Bodobácsok vándorlása

A büdös, sötét kiskocsma legbelső asztalánál ült, mely zöld-fehér kockás, már kissé gyűrött, kissé ételfoltos terítővel volt letakarva, átnyúlt az időn foszló, elöregedett szálaival. A jellegzetes kocsmaszag étel- és dohányszaggal keveredett, akár az agresszív, tüdőt szaggató mustárgáz, már egyetlen ebéd ideje alatt beleivódott a vendég ruhájába, örökre, kimoshatatlanul rágni kezdte a szálakat, rostokat, bolyhokat.

Már a megszólítást sem érdemled. Az embernek ki kell érdemelnie a jót és a rosszat is, de ehhez valamilyennek lennie kell, jónak vagy rossznak, de te nem vagy semmilyen, nem történik veled semmi, nem teszel semmit, nem szólsz, nem cselekszel, szinte nem is létezel.

A marhapörkölt maradék szaftja már rászáradt a tányér szélére, a gondosan egymás mellé fektetett evőeszközökre, a két csípős, ecetes almapaprika csumája némán elborulva várta a világ jobbrafordulását, egy légy vergődve fuldoklott az áttetsző lében, a másik a tányér szélén toporgott, gyászra készült.

Voltak figyelmeztető jelek. Figyelmeztető jelek mindig vannak, csak az ember átmeneti látásvesztésének oka is van. Milyen snassz, állítólag pusztán kémia az egész, rafinált illatanyagok, hormonok, fajfenntartási ösztön, mely a tudatalatti homályából (vagy fényességéből) osztogatja parancsait. Akkor kellett volna a fehérre mázolt, súlyos faasztal mellől felállni és elindulni világgá, vissza se nézni többé, amikor házasságuk első néhány hónapjában felesége mindig azt kérdezgette: Ugye, szeretsz? Ugye, csak engem szeretsz? Ugye, biztosan szeretsz?
Talán válaszolni kellett volna neki. Ma már pontosan fogalmazna, egyetlen mondatban tudna rá válaszolni, hiszen mindennek oka van, oka bizony, mint ahogyan a bodobácsok is egyre többen lesznek, beosonnak mezőkről, rétekről, erdőkből a házakba, a megvetett ágyba, mintha ez lenne a világ normális működése. Ki tudja? Talán ez a világ normális működése.

És aki nem létezik, az semmi ember, a semmi embernek nincs gondolata, nincsenek érzései, csak egy állat, aki üzekedésre és táplálkozásra képes, bőg, vonyít, ordít, horkant, zihál.
Hol felejtetted ott magad? Melyik kocsmapultnál, melyik ivócimborádnál, melyik ribancodnál? Mert tudom én, hiába is tagadnád, érzem, mert nem született még meg az a férfi, aki az eszét ne a lába között hordaná.

Némán, jóllakottan ült a kocsmaasztalnál, bámult ki az ablakon, mintha az idő letelepedett volna mellé, örökre, s neki épp nem lenne semmi dolga. De volt. És nem odázhatja el, tudta jól.
Az asszony finomabb marhapörköltet tudott főzni. Ízesebb volt, puhább, a szaftja sűrűbb és ragacsosabb. A kovászos uborkája mindig reccsent, amint az ember ráharapott. És a sós főtt krumplija is úgy volt remek, ahogy elkészítette.
– Bolond világ, benne a sok bolond nővel, meg férfivel – sóhajtott nagyot; kiitta a korsóból a maradék aranysárga sört.

De ne hidd azt, hogy én továbbra is eltűröm ezt a viselkedést, ötven évet végigszenvedtem melletted unalmas boldogtalanságra ítélve, mert sose lendítettél, csak hátráztattál. Mindegyik szomszédunknak nagyobb a háza, magasabb a kerítése, zöldebb a füve! De neked így is jó, hogy semmilyen vagy, és nem akarsz kitűnni, szebb lenni, jobb lenni, több lenni! Nekem ebből elegem van!

Magára vette ködmönét, fejébe nyomta a nehéz báránybőrkucsmát, kilépett a kiskocsma ajtaján. Belekapaszkodott karjába hideg, szeles öleléssel az ősz, meglódította, mintha nem lett volna szándékában és céljaiban elég határozott. De az volt, nagyon is az, mert ami megtörtént, az megtörtént, az ember nem tagadhatja el, nem tehet úgy, mintha a világ működhetne tovább hazugságba fojtott alantasságával tovább. Kipirultan szaporázta meg lépteit. Vállalja a felelősséget. Így tisztességes.

Ötven esztendő hosszú idő, annyi idő alatt minden kihűlhet, az otthon, az ágy, a szív is, főleg ha már öreg, ha már keserű, ha már reményét vesztett mindenben, ha már nincsenek szavak, melyek kedvesek lennének, ha már nincs ölelés, mely feltámasztaná a halódó emlékezetet, mely csak ül kint az udvaron, az eperfa alatt, néma magányában, szétfújja a szél, mint a száraz homokot, nyoma sem marad.

