SÖTÉTKAMRA

A sötétkamrában vérvörös a világ. Száradó képek lógnak egy madzagon. Salvador Dali festményét juttatják eszembe. Az emlékezet állandósága. A szürreális valóság. Fényképek. Egy háborús övezet kétségbeesett sikolyai az örökkévalóságnak. Munch sikolyai megözvegyült asszonyok arcán.
Mindig feltűrt ingem most teljesen lehajtva. Megvakarom alkaromat. Megremeg a kezem, mikor eszembe jut, mi van az ing alatt. Kisebb hányinger tör rám.
Kinyitom az Indiában vett ékszeresdobozt. Kiveszek belőle egy tekercs filmet a több tucat közül. A következő kockát levágom. A többit visszateszem.
Ahogy láthatóvá válik a fénykép, elmosolyodom. Rebekával Kairóban voltunk. A háttérben piramisok, Rebeka arcán mosoly. A sötétkamrában a homoktenger olyan, akárha vérezne a táj. Összeszorul a torkom.
Leveszem a képeket a csipeszekről. Kimegyek a sötétkamrából. A pincére nyílik. Mindenfelé a kertészkedéshez használt eszközök és vegyszerek, amiket hónapok óta nem használt senki. Odafent a szobámban mindenfelé fekete-fehér fényképek. Régebben, míg természetfotós voltam, minden képemet színesben készítettem. Ma már az emberi természetet fotózom, és nem igazán látom fényesnek.
Válogatok a nemrég készültek között. Alig néhány napja érkeztem haza egy újabb értelmetlen háborúból, aminek csak az íróasztal mögött rejszoló seggfejek a nyertesei.
Töltök egy pohár whiskyt. Majd még egyet. Próbálom elterelni a gondolataimat a testemről.
Néhány pohártól felbátorodva a tükör elé állok. Felhajtom az ingem. Letolom a nadrágom. Jobb felkaromon és bal combomon a bizarr kelések. Megérinteném őket, de pánik és rosszullét tör rám, ahogy ujjaim közelítenek hozzájuk. Megszédülök. Megbotlok a letolt nadrágomban. Háton fekve a plafonon végigfutó repedést bámulom. A whisky könnyeket csal a szemembe.
Miért történik velem mindez?

