Bors borz és Mézkalauz madár


A szarkamadár hatalmas perpatvart rendezett. Akkorát, hogy zúgott tőle az erdő.
- Mit látok! Már megint itt jártál? Idegen fészekbe rakod tojásodat? Nem szégyelled magad?
- Kikérem magamnak! – replikázott a kakukkmadár. – Nem is én voltam!
- Csendesebben, ha kérhetném! – szólt ki alvókamrájából Bors, az ezüstszürke hátú borz. – Aludnék – ásított.
Hát így kezdődött.

Nem telt el sok idő, az idegen tojásból idegen fióka, az idegen fiókából meg kistermetű, idegen madár fejlődött.
- Tényleg nem kakukk! – állapította meg a szarkamadár.
- Akár bocsánatot is kérhetnél!– perelt megint a kakukkmadár.
- Hagyjátok már abba! – szólt megint Bors napozóhelyéből.
Fekete hasát most a meleg nap felé fordította.
- Leginkább a harkályhoz hasonlít – vetette oda óvatosan.
- Igen! Én a harkályalakú madarak rendjébe tartozom! – nyílt ki csőre a kis idegennek.
Majd Bors borz közelébe repült, mint akinek ott a helye. Erős vonzalom húzta arrafelé.
- Hogy hívnak? – érdeklődött Bors, és átsétált klánja tökéletes üregrendszerének játszóhelyére.
- Mézkalauz madár! – csicseregte a kérdezett.
Na, ez már tényleg több volt a kettőnél, Bors pontosan szemközt termett a különös jövevénnyel. Közelről akarta megmustrálni.
- De szép fehér pofád van! – kiáltott fel Mézkalauz madár.
- Aztán miért tetszik az neked? – pirult el alig láthatóan Bors.
- Tetszik az orrodtól a füledig húzódó fekete sáv – válaszolt hetykén Mézkalauz madár. – A fehér pofádban, a szemeden át.
- Honnan kerültél te ide? – terelte a társalgást más irányba Bors.
- Szél fújt, esővíz pergetett, fény nyalábolt – csivitelte Mézkalauz madár. – Messziről, Afrikából érkeztem én. Ahová a fecskék, gólyák húznak el innen ősszel.
- Tényleg olyan meleg van ott? – kíváncsiskodott a borz.
- Az ám! Ne legyen Mézkalauz madár a nevem!
- És mi közöd a mézhez? – érdeklődött tovább az erdei torkos, a mindenevő.
- Ó, hát azért jöttem hozzád, hogy elmeséljem neked. Mi összetartozunk.
- Én aztán nem! Tévedsz! Én éjszaka élek, és madarakhoz nincs közöm – csörtetett a zöld bozót sűrűje felé Bors.
Mézkalauz madár utána repült.
- Hát a lépes mézet szereted-e? – csicsergett, mintha nem is hallotta volna Bors szavait.
Majd folytatta, választ sem várt.
- Figyelj! Mesélek valamit. Afrikában él a méhészborz. Hallottál már róla?
- Én ugyan nem! – nézett vissza Bors borz, most már ő is várta a folytatást.
- Szóval, méhészborz imádja a lépes mézet, ahogy én is. Innen a nevünk, nem nehéz kitalálni. – Hát a bundád sűrű-e?
Bors vállat vont, érdeklődve figyelt tovább.
- Én szoktam kifürkészni a méheket. Tudod, remek szaglással rendelkezem. Akkor szólok méhészborznak, mert nélküle nem tudok mit tenni. Ezért tartozunk össze.
- És aztán? Hogy értesíted? – vágott közbe Bors.
Mézkalauz madár kicsit váratott magára, majd sorolta.
- Ó, zuhanó repülésbe kezdek, majd csivitelek, ahogy csak a torkomon kifér.
Bors ennek valóságáról már meggyőződött, miszerint meghallaná azt még a süket is.
- Méhészborz feltépi a méhek tanyáját, jól belakmározik. Rendes ám! Mikor végez, oda enged engemet is. Így éldegélünk mi! – fejezte be Mézkalauz madár.
- Akkor te, az én afrikai rokonomat táplálékhoz kalauzolod… ugye ezt a kifejezést hordozza neved is – foglalta össze Bors. – Tudod, nálunk a kalauz egész mást jelent – keverte össze zavarában a szálakat, de még időben rendbe rakta a tisztáson borzas gondolatait. – Akkor már értem, miért mondtad, hogy összetartozunk.
A rövid, kissé feszült csendet a madár törte meg. Kedvesen búcsúzott.
- Itt az ideje indulnom. Itt keltem ki, hogy el tudjam mondani. Őrizd meg a titkot. Nem árt, ha most, ebben a viharvert természetben, van tudomásunk rokonaink létezéséről. Hogy Afrika messze? Sosem tudhatod. De ne is büszkélkedj, okod nincs reá. Érzem, hogy karjai köré fon megint a fény. Érzem, hogy közeledik a szél hatalmas ereje, korbácsolja a zuhogó esőcseppeket. Vár Afrika, vár a méhészborz engemet. Szegény, már nagyon éhes lehet lépes mézre. Vajon kalauzolta-e a nagy hőségben valaki? Sietnem kell. Ja! Még egy jó tanács. Kerüld el a csizmakenőcsöt, ha teheted. Ha lelked elszáll, zsírodból készül. Viszlát!

Hát így végződött. A szél hűlt helyén bólogattak a fák lombos koronái. Azt bólogatták, hogy bizony, minden szó és csivit igaz. Esteledett. Bors izgatottan csörtetett az erdei éjszakában. Miklóska már aludt, az afrikai szavannákról álmodott.

Toldi Zsuzsanna

Toldi Zsuzsanna


Nyugalmazott általános- és középiskolai tanár vagyok. Életemnek fontos állomásai: Kecskemét, Kunszállás, Csongrád. Egész életemben tanítottam, sosem éreztem azt, hogy dolgozom. Tényleg hivatás volt. Nyugdíj után újságot írtam, szépirodalmat pedig 2002 óta alkotok. Eddig 23 könyvet írtam az epika műnemében, novellát, regényt, mesét. Hét mesekönyvet sikerült létrehoznom. Sok pályázat díjazottjaként elismerték munkámat, könyveimnek csak az egyharmadát sikerült saját költségemen kiadnom. Rendszeresen publikálok, főként a Föveny c. csongrádi szépirodalmi folyóiratban. 2016-ban a Canon-pályázat egyik díjazottja voltam Miklóska mesekönyve c. 30 mesét tartalmazó mesekönyvemmel. Csongrádon élek, alkotok. Könyveim kiadásának segítségét várom, próbálkozom.

Legfrissebbek a szerzőtől: Toldi Zsuzsanna

Tovább a kategóriában: « Aranyos hív Szellemirtás a paplakban »
A hozzászóláshoz be kell jelentkezned