottak napját idézõ félelmetes szépség, ahogy lángba borul a temetõ. Majd a csillagszórók ijesztegetése, amint a sötétben percegve villámlanak. Gyertyák, csillagszórók sötétséget ijesztõ fények, idõzített létünk jelképei. Szapora lángok, villanások jelenlétünk szemfényvesztõ mutatványai, amíg itt, középen, ahogy a sötétségbõl a sötétségbe át… Vakító hópihék vagyunk Isten tenyerén, játszik velünk gyönyörrel, amíg el nem olvadunk. Zenék, dallamok, éjféli misék: hagyományápolásba menekülõ és tomboló hiányérzet, az elfogyó melegért, a szeretet gyönyörûségéért. Szeretne leolvadni rólunk motorizált sorsunk jégpáncélja, nyílni akar az agyonhajszolt, megkérgesedett szív a jónak, még áhítattal.
Nem engedném kivágni a fenyõket. A fák testvéreim, tanítómestereim: hûségesek a földhöz, ahol születtek, szépek, méltóságot sugall titokzatos némaságuk. Elfogult vagyok a fákkal, különösen a fenyõkkel szemben. A fenyõk, akár óriás, zöld gyertyák, eretnek lánggal égnek, õriznek valami forradalmit, eleven felkiáltások, õsi dac megtestesítõi, miközben állják az évszakok, az idõ kihívását, megpróbáltatásait.
Szabad-e megfosztani õket alattomosan és hidegvérrel a szabadságuktól, az életüktõl, az életüket jelentõ szabadságtól? Így karácsony tájékán el kellene zarándokolnunk a fenyvesbe és alázattal kérni egy-egy parányi ágacskát a legmegtermettebb fáktól, csupán egyetlen hajtincset az örökzöldbõl. A fák talán önként törnék le és nyújtanák legszebb ágaikat, nem törõdve a friss és mély sebekkel, mert felejti a fájdalmat az, aki magából tépve, magát csonkítva, örömet szerezhet másoknak.
Elég lenne egyetlen át is asztali vázánkban, mert benne a karácsony illatának illúziója, a zöld reményteli üdvözlete. Különös fájdalmat és bûntudatot érzek minden kivágott, megkötözött, kókadt fenyõcsemete láttán. Könnyû megölni azt, aki nem tud védekezni.

Utoljára frissítve:2017. december 03., vasárnap 21:13

Tovább a kategóriában: « Gyertek el A babonás Garábcsikné »
A hozzászóláshoz be kell jelentkezned