Kopácsolásra ébredek. Beletelik néhány pillanatba, míg rájövök, kopogtatnak. Másnaposan támolygok az ajtóhoz. A sokadik napi folyamatos vedelés kezd megtörni. A több hónapnyi intenzív ivásról nem is beszélve.
Kinézek az ajtón. Nóra áll ott.
– Beengedsz végre? – kérdezi.
– Egyedül jöttél?
– Kivel jöttem volna? – Nóra, a született szingli.
Aggódva tekint körbe a házban, végig rajtam. A kinti napfény bántja a szemem. Bőröm bizseregni kezd. Becsukom az ajtót.
– Szörnyen nézel ki – mondja.
– Ez csak a jéghegy csúcsa – mondom. – Meg kell vizsgálnod.
Szúrósan néz rám. – Alkoholizmus. Depresszió. Alultápláltság. Ezeket akarod hallani?
– Nem. Ezeket magamtól is tudom. Valami fertőzést kaptam el. Meg kell nézned.
– Ugye tudod, hogy én állatorvos vagyok?
– És amatőr pszichiáter, és az is lehet, hogy inkább egy botanikust kellett volna hívnom, de csak benned bízom.
– Részeg vagy?
– A francba is. Ezek néhány napja jöttek ki rajtam. És napról napra terjednek.
Felhajtom az ingem. Felkaromon a bőröm egy részen olyan akár egy nyers kukorica. Testemből egybefüggő kukoricaszemek futnak végig. Végigsimítom rajta az ujjamat. Olyan érzés, mint mikor Rebekával kukoricát morzsoltunk. Nóra szeme elkerekedik.
– Te jó ég. Mi a fene ez?
– Ez még nem minden – mondom. Letolom a nadrágom, combomból egy darab, mintha nyers tök lenne. Izomrostjaim növényi rostok. Benne magok. Nóra hátratántorodik, a kanapéra ül. Feneke alatt szürke emberarcok ordítanak.
Leülök vele szemben. Nem tudom, mi rémiszt meg jobban. A kelések a bőrömön vagy a döbbenet az arcán.
Rebeka jut eszembe. Vajon őt a betegsége ijesztette meg jobban, vagy a tekintetem, mikor elmondta?
Felém nyúl, mozdulata megtorpan.
– Megérinthetem? – kérdezi. Bólintok.
Végigsimítja ujjait a combomon. A tökömön. Régen mit nem adtam volna ezért? Mielőtt még megismertem Rebekát.
Nórával a középiskola óta ismerjük egymást. Halálosan szerelmes voltam belé, és ő is kedvelt, de annyira nem, hogy együtt is legyünk. Végül barátok lettünk. Mindig is szemérmes lány volt. Nem igazán érezte jól magát az emberek között. Talán ezért lett állatorvos. Én az egyik legszebb lánynak tartottam, és az egyik leggyönyörűbb nőnek ma is, aki mindemellett okos és humoros is. De ő soha nem volt magával megelégedve. Sokszor mondtam neki, bárcsak az én szememmel látná magát. Ilyenkor félénk mosolyt ejtett, és valami állatokkal kapcsolatos anatómiai ténnyel rukkolt elő a semmiből.
– Fáj, ha hozzáérek? – kérdezi.
– Furcsa érzés, de nem fáj – mondom. Az viszont hányingerrel tölt el, miközben nézem, ahogy ujjai az eltorzult bőrömön nyúlkálnak. Sokszor nem az a fájdalmas, ami történik velünk, hanem ahogy látjuk közben magunkat. Ujjai pásztázzák a kelést, néhány tökmag leszakad róla. Visszarántja a kezét, én is elkapom a lábamat.
– Úristen – mondja. Sírógörcs kerülgeti. Egy gombóc az én torkomon is elindul. Nem fáj egyáltalán, de a tudat, hogy darabok szakadtak le belőlem megrémiszt.
– Ne aggódj. Már velem is előfordult, miközben lehúztam a nadrágom.
– Azonnal el kell menned egy orvoshoz.
– Tudod, hogy nem megyek orvoshoz – mondom. Akaratlanul megemelem a hangom. Mély levegőt veszek. – Rebekán sem segítettek. Csak rosszabbul volt az utolsó hónapjaiban.
– Ez baromság. Biztos gyógyítható. Rebeka rákos volt. Halálos beteg, a kezelések… – Elharapja a mondatot. Végig gondolja, mit is akart mondani. – Mikor kezdődött?
– Miután hazajöttem az éppen aktuális polgárháborúból.
– Nem lehet, hogy ott szedtél össze valamit?
– Mit? Lime-kórt?
A bárszekrényhez megyek. Töltök egy pohár whiskyt. Nórát meg sem kérdezem. Absztinens. Az egyetem óta nem ivott semmit. Meghúzom a poharat. Szemem sarkából látom, megfogalmazódik benne egy gondolat.
– Nem használtál semmilyen drogot? Úgy értem volt az oroszoknál a krokodil, az is ilyen durva bőrelváltozásokat okozott.
– Tudod, hogy nem drogozok baszki. – Lecsapom a poharat az asztalra. Töltök egy újabb löketet.
– Régen piálni se piáltál. És most nézz magadra. Ne haragudj, de igen, felmerült bennem a dolog. Rebeka halála óta nem vagy önmagad. Csak emészted magad. Ideje lenne elengedned őt. Nézz körül a házadban, nézz magadra a tükörben.
– Belenéztem, és azt látom, hogy kezdek zöldségeskertté változni. Segíteni jöttél vagy kioktatni?
Odalép hozzám. Megölel. Sírhatnékom támad. Kukoricaszerű bőröm a bőréhez ér. Jobban magamhoz húzom.
– Csak aggódom érted – mondja. – Valamit kitalálunk.
Kibújik az ölelésemből. Azt mondja, nyújtsam ki a karom. Lefényképezi a telefonjával. A combomat is.
– Holnap visszajövök. Addig próbálok valamit kiagyalni. Megpróbálok utána járni a dolognak. De kéne tőled egy minta is.
– Egy zacskó tökmag megfelel? – kérdezem.
Miután becsukom mögötte az ajtót, a sötétkamrába megyek. Kinyitom a reinkarnációs szimbólumokat ábrázoló dobozt. Levágok egy újabb kockát az egyik tekercsből. A tegnapi már megszáradt. Óvatosan a többi közé teszem az albumba. Előhívom a következő képet.
Rebeka és én sikítunk rajta a hullámvasúton.

