Aranyos hív


- Eszter, Eszterke! – nyílik a csíkokban repedezett, hajdani vörös nagykapu, s a rózsák hirtelen nagy szirmokba borulnak.
Piros, sárga, fehér fejeik egyre csak bólogatnak, egyre bátrabban lépdelek a szürke bejárón közöttük.
- Hogy lehet? Hiszen az előbb még nem is illatoztatok? – érintem meg a sárga sziromfejet, ám nem tudom mégsem elérni.
Hideg van, az ég szürke és borult, az esőnek is utat adott. Az eső szitál, szitálja a múlt magvait, de a sűrű esőfüggöny mögött akár a szivárvány, megint Aranyos keze int.
- Gyere már, Esztikém! Reggel megnyestem a rózsákat. Ugye szép? Most nem kell locsolni. Majd feltétlen vigyél, ha elmész. Jössz hintázni?
Lecsukom szemem. Látom a két erős faoszlopot, a másik Aranyos ásta le a mélybe, majd gondosan felfogatta a vasláncot. A hinta száll….száll, órákig száll.
- Esztike, most már elég lesz – hallik Aranyos arany szava, de most nem látom sehol.
Pedig mögöttem áll. Alacsony alakján az elmaradhatatlan kötény, haja két hullámos csattal oldalra tűzött. Szemüveges. Egyszerű. Reám vigyáz.
- Nem megyek! – makacsolom meg magam, s bebújok a szemközti galambházba.
Toll, sok-sok fehér toll. Simogatom a fehér lélegzeteket, magam is kicsiny leszek, már nem is vagyok, bebújok a meleg fehér védőszárny alá, s hallgatom a békésen búgó hangözönt.
- Esztike! Menned kell! – figyelmeztet Aranyos, s valaki püföli keményen a vaskaput.
- Igen…..megyek. Pakolok – lépek a gang küszöbére, de előtte megáll tekintetem a kiskonyha ajtaján.
- Ugye keménytarhonyát főzöl? Ugye abból a kicsi szeműből, amit a nyáron gyúrtál, s fehér, kikeményített tarisznyában tartottál?
- Még meg kell várni az Apust!
S már látom is, ahogy halad a rózsák között poros kőműves ruhájában, s tolja a biciklijét.
- Gyere gyorsan, esik az eső, nézd, potyog a csepp az udvari fürdőkádba – mondanám, de most egy újabb látvány melege nem engedi útjára a szót.
A nap süt, a gangon terített asztal. Boros kancsó, boros pohár.
- Egyél, Esztikém! – kínál Aranyos, majd koccan az üvegpohár.
- Pakolj! – súgja nevetve, huncutul.
- Aztán ügyesen, legyen mindenünk!
Zavartan kinyitom a kamra ajtaját. Megcsap a finom sonka illata, rövidesen itt a feltámadás. Megnyugtat a barack és meggybefőtt hólyagpapírjának csinosra vágott fodra.
- Esztike! Ugye nem viszed be az ágyba a tojás megfőtt sárgáját? – dorgál Aranyos lágy szava, inkább simogat, hisz nem is ismeri a kemény szavakat.
- Sütöttél almát? – szaladok a cserépkályhához, mint aki nem is hallotta.
Érzem a meleg, sült alma illatát, vártak hát megint. Nem kérdezik, rossz voltam-e, hazudtam-e, szórtam-e szitkot a világra, ők csak várnak, mindig várnak engemet.
- Nem viszed el a képedet? – mutat Aranyos kicsiny keze a falra, ujján az elmaradhatatlan karikagyűrű.
A képet leveszem. Nézem, hosszan nézem. A tengerből szikla magasodik, rajta sellő könyököl. De lába nincs. Alsó teste uszályként simul a tenger tükrére, már sosem tudom megfejteni, mit gondolhat, és miért nincsenek szép hosszú lábai.
- Nem, nem kell már – ejtem óvatosan az asztalra, majd nyitom a szobát.
- Tükröm, tükröm, mondd meg nékem…..- perdülök az ovális üveg előtt, de jaj……ruhám hirtelen fekete, Aranyos szekrényéből való.
- Mi történt? – látom meg a tükör homályát, a sok-sok pókhálót, érzékelem a tárgyakba kérlelhetetlenül beleivódott áporodott szagot.
