AZ UTOLSÓ PRÓBA

Tegnap is azzal kelt, amivel ma, de akkor egy pillanatra sem maradt biztonságban magára. Mégis olyan, mintha már tegnap délután meglett volna. Az este, a számítógép derengése, a zene, ami szólt, aztán az alvás, most meg ez a napfényes, meleg reggel, mintha már nem is létezne. Mintha már nem is lenne az egész, hiszen értéktelen és érdektelen.
Így ette a reggelit, így mosakodott, így indult iskolába. A kocsiból, apja mellől úgy nézett az emberekre, mintha mind zombi lenne. Apja is beszélt, dőlt belőle a hülye semmi, ma ez a fontos neki, holnap az. Mind ilyen. Nem érdeklik.
Az iskola. Ez szörnyű volt, ide nem kellett volna eljönni. A zombik itt körülvették, szóltak hozzá, szólni kellett hozzájuk, tulajdonságaik voltak, nevük és hangjuk az arcukhoz. Ők, akik maradnak. Meg a tanárok. A gúnyolódók, a fensőbbségesek, a látszólag haverok, mind, akik nem törődnek azzal, hogy ki van a kezük alatt, osztályoznak és unatkoznak, belefojtják az emberbe az eszét, a gondolatait. Azt hiszik, ők a valóság, de semmi közük hozzá. Csak közhelyeket vagy baromságokat mondanak, a saját gondolatok, amiktől az ember ő maga, idegenek számukra. Nem akarnak érteni, és nem is tudnak. A saját zombi lelküket erőltetnék mindenkire, aki a hatalmukba kerül.
Mindenki. Mindenki csak el akar venni, akkor is, amikor ad. Akkor helyet vesz el a másik lelkében. Az kell neki, hogy szeressék, elfogadják, mert ha szeretik, többet engedhet meg magának. Szandra is azt írta, „ilyet nem tehetsz velem”. Ővele. Mint a népdalban. „Kitörted a kezedet, mivel ölelsz engemet…” Hogy neked az fáj, hogy rámegy minden, az nem érdekes. Ami velem van, az igen, az mindennél fontosabb. Ő is csak szórakozik!
Iszonyúan hosszúnak érezte a délelőttöt. Mintha egy évig, egy egész életen keresztül tartott volna. A tanítás minden perce az unalomról, a közönyről, a lényegtelen dolgok erőltetéséről szólt. A szünetekben meg még a büfébe sem tudott lemenni, hogy egyen valamit, mert még tegnap, amikor azt hitte, hogy meg tudja délután tenni, szétosztogatta az osztálytársak között az egész heti pénzét. Senki sem mondta, hogy „Te, ez neked is kell!” Elfogadták, némelyik kapkodott is utána.
Már alig szólt hozzá valaki. Látták, hogy szomorú, nem vesz részt semmiben. Ő volt az egyetlen lány, aki félévkor bukott. A buta. Sokszor gondolt arra, mit beszélhetnek róla a háta mögött. A maguk felületes jóindulatával küldtek felé egy-egy kedves gesztust, de ha nem jött azonnal válasz, elfordultak, mással kezdtek foglalkozni. Csak ami trendi, csak ami fontos nekik, csak amit az orruk elé raknak.
Mire hazaért, már émelygett az éhségtől. Rájött arra is, hogy rettegett a feleléstől, pedig már semmi jelentősége nincs. Nincs? Nincs.
Jól jött az üres gyomor háborgása. Zöldbab volt az ebéd, nem szerette, mondhatta, hogy rosszul van tőle. Anya is rögtön belenyugodott, hogy nem megy edzésre. Az arcába akarta kiáltani, hogy azért, mert meghalok. Nem tette. Ha komoly, nem szólhat. Ha nem komoly, akkor miről szóljon?
A bátyja is elment. Focizni. Sose lesz híres, nem olyan jó, nem is lélekből csinálja. Akkor minek?
Egyedül maradt. Hétig nem jön senki. Övé a délután, mikor eldől minden.
Ha nem teszi meg, hogyan néz a többiek szemébe? Mindenki tudja, mire készül. Mindenki, aki fontos, mindenki, akinek fontos. És iszonyú rossz ez a világ. Semminek sincs íze, mindenki a többieket bántja. Teljesen világos az egész, ez itt maga a rohadt becsapás! Kagylók vagyunk a tengerben, nem is látunk mást, csak a meszet, amit magunk köré növesztettünk. Aztán, ha valaki mégis megnézi, szétfeszíti, megtöri, elpusztít.
Felhívta Zsoltot. Ha érzi, ha fontos, akkor jön, rohan, de legalább mond pár kedves szót. Ha nem érzi, akkor ő is egy kagyló.