A sírás kerülget zuhanyzás közben. Terjed a fertőzés. Mellkasomon a szőrök mellett zöld szárak sarjadtak. Nem is merem dörzsölni magam, csak hagyom, hogy folyjon rám a víz. Ettől valamelyest jobban leszek.
Nóra kora délelőtt érkezik. Előhozza a faembereket. A súlyos HPV fertőzésben szenvedőket. Aztán azt mondja, megvizsgáltatta a tökmagokat. Cucurbita, azaz tök. Tehát a két betegség még csak rokonságban sincs. A faemberek testét valójában szemölcsök, kemény bőrkinövések borítják, nem valódi növényi részek.
– Akkor mi ez? – kérdezem. A már megivott whiskyknek hála az, hogy a testem megváltozik, távolinak tűnik. Mintha csak sztorizgatnánk. Mintha nem az én bőröm alakulna át. Mintha nem az én szívem fájna. – Kezdek átváltozni valami növényelementállá valami szar fantasy regényből?
– Teljesen tanácstalan vagyok – mondja. – Ezért is raktam ki a képeket a facebookra, hátha valamelyik ismerősöm előjön valamivel.
– Várj. Ezt most nem mondod komolyan? – kérdezem. Összeszorítom a fogamat. Ráordítanék, de inkább töltök egy újabb pohárral. – Mi a faszért raktad ki? Nem tartozik senkire, hogy mi van velem. A magánéletem az én dolgom. Nincs jogod csak úgy másokról posztolgatni mindenféle szart.
– Nyugi, senki nem tudja, hogy te vagy – mondja. Látszik, meghökkent. – Ma már mindenki mindenfélét kitesz.
– Ez az. Mindenki mindenféle szart kitesz nem törődve a következményekkel. Azonnal töröld ki – mondom.
– Jól van, jól van, törlöm. – Előveszi a telefonját. – Ez érdekes. Már törölték.
– Helyes. Nyilván túl közösségromboló volt.
Az jár a fejemben, eggyel kevesebb, de ettől nem lett jobb hely a közösségi háló. Sok elbaszott dolog maradt kint így is.
Délután kopogtatnak az ajtómon.
– Te hívtál valakit? – kérdezem.
– Én nem.
– Küldd el – mondom.
Nóra az ajtóhoz megy. Résnyire kinyitja. Azt mondja, elnézést, de most nem alkalmas. Egy kezet látok, ami nekitámaszkodik az ajtófélfának. Kezén színes gumiszalagok. Azok a fajták, amiket régebben viselt minden híresség. Tudod, küzdjünk a rák ellen, óvjuk a természetet. Minőségi magyar filmeket. A kézhez tartozó hang azt mondja, dehogynem ő épp alkalmas, hogy megnézze azt, akinek a teste éppen növényi burjánzásba kezdett. Azt mondja, ő tud segíteni. Már segített is, mikor letörölte a képeket a facebookról. Majd később ráér megköszönni. Azt mondja, nagyon kell brunyálnia, hosszú volt az út. Azt mondja, nagyon el van hanyagolva kint a kert, de azért nem szeretné lehugyozni. Nóra azt kérdezi:
– Tandori professzor?

A nappaliból hallgatjuk Tandori professzor vizeletének csobogását. Nórától megtudom, azon az egyetemen tanított, ahová ő is járt. Népszerű tanár volt a diákok körében. Mindig kedves és laza. Újító szellemű. Amolyan rousseau-i világról álmodozott. Növénytermesztést és etikát tanított. Az igazgatóság körében már kevésbé kedvelték. Végül kicsapták az egyetemről radikális elképzelései és ökoanarchista nézetei miatt. Legalábbis az iskolavezetés ezt állította. Hogy a diákok lássák, az ő elképzelései nem illenek bele abba a normába, ami ahhoz kell, hogy az iskolát elhagyva a társadalom hasznos tagjai legyenek. A valóság az volt, hogy ő maga hagyta ott őket, mert nem értett egyet a módszereikkel. Ezt persze minden diák tudta.
– Megbízhatunk benne? – kérdezem.
– Ezt majd döntsd el te magad – mondja. – Szerintem igen. És ha valaki, ő tud segíteni. Egy igazi zseni.
Visszajön a mosdóból. Leül velem szemben. Vastagkeretes szemüvege mögül mosolyog rám. Kordzakója alatt pólóján punk motívumok. Szabadság, egyenlőség, testvériség.
– Ez valami elképesztő, ami magával történik – mondja. – És egyszerre félelmetes. Tudom, hogy meg van rémülve. De ne aggódjon. A vécén már végig gondoltam néhány dolgot, látva a testét. És azt hiszem már sejtem is a megoldást.
– Még meg sem vizsgált. Csak berohant a mosdóba – mondom.
– Közben azért végigvizslattam a testét – mondja. – Megállapítottam néhány dolgot. De az igazán félelmetes nem az, ami magával történik, hanem ami a háttérben van. Ezért is töröltem Nóra posztját azonnal, ahogy megláttam a képet.
– De hogy talált rám – kérdezem.
– Nóra telefonjában van GPS, de ez most nem lényeges. El kellett tüntetnem a nyomokat, nehogy a nyilvánosság miatt ők előttem jöjjenek ide. Előbb a vártnál.
– Kik azok az ők? – kérdezem. A professzor az előttem lévő whiskys üvegre sandít.
– Kérhetek? Hogy legalább megigyuk a pertut. A diákjaimmal is tegeződtünk mindig. A verbális közvetlenség csodás hatással van a kapcsolatokra.
Tudni akarom a választ a kérdésemre, de egy pohár italra még inkább szükségem van. Intek neki, töltsön.
– Tudtátok, hogy a II. világháborúban az amerikaiak egyik terve az volt, hogy Hitlert titokban hormontúladagolással nővé akarták változtatni? A szakácsát környékezték meg, és a répába akarták fecskendezni a szert. Hitler vegetáriánus volt, és a répát különösen kedvelte. Azt remélték, ennek hatására csökken az agresszivitása és a tekintélye a testi elváltozások miatt. Azóta se tudja senki, hogy észrevették-e a módosított répákat, vagy a szakács egyszerűen csak zsebre vágta a pénzt, de mind tudjuk, hogy nem lett belőle nő. Pedig neki alapból csak egy heréje volt.
– De mi köze van ennek hozzám?
Tandori felemeli néhány képemet. Egy polgárháború áldozatai. Az emlékezet állandóságába zárt félelem, kilátástalanság és szenny. A fotókon feketén-fehéren.
– Tehetséges vagy – mondja. – És bátor. Meg mered mutatni ezeket a szörnyűségeket. Azt hiszem, sokban hasonlítunk.
Jól esik a bókja. Már értem, miért kedvelték a diákjai. Ezért nem is mondom neki, hogy az egész nem világjobbításról szól. Csak menekülök. Magam elől. Rebeka hiánya elől. Elmerülök a szörnyűségekben, hogy lássam, mindaz, ami velem történik, semmi ahhoz képest, ami nálam rosszabb sorsúakkal. Nem is a bátorságról. Egyszerűen csak már lemondtam magamról, nem érdekelnek a következmények. És többnyire túl részeg vagyok, hogy féljek. Ezért hagytam ott a természet szépségeit az emberi ocsmányságokért. Mert Rebeka halála óta nem is találom őket.
– Valószínűleg éppen ez a veszted – mondja. – Az emberiség nem is olyan régen még az atombombától félt. Ma már a biológiai fegyverek az igazi fenyegetések. Mert szinte láthatatlanok. Úgy gondolom, valami olyat találtál, ami szúrja valakik szemét. Ezért megfertőztek. Közvetlenül nem vettél részt a háborúban, de te okkal lettél áldozata, nem úgy, mint a sok ártatlan.
– Ez hülyeség – mondom.
– Úgy hangzik az egész, mint valami összeesküvés elmélet. Miért nem lőtték le egyszerűen. Vagy mérgezték meg? – kérdezi Nóra.
Iszok még egy pohárral. Az eddigi piák segítettek távol tartani a dolgoktól, de éppen arról beszélünk, hogyan kellene, hogy kivégezzenek.
– Minden fegyvert tesztelni kell. Te, bocsánat a kifejezésért, az ő szemszögükből egy senki vagy. Nem tűnik fel senkinek, hogy élsz-e vagy halsz-e. De ha működik, akkor bevethető a nagyágyúk ellen is.
– Azt mondtad, hogy a háttérben lévő dolgok az igazán veszélyesek, de mi van a fertőzéssel? – kérdezi Nóra. Éppen világméretű összeesküvésről beszélünk, de őt csak az érdekli, velem mi van. Hosszú idő óta először mosolyodom el felhőtlenül.
– Kis időbe telik, míg felmérem a gyógymódot, de segíteni fogok, két okból is. Egyrészt mert nem tűrhetem, hogy egy ártatlan fiatalember az áldozata legyen egy árnyékháborúnak. Másrészt, mert lelkiismeretfurdalásom van. Az én kísérleteimet használták fel a bioszérumhoz.