Akár a sósav, elmémbe mar, fulladok.
- Hol vagy? – kérdezem kétségbeesetten, hallani vélem a félelem sötét lépteit.
- Ó, Esztikém! – törli meg Aranyos köténye szegélyével szemüvegét.
- Hát már rég takarítottam! Tudod! Azóta nem értem rá! Emlékszel? – mutat a csipketerítőkre.
- Hát hogyne emlékeznék! – jár át megint a meleg, s a pókhálók aranyszálain átnézve hallom horgolótűm halk neszezését.
- Neked horgoltam! A sok csipkevirágot egyenként fűztem láncszembe, s a fehér fonál mellé rózsaszínt is tettem. Hogy szép legyen! Hogy neked tetsszen! – ölelném át, de a háló nem engedi kezem.
- Hozd! – súgja távolról, most megint nem látom.
- Majd betakarózunk vele! – nevet.
Sötét van. Szét kell nyitnom a palettát. Alig látok. A fehér csipkefüggöny szétmállik, hullik a vakolat, verejtékezik az öreg, besárgult festék.
- Hát igen….- érzem nyugtató hajsimítását – az idő lejárt.
- Nyisd ki a belső szobát!
És elvarázsoltan állok megint. A sarokban pompázik a zöld karácsonyfa, puha vattagomolyok fehérlenek csücsülve tűágain. A sarokban még mindig titokzatosan bujkál az a kékes színű csipkésre formázott üveg, nem is tudom, melyik meséből léphetett elő, s miért nem hiányzik onnan, ennyi éven át.
- Félsz még az oroszlántól, Esztike? – nevet valahol Aranyos megint, talán ő is egy meséből, egy nagyon régiből.
- Nem – írom a barna porcelán testének porába a szót, s várom, hogy gyönggyé változzon.
- Már nem félek. Felkészültem. Azazhogy …mégis…..kicsit – nézek fel a falra, szülőszobám falára, egy hajdani babaképre.
- Nagyon szép baba voltál – érzékenyül el most Aranyos, majd a néma csendet megnyugtató hangja szövi át ismét.
- Vedd le a képedet! Vedd le, Esztikém!
Tudom. Tudom, hogy le kell vennem. Itt születtem, ezer arany emlékszál köt ide, az élet szőtte, akár a pók. Akadt fakó is közötte. De most vége. Imre már nem tud vigyázni semmire. A ház elkelt. Idegenek jönnek most már ide.
- Sosem jövünk már vissza? – próbálok kapaszkodni Aranyos kötényébe, s keresem csontos kezét.
- Nem. Sosem, Eszterke. Ne sírj! Így kell lennie.
Támolygok kifele az udvarra, tekintetem a szőlőn pihen. Ízlelgetem a must ízét, egyszerre próbálom beszippantani, leöblíteni a múlt és jelen minden pillanatát. Könnyeim folynak, búcsúzom. Olyan jó, hogy egyre közeledek Aranyoshoz, már látom, érzem a találkozást.
- Találkozunk! – int egy utolsót még ő is.
- Majd hozzál az udvarról piros, sárga és fehér rózsát!

 

Utoljára frissítve:2017. november 08., szerda 22:31
Toldi Zsuzsanna

Toldi Zsuzsanna


Nyugalmazott általános- és középiskolai tanár vagyok. Életemnek fontos állomásai: Kecskemét, Kunszállás, Csongrád. Egész életemben tanítottam, sosem éreztem azt, hogy dolgozom. Tényleg hivatás volt. Nyugdíj után újságot írtam, szépirodalmat pedig 2002 óta alkotok. Eddig 23 könyvet írtam az epika műnemében, novellát, regényt, mesét. Hét mesekönyvet sikerült létrehoznom. Sok pályázat díjazottjaként elismerték munkámat, könyveimnek csak az egyharmadát sikerült saját költségemen kiadnom. Rendszeresen publikálok, főként a Föveny c. csongrádi szépirodalmi folyóiratban. 2016-ban a Canon-pályázat egyik díjazottja voltam Miklóska mesekönyve c. 30 mesét tartalmazó mesekönyvemmel. Csongrádon élek, alkotok. Könyveim kiadásának segítségét várom, próbálkozom.

Legfrissebbek a szerzőtől: Toldi Zsuzsanna

A hozzászóláshoz be kell jelentkezned