Őszibarack

Marika a főváros melletti felkapott település szélén él, földje már külterület. Négy percre lakik tőlünk. Libákat tart, kicsi veteményest művel és őszibarackfákat nevelget. Sokat. „Szedd magad” hirdetésére jöttem ide, mivel gyöngéd kapcsolatot ápolok ezzel a gyümölcsfajtával, főleg a fehér húsúval. Hát szedtem magam.
A telefonban kérte, hogy siessek, menne valahova, de megvár, voltam nála pár napja, emlékszik rám.
A hozzá vezető út már önmagában kellemes látvány, a házikó pedig, amiben él, apró és bájos. Világos, bontott tégla aljzat felett íves ablaknyílás, vörös keretek, mindegyik ablak előtt fehér függöny. A bejárattal szemben kis ácsolt lugas, egyik oldalán napraforgó, másikra hajnalka fut fel, ott üldögél.
Alaposan hátra kell gyalogolnom a barackosban, ott vannak a fehérek. A tele szedett két ládát egymásra pakolva hozom ki, felteszem a mérlegre.
- Milyen erős! - bólint elismerősen.
- Inkább lusta - válaszolok. - Nem akartam kétszer fordulni. Szedtem egy kis szedret is - teszem hozzá.
- Látom - nevet, és mutatja, hogy tiszta lila lett a szám széle, ahogy a tenyeremből a száma tömtem a bogyókat.
Megkínál egy pohár vízzel, szó nélkül adja a másodikat is, rekkenő a hőség. Beszélgetünk, kérdezem, milyen itt élni.
Körbemutat. Szereti. Minden nap ez a látvány fogadja, a dombok és rengeteg ég. Mondja, érdemes itt földet venni, ő is apránként vásárolta össze a magáét, előbb-utóbb itt is építkezni fognak és már magyarázza is, merre kanyarodjak, ha meg akarom nézni az eladó területeket. Leérnek egészen a vasútig.
Mesél a gyerekeiről, akik Svájcban élnek, tőlük kapta a ház mellett álló fekete Volvo terepjárót is, ami kissé testidegen látvány, ahogy kapirgálnak körülötte a csirkék.
Meséli, hogy vize a kútból van, ő maga is ásta egy darabon, és gyűjti nagy hordókban is, ha esik, az esőt. Az őzek múltkor megrágták a rügyező fákat, no de nekik is kell enniük valamit. Egyik reggelen a cukkinik között talált egy kisnyulat, nem bántotta azt sem, csak lefotózta, annyira aranyos volt. A káposzta is meglehetősen cakkos szélű, amit tegnap szedett fel, mutatja is, ott van mellettem a padon a ládában. Hát, a fele bizony hiányzik, de még így is jókora.
Kérdezek és mondok én is ezt-azt. Múlatjuk az időt. Közben esszük a barackot.
- És nem szokott félni? - teszem fel a tipikusan városi kérdést.
- Mitől félnék? - kérdez vissza.
Igaz is.
Mutatja a kutyát, aki küszöbön fekszik, az jelez, ha valaki erre jár. Ugyan az ajtót egy nagyobb rúgással ki lehet nyitni, de ha valaki be akar jönni, úgyis bejön. Ha elvisz valamit, hát elvisz.
- Ha nem vagyok itthon és hideg a ház, talán be is gyújt - nevet. - Nem bántok én senkit, hát engem sem bánt senki. Ezért nem félek. Tudja, nem gondolok rá, hogy baj történhet, így aztán nem is történik.
Jó ideje itt üldögélek már, szedelőzködöm, indulok, ő állítja a mérleg nyelvét.
- De maga sem - néz rám. - Ahogy beszélt itt az előbb, szerintem maga sem félne.
Nem szólok, csak rámosolygok.
Ő bólint egyet, a mérlegre pillant és enged egy kicsit a barack árából.

Utoljára frissítve:2018. november 21., szerda 13:15
Beke Borbála

Beke Borbála

Budapest közelében nevelgetjük két gyermekünket, miközben ők alszanak, én írok.
Hétköznapi életemben, pénzügyes munkám révén sok családnak, sok álmát válthattam már valóra.
Eközben számtalan emberrel találkozom, beszélgetek, én hallgatok, ők mesélnek magukról.
Én pedig írok róluk. És magamról.

Amikor olvasok, kitárul a világ. Amikor írok, szintúgy.
Mert talán nem is a fontos, hogy bennem mi zajlik, kavarog. Hanem az, hogy az olvasóban mit indít el a történetem. Én elkezdem, ő pedig saját lelke kavargásaival, saját élményeivel, érzéseivel, álmaival, emlékeivel és vágyaival folytatja. Befejezi.
Ki tudja? Talán egyszer mesél ő is nekem egy történetet. Leírom, ha engedi.
Arra is rácsodálkoznak, azt is kicsomagolják, forgatják, folytatják, befejezik mások.
Összekapcsolódunk.
A szavak, a történetek, s az érzések összekapcsolnak minket.

Legfrissebbek a szerzőtől: Beke Borbála

Tovább a kategóriában: « A tó tükre Cirkuszban »
A hozzászóláshoz be kell jelentkezned