A sötétkamrában előhívok egy újabb fényképet Rebekáról. Egyre rosszabbul vagyok. Testemen a növényi részek kezdenek barnulni. Ahogy a természetképeim fekete-fehér emberi portrékká váltak, úgy a testem is sötétedik. Már csak egy bő rövidnadrág van rajtam. A kinövések miatt nem tudok felöltözni.
Tandori elmondta, miközben vizsgált, kísérleteivel azt akarta elérni, hogy egy szelet húsból, négy főre elegendő vacsorányi zöldséget tudjon növeszteni. Az éhezést akarta megszüntetni a világban.
– Nem lenne egyszerűbb simán termeszteni azokat? – kérdeztem.
– Gondolj a sivatagokra, azokra a területekre ahol ez lehetetlen. És vegetáriánus vagyok, mert a tudat, hogy állatokat ölnek meg azért, hogy mi ne éhezzünk, zavar. De azt is tudom, hogy a világ nem fekete és fehér. De ha már meg kell ölnünk állatokat azért, hogy ehessünk, legalább minél kevesebbet. Gondolj bele, így egy levágott disznóból mennyi élelem származhat.
Közelebb hajolt hozzám, miközben vizsgált. Szájából cigi lógott. Szemén láttam a lelkiismeretfurdalást, hogy miatta vagyok ilyen állapotban. Ő nem ezt akarta.
– Mennyi humánus találmány sorsa lett az, hogy végül pusztításra használják? Nincsenek illúzióm. Tény, hogy az emberiség a haditechnikák fejlesztése során fejlődött a leggyorsabban. Gondolj akár a számítógépekre. De ez szomorú. Ha nem lett volna az elmúlt évszázadban ennyi háború, most nem tartanánk itt. De belegondoltatok abba hány embernek kellett azért meghalnia, hogy ti most az okostelefonotokon messengerezhessetek?
Valamiért elbűvölőnek találtam didaktikus monológjait. Bár már nem tanár, mégis benne van az oktatási szándék.
Hozzáért a növényi részekhez a testemen. Rossz érzés futott rajtam végig. Észrevette.
– Valószínűleg nem kedvelik, a cigarettafüstöt. Sok vegyület és szemcsés anyag van benne, amik megváltoztatják a növények normális növekedési mintáit, megnehezítik számukra a fotoszintézist. Bocsánat.
Elnyomta a cigit. Azt kérdezte, kivehet-e belőlem mintákat. Azt mondta, a tökmag nem elég. Beleegyeztem. Szikével kivágott az alkaromból egy szem kukoricát. A combomból egy darab tököt. Letépett egy szem epret, ami a hátamból nőtt ki. Nem fájt. Csak a tudat, hogy megcsonkított.
Aztán Rebeka jutott eszembe. Ő nyilván nem érzett így, mikor a rákos sejteket vágták ki belőle.
A saját szervezete zabálta a testét, ahogy most engem is.
Valamiért megnyugvással töltött el, hogy át tudom érezni, amin ő is átment.
A professzor megvizsgálta a belőlem vett mintákat.
Mind az, ami. Zea mays, cucurbita, fragaria. Kukorica, tök, eper.
A vizsgálat után bekapta az epret. Megfőzte a kukoricaszemet és a tökdarabot. Azokat is megette. Nóra a vécére rohant hányni. Tandori azt mondta, ízre is azok. És kifejezetten ízletesek. Én ittam egy pohár whiskyt, és próbáltam nem gondolni arra, hogy belőlem evett részeket. A kannibalizmus járt a fejemben, és a professzor azt mondta, ez nem ugyanaz, de a kutatások jelenlegi állása szerint az ember alapvetően kannibál, dögevő volt. Egymás puha részeit ették meg az őskorban. Ha nem lettem volna rosszul az egésztől, azt mondtam volna, ez átvitt értelemben ma is igaz az emberiségre. De lefojtottam pár korty piával.
A sötétkamrában a kép láthatóvá válik. Rebeka az ágyon fekszik. Azzal a kissé görbe mosollyal néz a kamerába, amit annyira imádtam. Emlékszem, akkor azt mondtam neki:
– Életem végéig szeretni foglak.