Ki volt kapcsolva a telefonja, otthon meg nem vették fel. Lehet, hogy másik lánnyal kavar valahol. Talán fenn van nála. Csókolóznak.
Összerázkódott. Undorodott a nyáltól, a dörgölőzéstől, az izzadságtól. Talán bele is halna, ha meztelenül, meg a másik is és ráfeküdne. Meg a többi, amit a filmekben csinálnak. És a srácok úgy beszélnek erről, mintha hozzátarozna a szerelemhez, mint a gyűrű a házassághoz. Vagy jobban. Hát, ha ilyen, nem kell!
Azért írt neki. Keserű szavakat. Aztán kézbe vette a naplót, de le is tette. Nem volt mondanivalója senkinek. Nézett ki az ablakon, és úgy érezte, nincs már köze ahhoz, amit lát. Minden okádásig ugyanaz volt, kint és bent. Készülődni kezdett.
Azt leste belül egy ijedt kis lelkecske, hogy mikor torpan vissza. Bármelyik mozdulatnál abbahagyhatta, visszacsinálhatta volna, egészen sokáig. Rendet rak, vagy még azt se, holnap mosolyog tovább.
„Ennyire akarom?” kérdezte magától, amikor már mindennel elkészült. „Senkinek sem fogom elmondani, senki sem tudja meg…”
Felnyúlt a kötélhez, két kézzel megragadta, felhúzta magát. Még nem volt késő, csak abból érezte, hogy talán egy perce kapaszkodik, hogy kezdett fáradni a karja. Odatette a nyakát, de még mindig dönthetett volna úgy is, hogy csak tornázott. Akkor holnap iskola, gubbasztás a könyv fölött, beilleszkedés, ugyanolyan lesz, mint a többiek, csak kicsit kevesebb. És belül tudja, hogy gyáva és meghunyászkodó. Ha elengedte a kötelet, még mindig meggondolhatja magát, megfoghatja újra, abbahagyhatja az egészet, ha a megalázó, meghatározott, unalmas és keserves életet választja, ha a sorsnak nyújtja át a halált, ami fölött most rendelkezik.
Állát-nyakát a kötélre eresztette, ujjai elernyedtek, kirántotta kezét a kötél szorításából. Villanást látott, annyira fájt. Bent a fejében szakadt-ropogott valami, de már mindegy volt. Lógott, és rettenetes volt, mozdulni, szabadulni akart, de tudta, hogy semmi sem engedelmeskedik neki, cserébe azért, hogy neki sem kell engedelmeskedni semmi törvénynek már. Szédült, mintha hintázna, zuhant, meg akarta ragadni a kötelet, de már elveszítette a kapcsolatot a kezével, a testével.
Nem tudta, hogy részeg, hogy szervezetének önvédelme maga ellen fordult. Csak föl akarta emelni a kezét, mert megszokta, hogy azt tesz, amit akar. Pedig az előbb már tudott erről valamit, de nem emlékezett, mit. Nem emlékezett semmire. Csak hátra kell szegnie a fejét, mindjárt le fog huppanni a földre, leírja a naplóban az egészet, azt is, hogy mit érzett közben. Le fog esni a kőre, hiszen ezért nem kötött hurkot. Mikor esik már le!?
Nem mozdult a teste. A fájdalom az ijedtséggel együtt mart bele, rettenetes rémülettel, aztán megszűnt a világ.
Pislákolva tért vissza. Álomként. Érintéseket érzett, hangokat hallott. Már feküdt. Bosszantó, bömbölő és zokogó hangokat hallott, hűvösen együttérző mondatokat. Zavarták, aludni akart. Aztán tisztulni kezdett benne valami, ébredt, mozdult volna, hogy magához ölelhesse őket, akik itt sírnak körülötte, akik szeretik, akiknek fontos ő, csak eddig nem számított. Minden másképpen van, mint ahogy hitte, és ezt senki sem mondta eddig!
Ez volt az utolsó felvillanás.

Szecsődy Péter

Szecsődy Péter

Amióta az eszemet tudom, író akartam lenni, ezért választottam a magyar-történelem szakot, amikor egyetemista korba kerültem. Hosszú, viharos pályafutásom alatt voltam többek között tudományos segédmunkatárs, szerkesztettem a Rádióban, napilapnál és egy kis kiadónál mintegy négy tucat könyvet. Írtam is jó párat, de eddig csak kettő jelent meg. Nem vagyok féltékeny szerző, aki tehetséges, a barátom, míg el nem rontjuk.

 

A hozzászóláshoz be kell jelentkezned