Már a gyerekeid sem szeretnek, csak rád hagynak mindent, mint a bolondra, mert kemény fafejed van! Kitörölheted a valagadat a te nagy igazságoddal, meg a nagy tisztességeddel, abból a boltban egy fél szelet kenyeret sem adnak!

Az őrmester furcsán nézett rá, azt gondolta, megbolondult ez a vénember, aki –kucsmáját szorongatva kezében – zavartan ácsorog asztala előtt. Volt valami nagy tűz a szemében, őszinte tűz, mely parázslón, olykor lángolón gyújtotta meg szavait. Nem akarta hinni a hallottakat.
– Üljön le, öreg, szólok az ügyeletes tisztnek, majd ő eldönti, mi legyen – mondta kedvetlenül. Szombat délután lehetne nyugalmasabb is az élet, olvasgathatott volna, erre idejön egy félbolond, aki azt állítja, agyonütötte a feleségét.

Meguntam utánad pakolni, utánad takarítani, meguntam főzni, mosni rád, meguntam hallgatni a bolondságaidat. Mert megérdemelném már, hogy könnyebb, boldogabb életem legyen. Veled vagy nélküled, engem már az sem érdekel! Döntsd el, öreg, mi legyen? Megváltozol, vagy kirakom a szűrödet! Ki én, Isten engem úgy segéljen.

A levél ott lapult ködmöne zsebében, égette a lelkét. Nem a büszkeségét, hanem a szívét, melyről már azt gondolta, régen nem érez semmit, se örömet, se fájdalmat. Három napja hagyta ott neki az asszony a konyhaasztalon. Már sokszor elolvasta. Nem haragudott, inkább csak fájdalmat érzett, reménytelenséget, bár nem is kellett volna semmit sem éreznie, elmúlt hetvenéves, akár holnap meghalhatna, akár ebben az átkozott pillanatban, ott, a rendőrőrs kemény fapadján. Akkor sem történne semmi, akkor sem változna már meg semmi. Gyilkos lett. Megérdemli büntetését. Úgy érezte, könnyek öntik el a szemét. Már nem is emlékezett rá, mikor sírt utoljára. Kemény volt. Kívülről nagyon kemény. Belülre meg senki nem látott soha.

A kertet rendezgették. Összegereblyézte a meztelenre vetkőzött juhar lehullott leveleit, az asszony meg a sziklakertet tisztította ki a gyomoktól, elszáradt növényektől. Be nem állt a szája, hol nem jól fogta a gereblyét, hol elhagyott néhány levelet. Egyik kezét csípőre tette, a másikkal mutogatott, merre is nem járt még a gereblye. A csákány fura, négyszög alakú lyukat ütött homloka közepén, széttárt karral zuhant be a sziklakertbe, a vér lassan csordogált végig halántékán. Nyitott szeme, nyitott szája rácsodálkozott a világra, mint még előtte soha. A medvetalp szúrós tüskéi, a kövirózsák némán, mozdulatlanul, megrettenve ölelték körül az asszony mozdulatlan testét.
Nem érzett megkönnyebbülést. Letette a csákányt. Még összesöprögetett az udvaron.

Az ügyeletes tiszt odaguggolt mellé.
– Jól érzi magát? Ne hívjunk orvost? – kérdezte aggódva.
– Nem. Jól vagyok. Megbilincselnek? – kérdezte félénken.
– Nem. Nem lesz rá szükség.
– Persze, hogy nem. Nem szaladok el. Nincs már nekem hová szaladnom.

Az ajtóban megjelent az asszony. Rémült volt. Homlokán nem látszódott a csákány ütötte lyuk. Felsegítette az öreget a padról, aki nem értett semmit. Az utcán sűrű pelyhekben esni kezdett a hó, néhány perc alatt mindent betakart hófehér, puha paplanba, hogy elűzze az ősz szürkeségét, a latyakot, a sarat, a múlt időbe szőtt reménytelenséget. Talán csak időlegesen. Talán mindörökre. De ezt senki sem tudhatta előre.

Egervári József

Egervári József vagyok, Jászberényben születtem 1962-ben, de Cegléden élek már huszonöt éve. Semmiféle irodalmi végzettségem sincs, a kötelező általános- és középiskolai magyar órákon kívül csak az olvasás szeretete vonzott az írás művészetéhez mindenféle kacskaringós utakon.

Tizenhét évig újságírással foglalkoztam, egy kisvárosi lapnak főszerkesztője is voltam egy darabig, míg bele nem tenyerelt a politika, s mivel sosem szerettem bértollnok lenni, egyik napról a másikra eljöttem az újságtól.

Öt éve ismét nekifogtam verseket, elbeszéléseket, novellákat írni, több antológiában, internetes oldalon jelent meg írásom.

Legfrissebbek a szerzőtől: Egervári József

Tovább a kategóriában: « Katonatörténet Céllövészet »
A hozzászóláshoz be kell jelentkezned