A ház előtt ülök. Napozok. Félre ne értsd, nem a lelkem akarom nyugtatni azzal, hogy szexisen lebarnulok, mint ahogy sokan teszik, ha bánatuk van. A növényi részek a testemen elkezdtek elhalni. A professzor mondta, napfényre van szükségem. Napok óta a négy fal között vagyok. Sokszor a sötétkamrában. És folyamatosan piálok. Azt is be kellett fejeznem.
– Az alkohol elvonja a vizet a szervezetedből – mondta.
Iszom a hektónyi vizet a napon. Növényi részeim kivirulnak, de ugyanolyan rosszul érzem magam.
Tandori szünetet tart az ellenszérum kifejlesztésében. Megfáradtan jön ki hozzám. Könnyebb valamit szétrombolni, mint megjavítani. Nóra bent ebédet főz. Vegetáriánus kaját. Kicsit kannibálnak érzem magam jelen állapotomban.
A professzor kezembe nyom egy sört. Törökülésben leül mellém a földre. Rágyújt.
– Nem azt mondtad, hogy ne igyak alkoholt?
– Igen, a növényi részeidnek rosszat tesz, de az emberi, alkoholista részeid egyre rosszabbul lesznek. Egyensúlyba kell hoznunk a dolgot. De ha ennek az egésznek vége, végig kéne gondolnod ezt a piálás dolgot. Elhagyott vagy elhunyt a lány?
– Honnan tudod? – kérdezem. Meghúzom a sört.
– Csak egy nő képes ilyen mélységekbe taszítani az embert. – Nevet. – És láttam a fényképeket.
– Tizenhat hónapja és két napja halt meg. Tüdőrák. Pedig soha nem dohányzott.
– Egy ártatlan áldozat.
– Így is mondhatjuk.
– Az én feleségem is meghalt. Tizennyolc évesen házasodtunk össze. Huszonegy évesen meghalt. Egy élelmiszeripari gyárban dolgozott. Egy veszélyes vegyszert alkalmaztak. Megmérgeződött. A gyár azóta is működik. Sokan meghaltak a mérgezés hatására, de megúszták. Tudod, pénz beszél. Dekoratív, mosolygós emberekkel ma is láthatod a reklámjaikat.
– Sajnálom – mondom.
– Én is, de az egészből nem ezt akartam kihozni. Sokáig én is így voltam, mint te. De el kell engedned a lányt. Ő is ezt akarná. Tudom, közhelyes, de a közhelyek azért közhelyek, mert sokszor van alapjuk. A mai napig gondolok rá, de azt is tudom, hogy élnem kell tovább az életemet.
A vállamra teszi a kezét. Rám mosolyog. Én is vissza rá. A cigifüsttől a növényi részeim összerándulnak. De minden barátság alapja a szeretet és a fájdalom. Ha valóban megosztoztok mindenen.
– Most le kell mennem – mondom. – Elő kell hívnom egy képet.
– El kéne kerülnöd a sötétkamrát. Nem tesz jót neked – mondja.

Egyre rosszabb az állapotom. Egyre kevesebb belőlem az ember, és egyre több a zöldség. Tegnap összetörtem a tükröt. Többé nem tudok magamra nézni. Talán a helyzetem, talán az elvonási tünetek miatt tört ki belőlem.
– Mikor lesz már kész az ellenszer? Lassan eltűnök.
– Igyekszem, de kérlek, légy türelemmel – mondta Tandori.
Nóra szemében könnycseppek. Napok óta ezt látom rajta, bár mindig mosoly mögé rejti.
Mikor összetörtem a tükröt az öklömmel, kezem vérezni kezdett. Lenyaltam.
– Úristen, vérzel – mondta Nóra.
Azt mondtam: – Nyugi. Csak ketchup.
Nem hittem, hogy valaha ez a kijelentés rettegéssel tölt el.
Egyre nehezebb mozognom. Egész testem, mintha elpuhult volna. Minden lépésnél azt érzem, összerogyok. Többnyire a kanapén fekszek. Aztán eljön a pillanat, hogy újra le kell mennem a sötétkamrába.
Az ollót alig tudom fogni az ujjaimból kinövő hajtások miatt, de levágom az újabb fényképkockát. Mivel találomra veszem elő a tekercset, soha nem tudom, melyik emlékezetemet hozza elő az állandóságból a megjelenő kép.
Ezen csak én vagyok rajta. Rebeka készítette. Egy étteremben vagyunk. Kezemben pohárral mosolygok. Ásványvíz van benne, bár a vörös fénytől úgy tűnik, mintha bor lenne.
Nóra kopogtat az ajtón.
– Bejöhetek? – kérdezi.
– Gyere – mondom.
Ezt a képet nem teszem a többi közé. Ez rólam szól. Nem Rebekáról.
– Ezért jössz le mindig? – kérdezi Nóra.
– Minden nap előhívok egy képet, amit rólunk csináltam. Ebbe a dobozba raktam, ami az újjászületésről szól, de én ebben nem hiszek. Minden nap előhívok egy képet, mert a fényképeimen még él. Ha ezt nem csinálom, akkor végleg meghal. Ezt nem hagyhatom. Szerencsére elég sok képet készítettem róla.
– De te közben haldokolsz.
– Tudod, a hindik szerint mind haldoklunk.
Az ember halálra szánt élet. Melyik filozófus is mondta ezt?
Tudom, most azt akarja mondani, tovább kell lépnem, de nem mondja. Puszit ad a halántékomra.
– Menjünk fel. A prof azt mondta, hamarosan vége az egésznek – mondja.
A kamrában a növénynemesítő szerek hónapok óta érintetlenül. Mióta nincs Rebeka, nem kertészkedünk. Én magam lettem a veteményes.
Felmennénk, de nem nyílik a házba vezető ajtó.
– Hahó, professzor – mondja Nóra. – Nem tudunk felmenni.
Hallom, ahogy Tandori koppanva nekidől az ajtónak.
– Nagyon sajnálom – mondja. – Én nem ezt akartam.

Rebekával a fűben fekszünk. Egymás kezét fogjuk. Jobb kezemmel a gyepet simogatom. Mogyoróbarna haja friss földként olvad a tájba. Mandulabarna szemével engem kémlel. Én őt kék tekintetem vizével öntözöm. Száján görbülő mosolya. Megszorítom a kezét. A szívemre teszi a balját.
– Ugye tudod, hogy én ide költöztem? És te ide. – A saját szívére mutat.
A fényképezőgépemért nyúlok, hogy megörökítsem a pillanatot. Azt mondja, ne. A szívemben őrizzem meg. A fényképek csak fényképek. Az emlékek számítanak.
Szívemből rózsaszál nő. Tövisei szúrnak, de illata elvarázsol. Eprek nőnek combomból. Imádja az epret. Hajam zöldül és fű lesz belőle. Imádja a fű illatát és szagolgatni a hajamat.
Mosolya napsugár, és megmelengeti a belőlem sarjadó szőlőszemeket.
Szétolvadok a fűben. Ő felemelkedik a felhők közé. Messze van tőlem, de magam előtt látom. Számból citrom nő, amibe beleharapok. A szőlő cefreszagú lesz. Beleolvadnék a mindenségbe, a puha mezőbe, de sajgó karommal a fényképezőgépembe kapaszkodok.
Rebeka azt mondja: – Engedd el.

A biológiai órám szerint két napja vagyunk lent. Már mozdulni sem nagyon bírok. A rajtam elburjánzó növények haldokolnak. Nóra mellettem fekszik. A dehitratáltságtól és az éhségtől ő is rosszul van.
Fentről punk zene bömböl. Tandori nem akarja hallani a haldoklásunkat.
– Miért zártál be ide minket? – kérdezte Nóra két nappal ezelőtt. Az ajtót püfölte.
Elcsukló hangon azt válaszolta: – Senki nem tudhatja meg ezt az egészet.
– És mi van azokkal, akik megfertőztek? Ők úgyis eljönnek értem – mondom.
– Én fertőztelek meg. De nem akarattal – mondja. – Nem téged akartalak.
Azt kérdezem, akkor mi van az egész engem ki-akartak-iktatni és rajtam-tesztelték-a-szérumot dologgal?
– Így hihetőbb volt a történet. Hajlamosak vagyunk elhinni mindenféle összeesküvés elméletet, mert az talán magyarázatot ad a szörnyűségekre, ami történik a világban. De a valóság az, hogy az összeesküvés elméletek csak kitalációk. Nem mondom, hogy nincsenek a háttérben mozgó erők, mert az is hülyeség lenne, de ez nem az a szituáció. Az élet általában a véletlenek miatt ilyen kaotikus. Ennek lettél te is az áldozata. Nem téged akartalak megfertőzni. Mikor visszautaztál a repülőgépen a legutóbbi polgárháborúdból, éppen az mellett ültél, akinek szántam a dolgot. Először azt hittem nem működött, míg meg nem láttam Nóra posztját. Nagyon sajnálom, hogy belekeveredtél. Ártatlan áldozata voltál a tervemnek.
A mellettem ülő öltönyös fickó jutott eszembe a repülőn. Szúrós tekintete volt, de mosolygós arca. Látszott rajta, nincs gondja a világban. Azt mondta, egy élelmiszeripari cég fejese. Éppen abba az országba adományozott fagyasztott zöldségeket, ahol a polgárháború zajlott. Mondtam is neki, milyen jó ember. Néhány napra rá hallottam, sokan ételmérgezéssel kórházba kerültek, és meghaltak. Mikor ettük a repülőgépi menüt, elfogyott a sültkrumplija. Megkérdezte, nem cserélném-e el az enyémet az ő zöldség köretére. Azt mondta, nem szereti a zöldségeket. Nyilván szakmai ártalom. Nevetett. Azt mondtam, miért ne?
– Akkor eddig miért segítettél? – kérdezte Nóra.
– Miért nem nyírsz ki minket simán? – kérdeztem.
– Nem segítettem, csak megfigyeltem. Tudós vagyok. Tanulmányoztam, hogy mi történik – mondta. – És azért nem nyírlak ki titeket simán, mert nem akarok ölni. Kedvellek is titeket. A fényképeidért még tisztellek is. De nem vagyok hidegvérű gyilkos. A francba még vegetáriánus is vagyok. Nem tudok ártani élő, lélegző lényeknek. De hagyhatom, hogy ez az egész kiderüljön. Még valaki rossz célokra használná a szérumot.
– Hitler is vegetáriánus volt – mondom.
– És nekem is csak egy herém van, de ennyi bennünk a közös. Ne hasonlíts hozzá – mondta.
Egy nappal később azt kérdeztem tőle, jutott-e valamire a nagy tanulmányozással? Ha éhezel, szomjazol, unatkozol, zöldséggé változol, még az ilyen dolgok is érdekelnek.
– Ami azt illeti, igen – mondta. – Emlékszel, hogy a növényi részeid rosszul érezték magukat a közelemben? Persze a cigire fogtam, de szerintem mélyebb a dolog. A hatvanas években volt egy Cleve Backster nevű fickó. Kihallgató volt a CIA-nál. Hirtelen ötlettől vezérelve poligráfot kötött a szobanövényeire. Vizsgálni kezdte őket. Volt, amelyikkel rosszul bánt, volt, amelyikkel jól. És a növények eszerint érzékelték, mikor közeledett feléjük. Amelyiknek például letépte vagy megégette a leveleit, heves érzelemmel fogadták a poligráf szerint. Manapság ezt áltudományos elképzelésnek fogják fel, de nálad bebizonyosodott, hogy azok a részeid igen is érzékelték a fenyegetést.
Nóra mellettem fekszik. Megfognám a kezét, de a kezem már nem tud fogni. Inkább megfognám a kezét, mint, hogy bemenjek a sötétkamrába előhívni egy újabb képet Rebekáról. A szívemben lakik, és ott is a helye. Az emlékezet állandósága nem fényképekben rejlik.
Nóra sápadt. Hasa erősen korog.
Én egy emberi veteményeskert vagyok.
Suta kezeimmel letépek magamról egy körtét.
– Edd meg.
– De...
– Kérlek – mondom. Enni kezdi. Mikor befejezi, azt mondom, egyen még. Nekem nem fáj. Jó érzés adni magamból egy darabot. De ha fájna is, minden barátság alapja a szeretet és a fájdalom. Megosztozom vele mindenen.
Sokáig fekszünk még. Biológiai órám is beadta a kulcsot. Már nem tudom mennyi idő telt el.
Fentről a Molotov zenekar egyik száma csendül fel. Mexikói punkok. Az egyik mexikói srác mutatta őket Rebekának és nekem mikor ott voltunk. Később, mikor már egyedül mentem oda, mert éppen polgárháború volt, összeégett arcával mesélt a házikészítésű robbanóanyagokról.
– Ammónium-nitrát és faszénpor – mondom.
– Micsoda? – kérdezi Nóra.
– A kettő együtt robbanóanyag. Ott van a vegyszerek között a sarokban – mondom. –Keverd össze a kettőt valamiben. A szerszámospolcnál van gyufa is. Azzal kirobbanthatjuk a zárat.

Nóra a vállán visz ki a kertbe. Napfényre van szükségem. Amint kiérek, a földre terülök. Azt mondom neki, locsoljon meg a slaggal.
Miközben öntöz, a könnyei is folynak. Érzem, ahogy a föld szív magába. Szétolvadok a fűben. A fejem felett az egyik felhő Rebeka arcát veszi fel.
– Etesd meg belőlem valamivel Tandorit. És engedd el – mondom.
– De…
– El kell engedned – mondom.
Miután Nóra kirobbantotta a zárat, egy kalapáccsal rontott neki a professzornak. Míg az ajtóhoz tántorogtam, csak dulakodás hangjait hallottam. Az ajtófélfának támaszkodtam, mikor láttam, Tandori Nóra fölé kerekedett. Kicsavarta a kezéből a kalapácsot. Lendült a keze, de a mozdulat megtorpant.
– Én nem tudok ölni – mondta. Szeme vizenyős volt a sok piálástól és a lelki fájdalmaktól. Egymásra néztünk. Azt hiszem, sokban hasonlítunk.
Erőt vettem magamon. Nekirontottam. Elfásult kezemmel arcon vágtam. Eszméletlenül elterült. Mellé estem.
– Ki kell vinned a napra – mondtam Nórának.
Az álmom jut eszembe Rebekával. Ahogy a fűben fekszünk. Ő a felhőkben jár, én a földhöz ragadtam. De újra együtt leszünk, még ha egymástól távol is. Újra zöldnek látom fejem felett a fa leveleit. Újra piroslanak az almák rajta.
Nóra arca fájdalomban, de már nem fekete-fehérben látom. Rámosolygok. Utolsó leheletemmel egy szőlőszem nő a számból. Tudom, az a kedvenc gyümölcse.

Kiülök a kertbe, kezemben egy pohár whiskyvel, és csak bámulom a kertet. Jó döntés volt megvenni a házát. Otthon érzem magam benne. Persze a sötétkamráját megtartottam, oda pakoltam be minden képét, és a legutóbbiakat küldözgettem is újságoknak. Posztumosz díjakat is nyert vele. De nem szeretek bejárni oda, itt kint a kertben sokkal jobb.
Nézem, ahol Misi valódi veteményessé változott, és ugyan képeim nincsenek róla, de minden nap gondolok rá. Hiányzik, de abban bízok, legalább már együtt vannak Rebekával. Hisz mindig is ezt akarta.
Tandori professzort, miután magához tért megetettem két Misiből nőtt gombával.
Nem értem máig sem, ezt miért kérte, de ez volt az utolsó kívánsága, és én betartottam.
Azt mondtam a professzornak, elengedem, de többé a közelembe ne jöjjön. Nem fogok kitálalni, de ha megtenném, sem hinne nekem senki. Legfeljebb az összeesküvés hívők.
Egy héttel később hallottam a hírekben, hogy az egyik élelmiszeripari cég fejese rejtélyes módon eltűnt, utolsó napjaiban az összes vagyonát átutalta egy rákkutató cég számlájára, bár a felesége máig nem tudja, ez hogy történhetett. A férje halála körülményeiről nem volt hajlandó nyilatkozni. Azt a tekintetet láttam a szemében, amit magamon éreztem, mikor Misi megmutatta az elváltozásait.
Volt egyetemista csoporttársaimtól hallottam, Tandori professzor szintén eltűnt, de rejtélyes módon egy veteményeskert nőtt a lakótelepi ház udvarán, ahol lakott.
A vacsora lassan kész. Visszamegyek a házba. Megállok a tükör előtt.
Fura. Mostanság, ha a tükörbe nézek, szépnek látom magam. Holnap este randim is lesz. Egy kedves sráccal. Amolyan művészlélek. Kicsit hasonlít Misire. És steakházba megyünk. Még véletlenül sem vegetáriánus.

Veres Roland

1986-ban, Cegléden születtem, és azóta is itt élek. Újságíróként diplomáztam, több, mint öt évig dolgoztam is a szakmámban. Főképp prózát írok, olykor verseket. Írásaimban szeretek társadalmi és egzisztenciális kérdésekkel foglalkozni, igyekszem a komor dolgokat is humoros formában tálalni, minimalista stílusban.

Különféle internetes oldalakon jelentek meg eddig novelláim, illetve nyomtatásban kettő egy-egy antológiában.

Legfrissebbek a szerzőtől: Veres Roland

Tovább a kategóriában: « Sötétkamra A babonás Garábcsikné »
A hozzászóláshoz be kell jelentkezned